2016. szeptember 14., szerda

35. rész - Két szív

Chapter 35 Két szív

Miután leszakadtunk a többiektől, elmentünk inni egy kávét. Junsu elég nyúzottnak tűnt, pedig reggel elég fitt volt még.
- Fáradt vagy? – kérdezem tőle, miután kifizette a koffein nedűt.
- Nem szeretek órákat a kocsiban utazni. Mindig elálmosodom tőle. Az utastérben zötykölődni… nekem felér egy ringatással.
- Értem – mosolyodom el álmos ábrázatán.
- De a kávé majd segít. – emeli meg a műanyag poharat, és nagyot kortyol belőle.
- Az biztos. – biccentek egyetértően. – És mi a terv ez után?
- Terv? – mosolyodik el huncutul. – Felviszlek a fellegekbe.
- Hogy hova viszel? – ráncolom össze kérdőn a szemöldököm.
- Majd meglátod. – neveti el magát.

Junsu lényegében nem hazudott nekem. Az óriáskerék előtt álltunk, ő épp a kezelő sráccal egyezkedett. Az volt a kívánsága, hogy ne csak egy menetet mehessünk, hanem legalább negyed órát tölthessünk odafent.
Ezt természetesen pénzzel akarta elintézni. Nem igazán tetszett a dolog, hogy le akarja fizetni a vidámpark egyik alkalmazottját, de a mögöttes szándékot azért értékeltem.
Nagyon romantikus odafönt, kettesben azzal, akit szeretsz. Főleg, hogy ez a zárt kabinos fajtából volt való.
Végül rábeszélte a srácot, aki feltűnés nélkül csúsztatta a kapott pénzt a farzsebébe.
- Mehetünk? – mosolyog rám boldogan, és belecsúsztatja az ujjait az enyémek közé. Lazán, de összefűzi őket.
Olyan furcsa kézen fogva sétálni valakivel. Adam soha nem fogta meg a kezem. Mindig csak átdobta a karját a vállam felett. Jaeho, akivel Junsu előtt jártam pár hónapig, ő sem volt híve ennek.
Pedig olyan jól esett meleg kezének érintése.
- Persze. – egy hihetetlenül idióta, de örömteli vigyor ül ki az arcomra. – Alig várom!
Ingatag volt a fülke, ahogy felléptem rá, Junsut követően. Ő elkapta a karom, és magához rántott, mielőtt szépen hasra eshettem volna.
Belélegeztem fűszeres parfümjének illatát, teljesen ellazultam ölelésében. Szinte észre sem vettem, amikor ránk zárták az ajtót. Lassan megindult a gépezet, a padló még labilisabbá vált a talpam alatt.
De engem semmi sem érdekelt. Éreztem, ahogy mély levegőt vesz. Kimérten végig simít a hátamon ujjbegyeivel. A szívem őrült hajszába kezdett. Úgy éreztem kiszáll az erő a lábaimból. Csak az ő karjai tartanak egyben.
Óvatosan eltolt magától, és az állam alá nyúlt ujjaival. Rabul ejtette tekintetem kávészín szemeivel. Teljesen a hatása alá volt.
Lassan mozdult felém, amikor pedig összeértek ajkaink, véglegesen elvesztem. Lehunytam a szemeim, és hagytam, hogy magával ragadjon a pillanat varázsa.
Lassan csókolt, mintha az idő soha nem érne véget. A szája olyan puha volt, és lágy, hogy elolvadtam tőle teljesen. Kezeivel a nyakamat cirógatta, én pedig a hajában matattam.
A tarkójánál fogva húztam közelebb magamhoz, hogy teljesen összesimuljon a testünk. Alig jutottam levegőhöz, ahogy kóstolgattuk egymás száját. Annyira édes volt, ahogy csókolt engem. Olyan volt, mint egy első csók. Pedig ez a sokadik volt mostanra. De ez is, akárcsak amit a parkban először váltottunk, nem volt hasonlítható a többihez. A mélyben ott lappangott a vágy, de nem úgy, mint eddig. Ez szimpla rajongás volt és nem pedig birtoklási vágy, ami eddig hajtotta őt.
Tényleg kezdtem elhinni, hogy szeret engem. Annyira gyengéd volt velem, mint még soha senki. Mellette gyönyörűnek éreztem magam. Kívánatosnak. És ez semmivel sem volt pótolható.
- Szeretlek – tátogta a számba hang nélkül. Elmosolyodtam és hangtalanul én is ugyanezt a szót formáltam ajkaimmal.
- Ha előbb találkozunk, soha nem lettem volna chippendale. – vallja be suttogva. – Te vagy az egyetlen, akinél azt akarom, hogy bolonduljon értem.
- És fordítva – mosolyodom el őszinteségén.
- Annyi szívet törtem össze életem során… De soha nem fájt annyira egyik sem, mint amikor sírni láttalak miattam.
- Soha nem gondoltam, hogy lettek volna érzéseid irántam, már akkor is.
- Pedig voltak. Csak küzdöttem ellenük. Én egy szívtipró voltam, faltam az életet nagykanállal. Nem hittem, hogy valaha is elég lesz egy nő nekem. El sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer ennyire szerelmes leszek. Teljesen bolonddá tettél. Nem tudom, hogy mit művelsz velem.
- Te is az őrületbe kergetsz engem. Annyira szeretlek, hogy néha úgy érzem, nem bír el többet a szívem. De aztán mégis mindig jobban szerelmes leszek beléd, mint előtte.
- Amit te érzel, csepp a tengerben az én érzéseimhez képest. Higgy nekem. – duruzsolja, miközben erősen magához ölel. Kétségbeesetten szorít karjaival, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatnék.
Ugyanúgy érez, mint én. Mindig ettől féltem, ha vele voltam. Hogy egy nap felkelek, és rájövök, hogy az egész egy csodálatos álom volt. De ha az is, úgy érzem, hogy soha nem akarok felébredni. Ebben a mágikus világban akarom leélni az életem, e mellett a fantasztikus férfi mellett.
Az út további részében a fülke padján ültünk egymás mellett, az ujjaink összekulcsolva, a fejem a vállára döntve. A hajtincseimmel játszott, és közben arról mesélt, hogy milyen volt a gyerekkora. Eddig egyszer sem nyílt meg ennyire előttem.
- Imádtam az édesapámat. Ő volt az én hősöm, éretlen gyerek fejjel. Minden szabadidőmet vele töltöttem volna, ha nem lett volna annyi a munkája.
Megáll kutakodó keze egy pillanatra, majd áttér a nyakam simogatására.
- Ha nem kellett volna annyit utaznia, tudta volna, hogy anya mennyire nem foglalkozott velem. Csak a társasági élete érdekelte, és hogy minél jobb helyre fektesse be a pénzt. Folyton ellenőrizgette, hogy apa nem csalja-e meg őt. Végül mégis ő bújt mással ágyba.
- Biztos nem volt könnyű annyi idősen.
- Soha nem bocsátottam meg anyának. Lehet, hogy gyerekes amit most mondok, vagy csak bűnbakot kerestem azért, ami történt, de… még mindig úgy gondolom, hogy ő kergette depresszióba, majd öngyilkosságba az apámat.
- Ez nem gyerekes dolog. Én is őt hibáztatnám a helyedben. Biztosan nem véletlen, hogy azután történt a dolog, miután fény derült édesanyád szeretőjére.
- Ugye te is így hiszed? – kétségbeesett a tekintete. Megértem, hogy miért érez így. Hiszen még csak egy nyolc éves kisfiú volt, amikor mindez történt. Nem merte az anyja fejéhez vágni az érzéseit, de a lelke mélyén biztosan nagyon csalódott volt, és rémült. Az egyetlen ember, aki igazán szerette, nem volt többé. És rá volt utalva egy olyan nő gondoskodására, aki soha nem kapná meg a Legjobb anya címet. Én is féltem volna a helyében.
Nekem is borzasztóan fájt, amikor anya elment. De nekem ott volt legalább lélekben apa, ha nem is figyelt oda rám úgy, ahogy kellett volna. De ő senkire sem számíthatott.
Összeszorul a szívem, ahogy végig nézek rajta. Hiszen annyira törékeny, és sebezhető most. Az öntelt állarc, amit hordott, hogy eltakarja mindezt, végleg darabjaira hullott. Egy igazi, húsvér Kim Junsu volt előttem, aki másra sem vágyott, csak, hogy igazán szeressék.
- Soha nem foglak magadra hagyni. – suttogom elcsukló hanggal.
Határozott és szerelemmel teli a tekintete, amikor felkapja rám íriszeit.
- Előbb vágják le a kezem, minthogy elengedjem a tiéd.
A csók, amelyben összeforrnak ajkaink, elsöprő ereje van a szívemre nézve. Majdnem kiszakad a helyéről. De ahogy a kezem Junsu mellkasára vezetem, érzem, hogy neki is ugyanolyan hevesen dobog, majd’ kitör bordái fogságából. Egyszerre dobban két szív, amely végre valahára teljes mértékben egymásra talált…

Lesson 1: Fidelity to learn: 2. rész - Őrület határán

Chapter 2 - Őrület határán
Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, hogy a félelem satuként szorítja össze a torkomat. Kétségbeesetten mozgolódtam a cseppnyi területen, hátha találok egy kart, vagy egy gombot, akármit… Bármit, ami kijuttathat innen.
- Taecyeon! Ez nem vicces. Kérlek, felelj!
Nem érkezett válasz. Csak a szél süvítését lehetett hallani a túloldalról és semmi egyebet.
Az őrület határán voltam, amikor egyszer csak léptek zaja ütötte meg a fülemet.
Hangosan kopogott a cipő sarka, amelyet az ember viselt, így tudtam, hogy nem Taec lesz az. Valaki más. Bárki, akitől még jobban halálra rémülök.
Csak annyit kívántam, hogy épségben kijussak innen, és esküszöm, soha többé nem jövök ide.
Amikor lassan elindult fel az előttem lévő fal, erősen összeszorítottam a szemeimet, mert nem tudtam mi fogad majd a túloldalon.
- Minden rendben? – kérdezte egy reszelős férfihang. Ismerősen csengett, de nem tudtam, hogy kihez kössem.
Óvatosan felnyitottam pilláimat, és egyből hátra is hőköltem. A kalapos mogorva jegyszedő állt előttem, a bal kezében egy ősrégi olajlámpát tartott.
- Nem, egyáltalán nem vagyok jól! – lépek ki az odúból, és erősen meglököm a férfit dühödten.
- Na, na, na! – emeli fel ő is a hangját. – Mit képzel, mit csinál?
- Maguk őrültek! Képesek voltak bezárni ide!? Mik ezek az állat tetemek? Ez egy szörnyű hely!
- Először is – sóhajt fáradtan a férfi, és lerakja a lámpát a lába mellé a földre. – azok csak bábuk. Az a munkám, hogy ezeket elkészítsem. Maszkmester vagyok. – rántja meg a vállát, és karba teszi a kezeit. – Valamint nem zárta be ide senki. A háta mögötti csapóajtó automatikusan felnyílt volna öt percen belül, miután a másik lezárul. Ez csak egy próba, hogy mennyit bírnak a vendégek. A feleségem ötlete volt.
- Normálisak maguk!? Hol van a barátom? Mit műveltek vele!?
- Mi semmit. Szenvedett egy kis balesetet, de arról csak ő tehet.
- Balesetet? – kérdem döbbentem.
- Lent van a hallban.
Faképnél hagyom a cilinderest, és sietősen elhagyom az emeletet. Útközben észreveszem, hogy a kellékeket épp eltakarítják a dolgozók. Egy nő művért mos fel a folyosó fapadlójáról, és úgy cseverészik a munkatársával, mintha ez teljesen rendben lenne.
Lehet, hogy én vagyok túl földhöz ragadt, de engem mindez kiborít.
A földszinten a bal oldali helyiségben ég a világítás, ami végre nyugalommal tölt el.
- Óvatosabban, némber! – mordul fel Taecyeon a szomszédos szobából. Gondolkodás nélkül arra veszem az irányt.
Szinte sértetlennek tűnik, ám a fején egy csúnya seb éktelenkedik.
Egy idős hölgy kötszert próbál rátenni a homlokára, de ő kapálózva ellenkezik.
Magam sem hiszem el, de könny szökik a szemembe, hogy látom, tényleg semmi baja. Ott fent bezárva azt hittem egy pillanatra, hogy… nem is akarok belegondolni, hogy milyen szörnyű dolog szaladt át a fejemen.
- Hana? – szólít meg váratlanul, és felpattan a fotelből, amiben eddig ült. – Jól vagy? – indul meg felém összeráncolt szemöldökkel. – Te most sírsz?
- Nem sírok, te hülye! – kiáltok rá, és megtaszítom a mellkasát, amikor elém lép.
- Na, semmi baj! – ránt magához, és átkarol. – Bocs, hogy ott hagytalak, de muszáj volt lekezelni a fejemet.
Nem szólok egy szót sem, mert olyat teszek, amit soha nem képzeltem, hogy meg fog történni… átölelem a széles vállakat.
Megremegek az erős karok között, mert érzem, hogy tényleg nem vagyok veszélyben, és csak túlreagáltam a dolgokat.
- Ide jönne uram, hogy bekötözhessem végre? – szólal meg frusztráltan a nő.
- Persze – ereszt el váratlanul, és lehuppan a helyére. – De ne fájjon! És főként ne maradjon hege! Szükségem van az arcomra a munkámhoz. Ezzel tudom felcsípni a dögös nőket! – kacsint a hölgyre huncutul.
Ééés visszatért a megszokott Ok Taecyeon a házba. Egy pillanatra azt hittem, hogy tud normális is lenni, de úgy látszik, hogy megint naiv voltam.
- Mi történt a fejeddel? – kérdem sóhajtva, és karba teszem a kezeim. – Elég hangos voltál, biztos fájt…
- Igen, elég rendesen bevertem a fejemet. – neveti el magát kínosan.
- De hogyan?
- Hát az úgy volt… - nyel egy hatalmasat.
- Megijedt a plafonról lekúszó póktól, és ahogy hátra ugrott előle, rádőlt az egyik polc. – magyarázza unottan a nő. Nagy szemeket meresztek a feketére, és ökölbe szorítom a kezeim.
- Te most viccelsz velem. – szűröm idegesen a fogaim között a szavakat. – Az egész istenverte kísértetház nem verte nálad ki a biztosítékot, erre egy nyamvadt kis póktól rémülsz meg!?
- Nem volt az olyan pici!
- Én be voltam zárva egy sötét szűk helyre!
- Biztos nem volt komfortos. – bólogat mindent tudóan, és egy ártatlan mosolyt küld felém. Egy hajszál választ el tőle, hogy oda lépjek elé, és egy pofonnal töröljem le a vigyort a képéről.
- Még, hogy komfortos!? Normális vagy te!? Tudod mennyire megijedtem, amikor felkiáltottál? Egy pillanatra azt hittem… azt hittem…
Nagyot sóhajtok, és hátat fordítok neki.
- Te idióta. – suttogom frusztráltan, és kisétálok a szobából. A bejárati ajtó nyitva áll, a délutáni napsütés világítja meg az előteret, mert a természetes fényen kívül még mindig nem ad más világítást a helyiségnek.
- Te óriási nagy idióta… - sóhajtom fáradtan.

Kint megvártam a lépcsőn ülve Taecyeont. Nem akartam még az arcát sem látni, most igazán megharagudtam rá. Egy szót sem szóltam hozzá, amíg nem kerültek elő Natiék.
- Hogy éreztétek magatokat? – mosolyodott el vidáman Natalie, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy azonnal eleresztette Junsu kezét, amint a közelünkbe értek.
Hiába titkolta, tudtam már régen, hogy neki fog új esélyt adni. Szerettem a bátyámat. Mindenkinél fontosabb volt nekem, de úgy éreztem, hogy senkit sem lehet rákényszeríteni arra, amit nem akar. Ezen a lányon pedig igazán látszott, hogy boldog Minjunnal. Ki vagyok én, hogy az útjukba álljak? Ez az ő életük. Csak egyben bízom, hogy ezt kíméletesen fogja közölni Junhoval. Nem érdemli meg, hogy újabb csalódás érje.
Annyira szeretetéhes azóta… amióta egy nagy veszteség ért minket.
Úgy érzem, hogy kettészakadok. Annyira szeretném, ha a bátyám boldog lenne. De azt is szeretném, hogy Natie az legyen. Ez egy ördögi kör.
- Fantasztikusan! – horkantok fel ironikusan, és megkerülöm a társaságot.
- Mit csináltál vele? – sziszegi idegesen Natalie annak a marhának.
A legrosszabb az egészben, hogy szerintem Taec maga sem tudja, mi rosszat tett.
Ezt igazán csak én tudom. Mert egy pillanatra tényleg, igazán aggódtam érte. Ahogy átfutott az agyamon, hogy akár komoly baja is lehetne, érthetetlen módon nem jutottam lélegzethez. A félelem éles karmaival szorongatta a szívemet, levert a víz.
Miért van ez? Annyira gyűlölöm ezt az embert, amennyire csak lehetséges. Akkor mégis miért érint ennyire mélyen az, hogy nem vette észre a féltésemet felé?
Megbolondultam.

2016. augusztus 19., péntek

Lesson 1 - Fidelity to Learn: 1. rész - Félelem

Chapter 1Félelem

Annyira finom volt a vattacukor, amit épp nagy halmokban toltam a számba, hogy egyáltalán nem figyeltem oda arra, amit Taecyeon magyarázott nekem. De nem is igazán érdekelt, hogy miért járt a szája.
Még mindig utálom a lelkem mélyén, mert egy nagyszájú szoknyapecér, aki semmire sem tartja a nőket. Undorító a munkája, és az élete is eléggé szánalmas. Lássuk be, más szóval nem igazán tudnám illetni az életmódját, amikor lassan átlépi a húszas éveinek végét jelző kaput, és még mindig chippendaleként tengeti a mindennapjait.
Egyedül Natalie miatt léptem le az egyetemről. Nagyon szerettem volna még egy kis időt együtt tölteni vele, és másképp nem tudtam ezt elérni, csak úgy, hogy csatlakozott ez a két mihaszna is. Mondjuk kettőjük közül Minjun a könnyebb eset, ő fejlődőképes. Igazából, ha Natie nem vigyáz, olyan papucs csávót farag belőle, ami után már nincs visszaút. Taecyeon meg… hát ő más történet. Őt tényleg csak az élteti, hogy minél több csaj bugyijába másszon be, és őszintén szólva senkit sem szeret a világon saját magán kívül.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – emeli fel a hangját dühösen Taec, mire elvigyorodom.
- Nem bocsika, mit is mondtál? Épp lefoglalt az, hogy ne vegyek rólad tudomást.
Taecyeon szemei villámokat szórtak felém, és idegesen beharapta a száját. Felnevettem a reakcióját látva, és hátba vágtam.
- Rá se ránts! Hisz megszoktad, hogy nem te vagy a középpontban, hanem az aktuális kuncsaftod, nem igaz?
Annyira ideges volt rám, hogy tudtam, képes lenne megütni. De lehet, hogy ez is volt a célom. Kellett valami, ami miatt még jobban utálhatom. Tennem kellett valamit, mielőtt még barátokká válhatnánk. Az soha nem történhet meg.
Taecyeon fújt egy hatalmasat, kiroppantotta az ujjperceit, és elmosolyodott. Majdnem pofán röhögtem, amiért ennyire próbálta megtartani a hidegvérét, hisz tudtam, hogy csak egy kicsi kéne, hogy robbanjon. Nem volt rá jellemző, hogy jó fiút játsszon. Ez nem ő volt.
Csak hát itt volt Junsu, és ez sokat nyomott a latban. Mert ha vele volt, Taec valahogy… megváltozott. Sosem értettem, hogy miért. Egészen emberivé vált a közelében.
- Szóval… azt magyaráztam épp, hogy Natalie és Junsu szőrén-szálán eltűntek. Biztos elkeveredtek valahol a tömegben, mert neked szörnyen fontos volt, hogy tele tömd a hasad és előre rohantál. Én meg természetesen téged követtelek, hogy nehogy te szívódj fel.
 - És ezt miért csak most mondod, colos!?
Taecyeon fájdalmasan összeráncolta a szemöldökét, és megcsapta a vállam.
- Ha nem lány lennél, most úgy de úgy behúznék neked egyet, te szerencsétlen!
- Ne veszekedj velem, bunkó!
- Már, hogy a fenébe ne veszekednék, amikor másodszorra mondom el a szituációt, te féleszű?
- Mondhattad volna, hogy fontos. – jelentem ki durcásan, és karba teszem a kezeim.
- Ó istenem, miért büntetsz engem egy ilyen lánnyal… - sóhajt fel nyűgösen, és hátat fordítva nekem elindul az emberek között.
- Ne hagyj már itt! – kiabálok utána, és utána trappolok.

Tíz percnyi keresés után sem bukkantunk Natieékre, így megpróbálta Taec telefonon elérni Jun.K-t. Természetesen nem vette fel, csak a hangposta jelentkezett be.
- Marha jó. – motyogja fáradtan.
- Nyugi, meglesznek! Biztos csak kettesben akartak lenni egy kicsit. Nem csodálom mondjuk, én is rosszul lennék, ha órákig kéne néznem a hülye fejedet.
- Már te is azt teszed, Hana. Jobb, ha tőlem tudod. – feleli gúnyosan.
- Tudok róla, nagyokos. Ezért is olyan rossz a pocakom.
- Szerintem a gyomrod fájdalmáról a sok édesség tehet. – csóválja meg a fejét.
- És akkor mi van, ha ettem egy kis vattacukrot?
- Meg csokis popcornt, óriás nyalókát, karamellás fánkot…
- Jó, talán ettem pár cukros dolgot.
- Te tudod, hogy mit küldesz a hasadba. De ne nyavalyogj nekem, ha hányingered lesz.
- Nem fogok. Mérget vehetsz rá.
- Szavadon foglak - vágja rá epésen, és elfordítja rólam a tekintetét.
Most először nézek én is körbe, azok után, hogy elhagytuk a kajáldás standokat. Egy óriási hullámvasút ível át felettünk a magasban. Hangos sikítozás hangzik fel a kocsikból, ahogy elhúz a síneken.
- Jó móka lehet – motyogom a bajszom alatt.
- A világ minden kincséért sem fogok felszállni rá.
- Talán félsz a magasban? – vigyorodom el cinikusan, mire ő lenézően megcsóválja a fejét.
- Nem éppen. Csak szimplán nem az álmaim netovábbja, hogy az ingemre ürítsd a gyomrod tartalmát a menet közben.
- Ennyire azért nem ettem tele magam! – ellenkezem sértetten.
- Inkább ne próbáljuk ki szerintem.
- Akkor mégis mire üljünk fel? Minden játék olyan a parkban, ami összezötyköli a hasamat.
- Mit szólsz a szellemkastélyhoz? – mutat tőlünk jobbra egy hatalmas, baljóslatú házra.
Frusztráltan beleharapok a számba és lesütöm a szemeim. A világért sem vallottam volna be Taecyeonnak, hogy félek az ilyesmitől.
Bár a legtöbb ilyen hely eléggé hiteltelen volt, viszont én a leggagyibb horrorfilmtől is képes voltam úgy isten igazából berezelni.
- És ha közben Junsuék visszajönnek? A vasúton azért láthatóbbak vagyunk.
- Csak nem félsz? – vigyorodik el gonoszul.
- Én nem. – rántom meg a vállam lazán. Legalábbis abban bízok, hogy annak tűnik a mozdulat.
- Akkor mi akadálya, hogy egy fél órára bemenjünk? Nálam lesz a telefonom, el tudnak minket érni. – vigyorog még mindig gúnyosan.
- Hát legyen – egyezek bele, és megindulok az épület felé.
A gyomrom dióméretűre szűkül, amikor az ajtót kinyitom. Nyikorog az idős tölgyfalap, odabent pedig félhomály fogad.
Egy kétszárnyú lépcső terül el előttem. A fokokon lévő szőnyeg olyan hatást kelt, mintha a molyok régen megrágták volna. A kapaszkodón vörös foltok éktelenkednek. Biztosan művér.
Amikor beljebb lépek, és Taec is követ engem, az ajtót a huzat hangosan bevágja mögöttünk. Nyelek egy hatalmasat.
- A jegyeket – morran fel az őr mellettem váratlanul, amitől kissé megugrok. Taecyeon kihúzza a kezemből a papírlapot és a sajátjával átnyújtja a korosodó férfinak.
Sötét ballonkabátot és cilindert visel, amitől úgy néz ki, mint egy másodosztályú bűvész. Arcán fekete csíkok húzódnak, ami valószínűleg korom. Alkarját mély vágásnyomok csúfítják, ami a többi dologgal ellentétben minden bizonnyal valódi. Olyan, mintha egy éles vadászkéssel ejtették volna őket. Édesapám testén is vannak ilyen hegek, amelyeket még a katonaságban szerzett az egyik ’kedves’ katonatársától.
Lepecsételi a jegyeket a férfi, és a kezembe nyomja őket.
- Jó szórakozást – veti oda mogorván, és eltűnik a sötét előtérben.
- Milyen kedves – motyogom.
- Ettől még inkább valódinak tűnik az egész! – mondja Taec izgatottan, és a vállamra csap. – Kíváncsi vagyok mi vár ránk a szobákban – jelenti ki vidáman, és engem megkerülve sietősen elindul.
- Ne hagyj itt! – kiáltok utána, és megszaporázom a lépteimet. Elsőként bal oldalra megy, ahol a konyha foglal helyet. A pulton félig megkopasztott csirkék vannak, amikről nem tudom eldönteni, hogy valódiak-e.
Nincs merszem megfogni őket. Néhánynak már a fejét is lenyesték konyhakéssel. Amaz pedig véresen hever mellettük.
- Undorító – jelentem ki szörnyülködve, amire Taecyeon csak elneveti magát.
Megkerüljük a szekrény szigetet, ami után egy ajtó az ebédlőbe vezet. Az asztal meg van terítve, a tányérokon állati belsőségek vannak. Épp ekkor dönt úgy a gyomrom, hogy hányingert idéz elő nekem.
- Felfordul a gyomrom – köhécselek az erjedt étel szagától.
Egy alma lassan megindul a csipke terítőn az asztal vége felé. Nagyon lassan gurul, épp hogy csak észrevettem.
Váratlanul valami nagy zuhan az asztalra a plafonról. Rémülten felsikítók.
Egy nő test az. Élettelenül fekszik az evőeszközökön, természetellenes irányba áll mindkét lába. Tőlem két méterre van a holttest, de így is érzem a rothadt hús jellegzetes szagát.
Egy kisebb epét vissza is kell nyelnem, ami felszökik a torkomon.
- Nyugi! – lép közvetlenül mellém Taecyeon. – Nem igazi.
Hiába mondja ezt, mert nekem már ennyi éppen elég, hogy teljesen berezeljek.
- Menjünk tovább – ragadja meg a csuklómat, és elkezd maga után húzni. Szinte vonszolnia kell, mert a lábaim teljesen bemondták az unalmast.
Amikor kiérünk újra az előtérbe, megdermedek.
Egy boncasztal van a lépcső elé tolva, ami eddig nem volt ott. Lepedővel le van terítve valami emberszerű dolog. Ahogy közelebb merészkedünk hozzá, meglátom, hogy egy kéz kandikál ki a lepel alól.
- Nekem kezd elegem lenni ebből az istenverte helyből – jelentem ki frusztráltan. Taecyeon elmosolyodik és megpaskolja az arcomat.
- Ne legyél már nyuszi. Ez csak megtévesztés – legyint egykedvűen, és odasétál a boncasztalhoz. Megragadja az egyik oldalát mindkét kezével, és arrébb tolja az útból. A kocsi kerekei nyikorogva gurulnak tovább.
- Gyere – int nekem, és elindul a lépcsőfokokon.
Nem tehetek mást, követem. De minduntalan a hátam mögé nézek, mert attól félek, hogy mi van, ha a lenti hulla feléled és utánunk jön. Az ilyen helyeken bármi megtörténhet.
Jobbra fordulunk el, amint felérünk a lépcsőn. A falon groteszk képek vannak véres tájakról, csontvázakról, megcsonkított emberi testekről.
Undorodom ettől a helytől. Félelmet is kelt, de inkább rosszul vagyok tőle.
Az első ajtón benyit Taecyeon, én pedig követem. Könyvtár szobának tűnik, bár eléggé szegényesek a polcok. Csak néhol van egy-egy agyonolvasott könyv, a padlón pedig vértócsák vannak.
Bal oldalt a fal egyik része egy fél méterrel beljebb van, mintha ki egy titkos átjáró lenne ott.
- Nézzük meg! – megy oda Taec izgatottan, és megkopogtatja az öreg falemezt. Üregesen kong, tehát helyesnek bizonyul a felvetésem.
Mindkét kezével neki feszül, de nem történik semmi. Én is odamegyek hozzá, és próbálok segíteni, de közös erővel sem megyünk semmire.
- Várj, mindjárt idehozom azt a fejszét – indul meg a szoba sarka felé, ahol valóban van egy.
- De miért lehetne szétütni? Akkor naponta hányszor kéne ezt újra falazni?
- Honnan tudjam? Van jobb ötleted? – rántja meg a vállát.
Kétkedve nézek végig az előttem lévő falon, amely egyáltalán nem tűnik újnak. Évek óta itt lehet már.
Akkor mi értelme van ennek a beeső helynek? Benyomni nem lehet a falat, de pont annyival van beljebb az alapzattól, hogy egy ember kényelmesen elférjen ott.
- Várjunk csak… - motyogom elgondolkodva.
„Pont annyival van beljebb az alapzattól, hogy egy ember kényelmesen elférjen ott.”
- Taecyeon… - remeg meg a hangom rémülten.
- Hmm? – kérdi nekem háttal, miközben felveszi a földről a baltát.
- Azt hiszem, hogy-
De már nem tudom befejezni a mondatot. Egy súlyos fal egy szempillantás alatt lezárul előttem.
Egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Aztán megszólal bennem a riadókészültség.
- Taecyeon! – kiabálom ijedten, és elkezdem ütlegelni a falapot.
- Hana!? – kérdi riadtan a túloldalról. – Mi ez az egész?
- Szedj ki innen! – ordítom rettegve. Minden oldalról hideg falak vesznek körül. Úgy érzem, mintha élve betonoztak volna el. – Könyörgök! Nagyon félek!
- Ne aggódj, kihozlak onnan! – jelenti ki zaklatottan. – Ha kell kivágom a falat a baltával!
Kisebb neszelést hallok a túloldalról, majd egyszer csak hirtelen valami hangosan puffan kint.
- Taecyeon? – kérdem félve. – Ott vagy?
Hangos üvöltés rázza meg a házat, és úgy érzem, hogy a szívemet is.
Mert a fájdalmas kiáltás Taecyeontól származik.

2016. augusztus 6., szombat

34. rész - Eufória

Chapter 34 Eufória

Az út nem telt el újabb veszekedés nélkül. Bár talán nem is hívnám veszekedésnek azt, ami Taecyeon és Hana közt folyik. Hisz ez inkább gyerekes civakodás.
Az út utolsó fél órájában azzal idegesítette Hana Taecyeont, hogy egy gyerekdalt énekelt szüntelenül. Azt hittem szét megy a fejem. Akkor mit érezhetett a sofőrünk, akinek közvetlenül a fülébe rikoltották?
Hana néha tényleg nagyon éretlen tudott lenni. De ez végtére is nem csoda. Idén töltötte a húszadik életévét. Bár én még csak huszonhárom éves vagyok, volt az életemben elég veszteség, hogy megkomolyodjak tőle. Ő viszont… olyan életvidám. Biztos szerető családja van. Elég csak Junhora nézni. Mindkettőjükben annyi szeretet van, amely egy tucat embernek is elég lehetne. A szülei is biztosan ugyanilyen emberek.
- Mikor érkezünk meg? – kérdezem Taectől.
- Úgy egy tíz perc még. Miért? – pillant rám a feje fölötti tükörből.
- Hát, mert meg kéne látogatnom egy mellékhelyiséget…
- Ó, ti nők, meg a vizelet visszatartási problémátok! – sóhajt fel, de azért félre húzódik.
Sietősen kicsusszanok az ülésről, és keresek egy bokros területet, hogy elvégezzem a dolgom.
Gyorsan meg vagyok vele, amikor pedig felállok, riadtan felkiáltok.
- Mi a fenét keresel te itt? – rivallok rá Taecre.
- Pisilek. – jelenti ki szenvtelenül.
- Miért pont itt előttem?
- Mert mondjuk nincs máshol egy nyamvadt gaz sem?
- Akkor is megvárhattad volna, amíg teljesen végzek.
- Több mint másfél óra vezetés után nekem is szükségem volt rá, hogy könnyítsek magamon. De nyugi, nem láttam semmit.
- Remélem is – rakom karba a kezeim frusztráltan, és megkerülöm a bokrot. Amikor az autóhoz érek, Junsu épp félig áthajol az ülések között, és vidáman ecsetel valamit Hanának.
- És képzeld, ettem igazi amerikai palacsintát is.
- Ez nem túl nagy szám, Minjun. Bármelyik kávézóban kapni itt Amerikában.
- De nem olyat, amilyet a nagyim készít – kacsintok rá, és behuppanok az ülésre. Felemelem a lábam előtt lévő ridikülöm, és kiveszem belőle a kézfertőtlenítőmet.
- Ide is adhatsz egy nyomást – tartja felém a mancsát a közben megérkező Taec.
Elkenem a mancsaimon az anyagot, majd odahajítom neki a flakont, ő pedig könnyűszerrel elkapja. Miután ő is megtisztítja a kezeit, visszaadja nekem.
- Tényleg nagyon fini, amit Helen néni süt – ért egyet velem Taecyeon is, és becsatolja magán az övet. Én is így tennék, hogy kövessem a példáját, de Junsu megelőz engem. Átnyúl felettem, és direkt súrolja a kezével az oldalam, majd a csípőcsontom. Amikor kattan a huzal a tartójában, egy puszit nyom az arcomra. Ez után vigyorogva dől hátra, mint aki jól végezte dolgát.
Nevetve döntöm a fejem a vállának. Olyan törődő ma velem. Igazán jól esik.
- Na, majd ha egyszer meglátogatom a nagyszüleid, biztos megkóstolom. – feleli a hallottakra Hana.
Előre tudni, hogy megérkeztünk, mert hangos zene és emberzsivaj zeng a vidámpark 500 méteres körzetében.
Elég nehézkesen találunk helyet, dugig van az egész parkoló. De miután sikeresen kiharcolunk egyet, Hana izgatottan tépi fel a kocsi ajtaját.
- Óvatosabban már! – dörren rá Taecyeon.
- Oké, kapitány! – tiszteleg a lány a colosnak.
- Eszem megáll… - sóhajt fáradtan a fekete. – Nehéz napnak nézünk elébe.
- Úúú, nézzétek milyen hatalmas az óriáskerék! – mutat Hana a vidámpark kerítése fölé. – Mindenre üljünk fel.
- Jól hangzik – indulok meg a bejárat felé.
- Végig gondoltuk mi ezt rendesen? – suttogja Taec Junsunak frusztráltan, de én így is meghallom. Szúrósan nézek a feketére a vállam felett, mire zavartan elmosolyodik.
Hana már a jegypénztárnál áll, mire beérjük.
- Négy felnőtt jegyet kérnék – jelenti ki az idős hölgynek. Amikor a pénztárcájáért nyúl, Taecyeon odafurakszik mellé.
- Azt már nem. Nem fogod kifizetni a jegyemet.
- Az enyémet sem – rázza meg a fejét Junsu.
- Az lenne a legjobb, ha mindenki a sajátját fizetné – helyeselek.
- Nem. – vágja rá Jun.K. – A tiédet is én fizetem.
- Ó anyám… - sóhajt Hana.
- Ha eldöntötték, hogy ki állja a belépőket, akkor fizethetnének is. – morran fel a pénztár túloldaláról a nő.
Meglepetten meredünk a nőre. Főleg Taec. De miután Minjun lefordítja, hogy mit mondott, belenyúl a tárcájába. Majd elveszi a Minjun markában lévő bankjegyeket is, és átnyújtja őket.
- Ne már, én akartam fizetni a sajátom! – nyavalyog a legfiatalabb.
- Férfiak… hagyd rájuk – paskolom meg a vállát együttérzően.

Elsőnek a céllövöldéhez megyünk, ahol Taecyeon meglepően ügyesen találja el az üvegeket. Csak kettőt hagy ki. Egy pingvint nyer, amit átnyújt Hanának.
- Ó, köszi! – rikkant fel boldogan a lány, és magához szorítja a plüss állatot.
- Most én következem. – roppantja meg a nyakát Minjun.
- Csak nehogy minket lőj le a műanyag töltényekkel. – hecceli Taec.
- Ne szívd már a vérét! – csóválom meg a fejem.
- Most miért? Az is rohadtul fáj, ha eltalál!
Minjun csak nevet a dolgon, és megragadja a játék pisztolyt. Tökéletesen találja el a célokat, vigyorogva veszi át a nyereményét. Mivel csont nélkül mindent lelőtt, egy óriási plüsst kap.
- Tessék – nyomja a kezembe a hatalmas pandamacit.
- Köszönöm – mosolyodom el az óriási medve láttán. Hana sikongatva megindul a hullámvasút felé, Taecyeon rákiabál, hogy ne szaladjon előre nélkülünk.
Junsu belecsúsztatja az ujjait az enyémek közé, és összekulcsoljuk őket.
- Az igazat megvallva nagyon emlékeztet ez a maci a mostani énedre.
- Tényleg? – mosolyodik el boldogan. – Miért?
- Olyan bújós és ölelkezős vagy mostanában. Úgy karolsz át, mint egy hatalmas medve. – nevetem el magam.
- Tudom, ez nyálasan fog hangzani de… imádom kiszorítani belőled a szuszt. – vigyorodik el huncutul.
- Azt vettem észre! – csapom meg a karját, és eleresztem a kezét, hogy felzárkózzak a másik két jómadárhoz.
Junsu hirtelen megragadja az ujjaimat, és visszaránt magához, egyenesen a mellkasának esem. Kérdőn pillantok fel rá, de ő nem szól semmit. Az állam alá nyúl, és beletúr szőke fürtjeimbe.
- Ne menekülj el tőlem. Azt várom már mióta, hogy végre kettesben legyünk.
A mosoly, amely elterül az arcán, elég sok mindent ígér. Főként olyasmit, amit nem szokás nyilvános helyen csinálni…
- De kezdésnek ez is megfelel – búgja felém buján, majd a homlokomnak dönti a fejét. – Szabad?
A kérdés egyértelmű, hogy mire vonatkozik, de annyira megbabonáznak mogyoróbarna íriszei, hogy egy hang sem jön ki a torkomon.
Junsu óvatos, kimért mozdulattal tapasztja rá ajkait az enyéimre. Gyengéden ízleli párnáimat, a hátamra vezeti egyik kezét és simogatni kezdi a gerincem ívét. Én a nyaka köré simítom a kezeim, és közelebb húzom magamhoz. Végül én mélyítem el a csókot. Tudom, hogy türelmetlen vagyok, de már hónapok óta először kerültünk ilyen intim helyzetbe.
Úgy térképezik fel nyelveink egymás száját, mintha először tennénk meg ezt.
Olyan édes és mámorító a mostani csók, hogy azt kívánom, bárcsak soha nem érne véget. Amikor Minjun lágyan ráharap alsóajkamra, teljesen elvesztem a fejem. Szemérmetlenül sóhajtok bele a csókba, és még közelebb vonom magamhoz a férfit.
Mielőtt vaddá válhatna a csók, Junsu szelíd puszival válik el ajkamtól. A szemei csokoládé folyamként merednek rám.
- Szeretlek – suttogja felém érzelmektől túlfűtött hanggal. Ahogy mondja, most először igazán el is hiszem, amit hallok. Kétségem sem fér hozzá, hogy igazat mond.
De egyszerűen nem jönnek a szavak a számra. Nem merem kimondani. Félek, ha megteszem, minden szertefoszlik.
Nem akarok visszacsöppeni a múltba. Nem viselném el újra, ha elveszíteném. Soha nem éreztem még ilyet. Ha eddig azt hittem, hogy szeretem Kim Junsut, akkor ahhoz az érzéshez képest most őrülten szerelmes vagyok. Megőrülök ezért a férfiért. Minden kis mozdulatáért, minden egyes szaváért. Végre úgy érzem, hogy elkezdett megnyílni felém. Életemben először úgy érzem, hogy igazán boldog vagyok. Leírhatatlan ez az eufórikus érzés, amely átjárja a testemet.

2016. augusztus 1., hétfő

33. rész - Váratlan utazás

Chapter 33 Váratlan utazás

Döbbenten néztem végig a nyurga férfin. Minden egyes porcikáját jól feltérképeztem. Még az arcomat is megcsíptem, hátha csak álmodom. De nem, tényleg ott állt a nagyi tűzhelye mellett, és nem káprázott a szemem.
- Miért vagy itt? – csúszott ki a számon a kérdés. Nem akartam ilyen faragatlan lenni, bármennyire nem kedveltem Taecyeont. Hiszen ő most vendégnek minősült – nem várt, és nem túl szívesen látottnak.
Azonban nagyon furdalta az oldalamat az érkezésének oka, amit a világért nem vallottam volna be.
- Megkerestem a haverom. Miért minek látszik? – kérdezte flegmán, amitől én csak még inkább a házon kívül szerettem volna tudni.
- Na, Taec… ne viccelj már. Ez mégis csak az ő házuk. Elég udvariatlanul törtél be, valljuk be.
A fekete hitetlenül nézett a vele szemben álló Minjunra. Biztosan azt gondolta csak viccel.
Pedig Junsu nem mosolygott, nem csapta játékosan hátba sem. Komolyan gondolta. És ez abban a pillanatban többet ért nekem bárminél. Annyira jól esett, hogy még a legjobb barátja ellen is szegülne, hogy megvédjen.
Mondjuk az a helyzet, hogy ez nem az első eset volt… Hisz ott volt a második találkozásom Taecyeonnal, ami elég csúfosan végződött.
- Ezt nem mondhatod komolyan – csak ennyit mondott sértetten.
- De, Taec. Natalie nagyszülei kedves emberek. Ne haragíts több embert magadra. Gondolkozz már egy kicsit józanabbul. Nem vagy te ilyen rossz srác.
Taecyeon összeszűkítette a szemeit, és idegesen beharapta a száját.
Frusztráltan néztem félre, amikor rám tekintett. Még így is éreztem, hogy szinte égetnek látógömbjei.
- Igazad van – motyogta végül bocsánatkérően. Meglepetten kaptam fel a fejem a válaszára. Amikor rápillantottam, ő derékszögben meghajolva állt a nagyapám előtt.
- Bocsánat – mondta koreaiul, amire a papus csak mindentudóan bólogatott, és megpaskolta a fekete vállát.
Ez után mindenki előtt elnézést kérve megdöntötte a testét. Engem is beleértve. Majdnem leszédültem a székről, annyira meghökkentem.
- Ne haragudj, Natalie – tette még hozzá ezt is.
Most vagy marha jó színész a csávó, vagy tényleg megbánta a dolgot. Mindegy is… Ez hamarosan kiderül, amint egy kis időre kettesben maradok vele és nem lesz ott velem Junsu.
- Ki a barátod? – kérdezte a mama Taecyeont vizslatva.
- A neve Ok Taecyeon. Régóta barátok vagyunk, egy helyen is dolgoztunk évekig.
Ja igen, azok a szép chippendale évek, igaz Minjun?
Majdnem elnevettem magam a gondolatomra. Érdekes is lenne ezt megkérdezni tőle.
- Amint látom, nem beszél angolul. Hogy keveredett most ide?
- Együtt utaztunk el Koreából. Neki volt egy két elintéznivalója itt, én pedig természetesen Natiehez jöttem…
- Azt mondta, hogy órák óta Junsut keresi. – szólaltam meg én is.
- Igen, mert egy helyen foglaltunk szobát. Elfelejtettem szólni neki, hogy itt töltöm az éjszakát.
Ez az információ még nekem is új volt. A nagyi csak elfogadóan bólogatott a magyarázatra, ami azt jelentette, hogy ő minden bizonnyal tudott róla.
- Ő is velünk reggelizhetne, ha már itt van – jelenti be Helen néni, és kinyitja a konyhaszekrény ajtaját, hogy tálat és evőeszközt vegyen elő.
Minjun fordít Taecyeonnak, hogy a nagyszüleim miket mondanak. A reggeli szó hallatán felcsillan a szeme és azonnal helyet foglal.
Nem igazán örülök a jelenlétének, de még mindig jobb, hogy ő van itt, mint ha Adam lenne.
Sosem hittem volna, hogy együtt fogok ismét enni Taeccel. Már az-az egy alkalom is furcsa volt, de akkor éppen nem az volt a fő szempont. Abban a helyzetben Junsu jelenléte inkább frusztrált, mint az övé.

Néhány órával később

Egy ideje a nappaliban ülünk, és hallgatjuk a fekete dumáját, amint azt taglalja hogyan jutott el idáig.
- Hát ember, hogy mennyire kiismerhetetlenek ezek az utak! Se egy tábla vagy hasonló… Még a belvárosban csak-csak megtalálni a dolgokat, de itt… Pedig nem vagyok gyakorlatlan sofőr, tudod jól.
- Tudom. Nekem is eltartott egy darabig, míg megtaláltam a jó ösvényt. Nehezíti a dolgot, hogy az egész hely erdős. – helyesel Junsu.
- Tényleg, miért laknak ennyire távol a várostól a nagyszüleid? – intézi felém kérdését Taecyeon, amivel először jócskán meglep. Egyáltalán nem flegma vagy gúnyos a hangja, hanem érdeklődő. Enyhe kifejezetés, ha azt mondom, hogy ez tőle szokatlan.
- Mindig is itt laktak, amióta csak összeházasodtak – rántom meg a vállam. – A papa maga építette a házat és a csűrt is. Sok emlék köti őket ide.
- Szóval sosem gondoltak arra, hogy beljebb költözzenek a városhoz? – pillant rám Junsu is.
- Nem igazán. Jó nekik itt. Én pedig nem kényszerítem őket olyasmire, amit nem akarnak. Ők sem tették soha velem szemben.
- És az anyukád? Ő is itt élt, ugye? – érinti meg a kézfejem Minjun. Elmosolyodom a lágy érintésre, amikor a tenyerébe zárja ujjaimat.
- Igen. Az egyetemista éveit is itt töltötte. Utána ment el a közeli kórházba gyakornoknak.
- Az édesanyád orvos volt?
- Az akart lenni, igen… De aztán amikor velem terhes lett, lemondott a dologról. Ezért a mai napig magamat okolom.
- Ne tedd – rázza meg a fejét Taecyeon. – Az ő döntése volt, hogy miattad feláldoz valami számára fontosat. Ettől anya egy anya…
Teljesen elréved Taec a mondandója végére. Igazán gondolkodóba esik, enyhe fájdalom suhan át az arcán. Most először mutat valami emberi érzelmet magából. Igazán… valódivá válik tőle.
- Jut eszembe! – kapja fel a fejét vigyorogva. Az előbbi búskomorságnak hűlt helyét találni. – Az a nagyszájú nőszemély már égre-földre keres téged.
- Engem? Mégis kicsoda? – kérdem meglepetten.
- Ki más, hát Hana… Elvileg a bátyja naponta zaklatja, hogy nem hallott-e felőled. Minden bizonnyal aggódnak érted az otthoniak.
Erre a hírre elönt valami rossz érzés. Lehet mégsem volt olyan jó ötlet magyarázat nélkül eltűnnöm. Remélem Junhonak semmi baja.
- Itt van az államokban? – kérdem tőle. Az igazság az, hogy miután nálam töltött néhány napot, elment Junhohoz is. Azt hazudta a szüleinek, hogy gyakorlatra jött haza, így nyugodtan befejezhette a nálam való bujdosást.
 - Nem csak, hogy az államokban, hanem itt a városban.
- Itt? – majdnem fejbe verem Junsut, olyan hamar pattanok fel a kanapéról.
- Igen. Úgy áll a dolog, hogy addig nyúzott, amíg magammal nem hoztam.
- Szóval akkor hármasban jöttetek ide Koreából?
- Nem – rázza meg a fejét Taecyeon. – Miután leszállt a gépünk, Junsu a keresésedre indult, én meg foglaltam szállást. A vakarcs pedig felhívott, hogy elújságolja, akkor indul az inchoni reptérről haza. Csak kimondtam a neved, meg hogy itt vagy Birminghamben, már nem lehetett visszatartani. Amint földet ért a gépe Vancouverben, azonnal indult is ide egy másikkal.
- Húha. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megkedvelt.
- Ez Hana. Könnyen barátkozik. – vonja meg a vállát Taecyeon. - A bátyja is ilyen volt, még az azelőtt, hogy… mindegy. – legyint unottan. De látom rajta, hogy valamit elhallgat, majdnem kicsúszott a száján a mondat folytatása. Minjun is zavartan elfordítja rólam a tekintetét, amitől még biztosabb leszek abban, hogy titkolóznak.
Nem firtatom a dolgot, de tudom, hogy valahogy ki fogom húzni belőlük.
- És mi a terv mára? – lendíti fel Taecyeon a lábát az asztalra, és kényelmesen hátra dől a fotelben.
- Nincs semmi konkrétum… - motyogja Junsu. – Arra gondoltam, hogy elvinném valamerre Nataliet. De az a helyzet, hogy teljesen idegen vagyok itt. Fogalmam sincs milyen nevezetesség lehet, amit ő még nem látott.
- Itt Birminghamben biztos nincs olyan – húzom el a számat.
- Akkor még annyi ötletem sincs, mint néhány perce – nevet fel kínosan Minjun.
- Tudjátok mit, srácok? – mosolyodik el Taec. – Hana amúgy is nyaggat, hogy meg akarja nézni a daltoni vidámparkot. Nem lett volna kedvem elmenni, de ha négyesben megyünk, az felőlem oké. – kacsint mindent tudóan. Akármilyen mogorva tud lenni, látszik, hogy igyekszik Jun.K-nek segíteni, hogy bizonyítani tudjon nekem.
- Én benne vagyok. Natie? – pillant rám várakozásteljesen.
- Úgy sem voltam gimnazista korom óta vidámparkban… Szóval miért ne – mosolyodom el.
- Király – csapja össze a kezeit a colos. – Felvesszük Hanat, és indulhatunk is Georgiaba.

Aznap délután

A városközpontba nagy vita árán, de végül Taec dzsipével mentünk vissza. Junsu szeretett volna a sportkocsijánál maradni, ha már idáig elhozatta maga után Koreából, de a barátja hajthatatlan volt. Nem tartotta elég kényelmesnek egy több mint másfél órás úthoz.
Neki ez csak bérelt járgány volt, de azt állította, ahogy vissza megy Szöulba vesz magának egyet, annyira a szívéhez nőtt.
Hana a Barstoneld nevet viselő helyi kávézó előtt várt minket. Egy sporttáska volt mellette a porban, és a telefonját nyomkodta vadul. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor leparkoltunk mellette. De akkor egy olyan mosoly terült szét az arcán, amit semmi és senki nem lett volna képes levakarni onnan.
- Natalie! – kiáltotta el magát, és feltépte az autó hátsó ajtaját, ahol ültem. Semmit nem bírtam kinyögni, mert azonnal a nyakamba vetette magát. – Hiányoztál nagyon Hanának. – motyogta szomorúan.
- Most miért kezdett el e/3-ban beszélni magáról? – lehelem fulladozva Junsunak.
- Ő Hana. Vele kapcsolatban semmire sincs magyarázat – neveti el magát.
- Figyelj, én is örülök neked, de megfojtasz! – nyögök fel.
- Jaj, bocsi – válik el végre a mellkasomtól az említett kuncogva.
- Na ja, meg mondjuk miattad feleslegesen jár a motor. – morogja Taecyeon hátra neki.
- Nyugodj le, nagyfiú! Ennyi várakozásba nem halsz bele.
- Igen? – fordul meg az ülésen felénk Taec. – És a benzint te fogod fizetni?
- Ne drámázzál már, Taecyeon! Megfájdul a fejem a nyavalygásodtól.
Taecyeon összeharapja az állkapcsát idegesen, és az összeszorított fogai között szűri válaszát neki:
- Méltóztatnád a fenekedet vízszintesbe helyezni a kocsin belül?
- Hát hogyne – neveti el magát Hana, és megkerüli az autót, hogy behuppanjon az anyós ülésre Taec mellé. Behúzom a mellettem lévő ajtót, és nevetve összenézünk Minjunnal. A fekete csak idegesen fújtat egyet, és sebességbe teszi a váltót.
- Mennyi ideig is fogunk utazni? – szólal meg egyből Hana, amint Taecyeon elhajt a kávézó elől.
- Várhatóan maximum két órát, ha nem kell sehol sem megállnunk – feleli a sofőr, és sokatmondóan a mellette ülő lányra tekint. De ő csak lehúzza az ablakot, és élvezi a szelet, ami belekap a hajába.
Minjun óvatosan átkarol engem, és közelebb húz magához. Mosolyogva döntöm a fejem a mellkasára, ő pedig birizgálni kezdi göndör fürtjeimet.
- Most, hogy mondod, megittam egy fél literes shaket. – kezd el mocorogni Hana az ülésen. – Lehet, hogy majd pisilnem kell.
- Akkor majd visszatartod – sóhajtja Taecyeon.
- És ha nagyon kell?
- Ne kelljen. – intézi el ennyivel, és begyorsít, ahogy lefordul az autópályára.
- Végig ilyen gyorsan fogsz vezetni? – akadékoskodik újra a legfiatalabb.
- Miért? Bajod van vele?
- Hát lehet, hogy a gyomrom nem fogja díjazni, miután benyomtam egy hatalmas pizzát.
- Minek eszel annyit!? – dörren rá Taec idegesen.
- Mert éhes vagyok néha, mondjuk!? – rivall rá Hana is. – Úristen, mindjárt megtiltod, hogy kaját vegyek magamhoz.
- Nem tiltom meg, de már most kezd elegem lenni a nyafogásodból.
Elmosolyodom a kialakult szópárbajon, Junsu pedig el is neveti magát, őket nézve. Úgy néz ki érdekes utazásnak nézünk elébe, ennek a két jó madárnak köszönhetően.
- Nem érdekel. – rakja karba a kezeit Hana. – Nem miattad jöttem. Amúgy is, nekem már most sok a bunkóságod.
- Ki lehet szállni, ha nem tetszik. Ez jelenleg még az én kocsim.
- Igen, meg is látszik. Csak úgy bűzlik a parfümödtől. Meg lehet fulladni. És még a klíma sem megy! – pillant Hana a műszerfalra. - Ez most komoly?
- Mikor fejezed már be a hisztit!?
- Nem hisztizem! Ki kérem magamnak. Többet hozzád sem fogok szólni, elhiheted.
- Hála istennek! – sóhajt fel Taecyeon.
Néhány percre csend telepszik az utastérre, csak a motor halk hangját hallani. Hana türelmetlenül mocorogni kezd a helyén, de nem szól semmit. Neki dönti a fejét az ablaküvegnek, és hangosan kifújja a levegőt.
- Végre egy kis csend – motyogja Taecyeon fáradtan.
- Tényleg pisilnem kell! – kiált fel hirtelen Hana, és kérlelően fordul a sofőrhöz.
- Ó, hogy az isten verje meg ezt a lányt!

2016. július 26., kedd

32. rész - A teszt

Chapter 32 A teszt

Junsu szemszöge

Néhány órával korábban

A falépcső fokai minden egyes lépésünkkor megreccsentek. Látszott a házon, hogy nem egy mai darab, de igazán otthonos volt. Otthonosabb, mint bármelyik épület, amelyben eddigi életem során valaha is laktam.
A pincében vaksötét honolt. Natalie nagyapja egy, a plafonról le logó zsinórt húzott meg, mire felgyúlt a fény. Néhány polc roskadásig tele volt különböző palackokkal.
Az eddig hallgatagon menetelő férfi kérdőn nézett felém.
- Melyik évjáratot kedveled?
- Nem túl gyakran fogyasztok bort – felelem illedelmesen. Ez a kijelentés mondjuk igaz is, mivel inkább a whiskyt kedvelem. Főleg akkor, amikor felejteni szeretnék. – Nekem bármelyik megfelel.
- Fehér vagy vörös?
- Inkább az utóbbi – vonom meg a vállam, és követem a polcok közé. Ő több üvegen is végig húzza a tenyerét, amikre cikornyás betűkkel van ráírva az évjárata. Látszik rajta, hogy nem boltban vásárolt termékről van szó. – Borászattal is foglalkoznak a feleségével?
- Régebben nagyon sokat készítettem – feleli elrévedve. – Ó igen, ez az – húz ki egy palackot a fém tartó rudak közül. – Ebből ittunk egy üveggel, amikor a mi kicsi lányunk kezét megkérték.
Majdnem elesek meglepetésemben, míg rá nem ébredek, hogy minden bizonnyal Natalie anyjáról van szó.
- Uram, ön mit szólt ahhoz, hogy a lánya egy ázsiai férfihoz ment feleségül?
- Szólíts csak Joenak. – motyogja, ahogy forgatja az üveget a kezében. Néhány pillanat múlva néz csak rám. – Ami azt illeti, nem repestem az örömtől.
Ez nem az a válasz, amire számítottam, hogy őszinte legyek. Ezek szerint engem sem lát szívesen az unokája mellett.
- Ne értsd félre, imádtam a lányomat. Mindig támogattam a döntéseit. De ezt… nehéz volt megemésztenem.
- Megértem – bólintok, és összekulcsolom a kezeimet a mellkasom előtt. – Kultúrai különbségek, a szokások mások…
- Nem ez volt a legnagyobb probléma – rázza meg a fejét a férfi. – Nehéz volt elfogadni a tényt, hogy az én kicsi lányom külön költözik. Külön, és nem is a szomszéd városba vagy esetleg egy távolabbi államba. Hanem egy másik országba, amely több ezer kilométerre van a szülő hazájától.
- Értem.
- És veled mi a helyzet? – kérdi hirtelen.
- Velem? Mi van velem?
- Te is visszaviszed a kis hercegnőmet Koreába, nem igaz?
- Hát én… - motyogom döbbenten – nem tudom, hogy erre mi lenne a helyes válasz.
- Kérlek, vidd magaddal! – néz rám határozottan, de a hangja megtört. – Eddig is elviseltük a hiányát, ezután is meg fogjuk oldani.
- Soha nem választanám el a családjától – jelentem ki. – Ha nem akar velem jönni, nem fogom kényszeríteni.
- Még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy nem láthatod többé?
Nyelek egy hatalmasat, mielőtt felelnék a feltett kérdésre.
- Igen, akkor is így döntenék. Nekem… az a legfontosabb a világon, hogy Ő boldog legyen. Bármit megtennék, hogy ne lássam többé a könnyeit.
Ekkor hatalmas robajjal ér földet valami az emeleten. Frusztráltan hagyom ott a férfit a borok között, és nagy léptekkel szökkenek fel a lépcsőn.
Olyan kép fogad az ebédlőben, amire egyáltalán nem számítanék. Natalie idegesen mered előre, a kezei ökölbe szorítva vannak teste mellett. Vele szemben Adam pattanásig feszülő lénye egyre fenyegetőbben közeledik felé. Gondolkodás nélkül cselekszem.
Csak az lebeg a szemem előtt, hogy mi történhet Natievel. Pedig ha megsértem ezt a közkedvelt bunkót, meglehet, hogy a házon kívül találom magam. Joe elég nyilvánvalóan a tudtomra adta, hogy nem örül a származásomnak. Lehet csak az okot keresi, hogy eltüntessen a nő mellől, akit szeretek.

Aznap este

 Natalie megkért, hogy hagyjam kicsit magára, mert pihenni szeretne. Én természetesen teljesítettem a kérését, és már hívtam is a hotelt, ahol szobát vettem ki magamnak, hogy elfoglalhatom-e a szállást.
- Hová igyekszel? – nézett rám mosolyogva Helen, amint leértem a lépcsőn.
- Foglaltam egy lakosztályt, néhány várossal távolabb-
- Eszedbe ne jusson! – jelenti ki megrovóan. Szófogadóan elemelem a telefont a fülemtől, és lenyomom a ’hívás vége’ gombot. – Van az otthonomban neked is hely bőven.
- Nem akarok zavarni…
- Ezt meg sem hallottam! Nincs apelláta. Itt fogod tölteni az estét, és pont.
Nagyon meggyőző asszony, mosolyra fakaszt a konoksága. Tényleg kedves tőle, hogy szívesen lát a házában.
- Joe drágám, segíts előkészíteni a fenti vendégszobát! – kiáltja el magát.
Meggondoltam magam a dolgot illetően. Lehet, hogy mégsem jó ötlet, ha itt maradok. Natalie nagyapja az ittlétemről biztos nem úgy vélekedik, mint Helen.
Amint megjelenik az említett személy, kissé összeszorul a torkom. Pedig nem vagyok egy ijedős ember. De a család szava sokat számít. Ha ők nem fogadják el életed párját, megette a fene az egészet. Hiába fogsz próbálkozni, sosem lesz béke köztük.
- Majd megcsináljuk ketten Minjunnal – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ne de drágám, ő mégis csak vendég. – ingatja meg a fejét az idős hölgy.
- Neked viszont pihenésre lenne szükséged. Nehogy túlhajszold magad, Helen.
- Kérem, menjen csak! – bíztatom én is. – Nagy fiúk vagyunk, megoldjuk a dolgot.
Az asszony kedvesen elmosolyodik, és gyengéden végig simít a vállamon, amikor elmegy mellettem.
Sóhajtva követem Joet az emeletre, aki az utolsó szobáig kormányoz el engem.
- Menj csak be – int a nyitott ajtó felé. Kérdőn húzom össze a szemöldököm, de azért azt teszem, amit mond. A szobában félhomály dereng, a nyitott ablakon beszűrődő hold fénye ad csak valami világítást.
- Azt hiszem villanykörtét is kell cserélnünk – motyogja az öreg, és becsukja az ajtót.
A falon még több rajz van, mint a másik szobában.
- Ezeket is Natalie csinálta? – mutatok végig rajtuk.
- Részben. A legtöbbjét még az anyja festette fiatal korában.
- Mind a ketten nagyon jók benne – felelem, és végig nézem a képeket.
- Igen. Mindig mondtam is az én kis unokámnak, hogy-
- Ne pazarolja el a tehetségét. – fejezem be a megkezdett mondatát, és hátra pillantok a vállam felett.
 Joe elmosolyodik, és karba teszi a kezeit.
- Junsu, ami azt illeti, tartozom neked egy magyarázattal. – motyogja fáradtan. – Lent a pincében amiket mondtam… sajnálom.
- Nem kell bocsánatot kérnie. – rázom meg a fejem.
- Azt sajnálom, hogy hamis gondolatokat ébresztettem benned velem kapcsolatban. – kacag fel vidáman. – Csak teszteltelek.
Döbbenten fürkészem a férfit, de ő végig a szemembe néz, nem kapja el a fejét.
- Tesztelt?
- Igen. Hogy tényleg szereted-e az én kis angyalomat, vagy csak ámítod.
- Soha nem hazudnék egy ilyen dologban-
- Ne álltassuk egymást, Minjun. Én is férfi vagyok... Tudom mire vagyunk képesek, hogy elérjük amit szeretnénk. – kacsint nevetve.
- Szóval nem is haragszik rám… - nevetek fel hitetlenül.
- Nem dehogy. És ami azt illeti… legnagyobb örömömre sikeresen átmentél, fiam.

Natalie szemszöge

Másnap arra ébredtem, hogy a nagyapa füvet nyír. Furcsa volt erre a neszre felriadni, a városi élet során nem túl gyakori az ilyesmi.
Meglehetősen kipihentnek éreztem magam, minden porcikám nyújtózkodásért fohászkodott.
- Minjun drágám, gyere ide kicsit! – hangzott a nagyi vidám hangja a földszintről. Ezek szerint már mindenki ébren volt rajtam kívül.
Rápillantottam az éjjeli szekrényemen ketyegő régi analóg órára, amely fél tizenegyet mutatott.
Nem csoda, hogy már mindenki javában teszi a dolgát. A nagyiék minden nap nyolckor kelnek, és Junsut sem egy sokáig alvó típusnak ismertem meg.
Mocorogtam még egy picit a meleg rejtekemben, aztán feltornáztam magam az ágyamon. Hosszú ásítások közepette lépdeltem oda a gardróbszekrényhez. Csak néhány dolgot csomagoltam még ki a bőröndömből az érkezésemkor, amely mindössze három nappal ezelőtt volt.
Mekkorát fordult velem azóta a világ. Talán életem legjobb döntése volt, hogy ide menekültem.
Lehúzok egy könnyű női ruhát az akasztójáról, és a karomra terítem. A táskámból veszek még ki fehérneműt, és az ajtón kilépve megcélzom az emeleti fürdőszobát.
Gyorsan végzek a fürdéssel, fogmosással, hajszárítással és a minimál sminkem elkészítésével. Üdén és frissen lépek ki a helyiségből.
Egyből megcsapja az orromat a mama jellegzetes csokis sütijének illata. Összefut a nyál a számban, amint elindulok le a lépcsőn.
- Á, hát itt vagy! – masíroz el előttem a papa, sövénynyíró ollóval a kezében. – Kis álomszuszék.
- Tudom, hogy nehéz lehet ilyen idősen, ha nem tud az ember annyit lustálkodni! – kiáltom utána nevetve.
- Ne szemtelenkedj, Natalie Anne Flynn! – feleli vissza kacagva.
Azért szólít a teljes nevemen, hogy azt higgyem dühös rám – mivel közös szokásuk a mamával, hogy akkor így hívnak - de erről szó sincs.
Amint befordulok a konyhába, elég érdekes és szokatlan kép fogad. A mama valamit keverget a tűzhelyen, Jun.K pedig kötényben zöldséget szeletel, és közben fütyörészik. A papa újságot olvas az étkező asztalnál, egy pohár kávét kortyolgat. Mint holmi családi idill.
- Mi a fene… - motyogom halkan. Junsu felkapja a fejét érkezésemre, és rám villant egy megnyerő mosolyt.
- Jó reggelt – búgja felém, a szeme játékosan csillan. Majdnem félre nyelem a saját nyálamat is a tekintete láttán, így inkább elfordulok tőle és gépies léptekkel odatrappolok a papus mellé. Kihúzok egy széket, és lehuppanok rá.
- Kávét? – pillant rám Joe bácsi a lapja felett.
- Kérek.
- Palacsinta is van! – trillázza boldogan a mama. – Minjunnal együtt csináltuk!
- De hát ő nem is tud főzni…
- Csak titkolja – ingatja meg a fejét a nagyi. Kérdőn az említett személyre nézek, aki rám kacsint huncutul, és folytatja a dolgát.
Tényleg sok mindent nem tudok még erről a férfiról. Az első dolgom lesz, ha rendbe tettem a saját lelki világomat, hogy kifaggassam. Mindent tudni akarok róla. Úgy érzem, hogy az csak egy álca, amit eddig nekem mutatott. Sokkal több rejtőzik ebben a férfiben, mint én azt valaha is hittem volna.
Váratlan kopogás hangzik fel a bejárati ajtón. A gyomron a torkomig ugrik a gondolatra, hogy esetleg Adam jött vissza. Egyáltalán nem hiányzik most a jelenléte, hogy bele rondítson a nyugodt reggelünkbe.
- Majd én kinyitom, maradjatok csak – nyom le vissza a székemre a papa, és kirobog a konyhából.
Még mindig van kakaó a nagyszüleimben, azt azért meg kell hagyni.
Néhány pillanattal később ki is tárul az ajtó. Néhány szófoszlány szűrődik csak be az előtérből, majd léptek hangja.
- De kit keres, uram? – kérdi Joe bácsi kissé ellenszenvesen.
Ahelyett, hogy a jövevény felelne, betoppan a konyhába. Majdnem elejtem a csészémet is a kezemből.
- Végre meg vagy, öregem! Órák óta téged kereslek. – koreaiul beszél, valószínűleg azt sem értette, amit a papa kérdezett tőle.
Épp az államat kapargatom fel a padlóról, amikor Junsu nevetve megkerüli a munkapultot és hátba veregeti a férfit.
Nem értek semmit. Miért van a nagyszüleim házában Ok Taecyeon!?

2016. július 18., hétfő

31. rész - Ígéret

Chapter 31 Ígéret

Ez az egyetlen nyolc betűs szó ismétlődött a fejemben. Soha nem hittem, hogy valaha is hallhatom ezt Junsu szájából.
Mindig csak úgy éreztem, játszik velem. Nekem ő a végállomást jelentette, de neki én csak egy voltam a sok megálló közül. Hisz ez lett volna a várható. Ezt tudta volna felfogni az agyam.
De ezt? Képtelen voltam elhinni. Biztos csak megzavarodott az elmém.
- Natalie, minden rendben? – kérdő tekintete suhan át az arcomon, amelyre egy hitetlen mosoly kövült.
Biztosan csak álmodom. Ez nem lehet a valóság. Egy olyan férfi, mint Ő, miért is szeretne engem? Miért horgonyozna le egy olyan nő mellett, mint én, amikor megkaphatna bárkit?
Nem vagyok sem gazdag, sem befolyásos. Tanult sem igazán. Nincs semmi, amit felmutathatnék, nem értem el maradandót az életemben.
- Mondj valamit, hogy tudjam, még itt vagy velem – szólal meg újra, de ismét nem tudok felelni neki. Megnémultam.
Tagadó szavak zakatolnak a fejemben. A nagy révületből a nagyi nevetése zökkent ki. Gépiesen fordítom az ajtó felé a fejem, ahol nagyszülőm áll, és mosolyogva figyel minket.
- Nem vagytok még éhesek, gyerekek? – kérdi végül, amikor látja rajtam, hogy eléggé kiborultam. Bólintok, pedig érzem, egy falat nem menne le a torkomon. Amikor kihúzom a kezeim Minjun markából, és felállok mellőle, arcul csap a felismerés. Tényleg itt van. Valóban Ő ült mellettem, és igazából kimondta, hogy szeret. Lesütöm a szemeim, ahogy elsietek a mama mellett. Kell egy kis idő, hogy rendbe szedjem a kusza gondolataimat.
Feltrappolok az emeletre, és befordulok az első helyiség ajtaján. A régi szobám semmit sem változott. Babakék falak, baldachinos ágy, fehér selyem függönyök. A falon az egykori rajzaim. Az éjjeli szekrényen két képkeret foglal helyet. Az egyiken anyának az ölében ülök, ő pedig átkarol. Mindketten mosolygunk. Négy évesen bele sem gondoltam, hogy egyáltalán elveszíthetem. Mégis megtörtént.
A másikon apával állok, a középiskolai egyenruhám van rajtam, ő pedig katonai díszöltönyben ölel át engem. Ez volt az utolsó alkalom, hogy több időt töltött otthon. A több idő alatt egy hónapot értek. Azóta csak évente háromszor-négyszer látom őt. A néhány napos szabadsága soha nem pótolja a külön töltött időt.
- Natie drágám, minden rendben? – a papa arcán aggodalom ráncai jelennek meg. Nem akartam, hogy ők is belekeveredjenek. Semmi szükség nem volt rá, hogy lássák, mily könnyen darabjaimra hullok.
- Persze – suttogom rekedten. Hátat fordítok nagyszülőmnek, és kibámulok az ablakon. Elfojtom a feltörni készülő könnyeket. Annyit sírtam már ez az ember miatt. Nem hullajthatok több könnyet.
- A nagyapád vagyok, kicsim – sóhajtja. – A zsigereimben érzem, hogy éppen azon vagy, hogy ne itasd az egereket.
- Nem fair ez az ösztön – nevetem el magam kínomban.
- Tudom, bogaram... Tudom – amint mellém lépdel, hátulról átkarolja a vállamat. – Ne próbálj lerázni, Natalie. Mi a baj?
- Én csak… - veszek egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassam zakatoló szívemet. – annyira nehéz.
- Az élet sosem könnyű. De emberek vagyunk, meg van bennünk a tudás, hogy helyesen cselekedjünk.
- De mi lenne a helyes? Mi a jó döntés ebben a helyzetben? – suttogom erőtlenül. Igazából ezt szeretem annyira a papában. Nem kell, hogy elmondjam mi a baj. A nélkül is tökéletesen átlátja a helyzetet, hogy kiönteném neki a szívemet.
- Inkább azt kérdezd meg magadtól, mit súg a szíved? Mitől telik meg boldogsággal?
- De mi van, ha egyik döntés sem hoz csak örömöt az életembe?
- Akkor melyikről tudsz könnyebben lemondani? Melyik nélkül tudsz élni teljes életet?
- Ez sem igazán segít, nagyapa – sóhajtom.
- Nehéz dolga van a nagyszülőknek. – motyogja elgondolkozva.
- Az már biztos.
Néhány percig némán állunk, hallgatva a lenti zajokat. A mama épp felszolgálhatja az ebédet, mert nagyon kitartóan tukmálja rá a fiúkra a nagy adag kaját. Úgy hiszem minden nagyszülőnek ez a gyenge pontja. A fiatalabb nemzedék táplálkozzon normálisan. Inkább tömje magát rosszullétig, mint hogy semmit sem egyen.
- Ő most itt van, nem igaz? – szólal meg váratlanul a papus.
- Igen, de nem tudom, hogy tényleg úgy érez-e, ahogy állítja.
- Tudod kicsim, szerintem már azzal bizonyított, hogy most ott lent vár az ebédlőnkben.
Megszorítja a vállam bátorításképpen, amint kisétál a hálóból.
Hiába is tagadom le, ebben a nagyapának teljes mértékben igaza van. Junho is megtehette volna, hogy felkeres. Őt bemutattam apának, sőt Shelly is kedveli. Minjun olyat tett, amit soha nem vártam volna. Nem törődve az esetleges elutasítással, összepakolt és utánam jött. Nem hagyta, hogy elmeneküljek. Ahhoz sokkal nagyobb bátorság kellett, hogy kövessen engem Amerikába, mint nekem, hogy megszökjek.
Felvérteztem magam a papától kapott támogatással, és életemben először nem a menekülést választottam, hanem szembe néztem az elém kerülő problémával.

Amint beléptem az étkezőbe, azonnal rám szegeződött minden tekintet. A papa mosolyogva nézett rám, a mama tekintete nyugtalanságról árulkodott. Adam érzelemmentesen meredt rám, a szemei gúnyosan csillogtak. Ő pedig… ő úgy pillantott felém, amitől a szívemben egy pillanatra elakadt a vér pumpálása.
Epekedve nézett végig rajtam, íriszei megteltek szerelemmel. Valódi érzésekkel. Olyanokkal, amikhez hasonlót még soha nem láttam. Egyszerre volt birtokló és féltő. Szenvedélyes és rajongó. Vad és óvó.
Ez a kettőség úgy éreztem, megtölti a szívem reménnyel.
- Foglalj helyet, ha már elő kerültél – köhint Adam, és kihúzza maga mellett a széket. Én gondolkodás nélkül megkerülöm az asztalt, és a Junsu melletti üres ülőhelyre huppanok le.
A velem szemben ülő férfi arca megnyúlik, de nem mutatja jelét, hogy legbelül épp robbanni készül. Mindig is ilyen volt. Imádott parancsolgatni nekem, ezzel mutatta meg, hogy hatalma van felettem. De ez már a múlté. Más ember lettem.
- Minden rendben, kicsim? – kérdi a nagyi, mielőtt nekem is merítene az ételből.
- Igen, most már minden oké – pillantok a nagyapára, aki elrejti a kuncogását a kávés csészéje mögé. Tényleg sokkal tartozom a nagyszüleimnek. Annyit segítenek nekem az életem rendbe tételében, hogy azt soha nem tudom majd visszafizetni. Ők az én pótszüleim az igazi helyett.
Apával sosem tudom igazán megbeszélni a problémáimat, mert nem igazán ér rá ilyesmire. Nem vallanám be soha, de nagyon szükségem van az apám támogatására, amit már évek óta nem kapok meg.
Bár csak végre megértené, hogy anyu nem jön vissza. Sohasem. A fájdalom elmúlt, ott van neki élete új párja, és én is itt vagyok. Türelmetlenül várom, hogy végre észhez térjen, és újra az apám legyen.
- Akkor lássunk neki – De hiába mondja ezt a mama, addig egy falatot sem eszik, amíg mi meg nem kóstoljuk, és nem biztosítjuk a felől, hogy megint remeket alkotott.
- Nagyon fincsi – nyugtatom meg az első falat lenyelése után.
- Még soha nem ettem amerikai ételt – szólal meg váratlanul Junsu mellettem. Kérdőn ránézek, ahogy látom, ő mennyire tömi magába a nagyi sült csirkéjét.
A mama felnevet, és ő is neki lát a saját ebédjének. Látom a szemeim, hogy tényleg nagyon boldog. Úgy néz rá Minjunra, mintha a saját unokájára tekintene. Büszkeség csillan íriszeiben, amint rám pillant.
- Ki kér egy kis bort? – kérdi a nagyapa, és már áll is fel az asztaltól.
- Én mindenképp – csapok le a lehetőségre. Az talán lenyugtatja az idegeimet.
- Én is – emeli meg a poharát a nagyi.
- Junsu, segítesz kiválasztani? – néz Jun.K-re a papus, az említett pedig miután bólint egyből felpattan a helyéről. Amint eltűnnek a pince lejárónál, kissé felenged feszült testem.
- És pontosan akkor ki is ez a Junsu gyerek? – szegezi nekem a kérdést Adam. A mama szeme megvillan a férfi ellenszenves hangját hallva.
- Koreában ismertem meg.
- Ezt már tudjuk – legyint Adam. – Más valami információ róla? Milyen kapcsolatban álltok ti ketten?
- Na, de Adam! Nem gondolod, hogy ez egy kicsit indiszkrét kérdés volt részedről? – a mama hangjában enyhe él érezhető.
- Csak érdekel. – rántja meg a vállát a kérdezett fél. – Szóval mi is van köztetek?
- Nem gondolom, hogy ez rád tartozna. – szűkítem össze a szemeim.
- A jelenlétemben történik, szóval jogom van tudni, nem?
- Tudod, mihez van neked jogod? Befogni a szád. – emelem fel a hangom figyelmeztetően.
- Nem áll jól neked ez a végzet asszonya szerep, Natalie. – cicceg a fekete elégedetlenségében.
A mama csak megnémulva nézi végig a képzeletbeli tenisz meccsünket. Érthető a reakciója. Ő még soha nem látta ilyennek Adamet.
- Ki játszik itt szerepet kettőnk közül mégis!?
- Én biztosan nem – úgy tesz, mintha egy porszemet seperne le a mellkasáról.
- Most fejezd ezt be, mielőtt olyat teszek, amit megbánok. – állok fel a helyemről. – Most lett elegem belőled!
- Engem is irritál a kis vágott szemű, ha már itt tartunk. Kellemetlenül érzem magam, ha csak látnom kell.
- Akkor kellemetlenkedd odébb magad, minél messzebb a nagyszüleimtől. – a fogaim között szűröm a szavakat. Adam teste figyelmeztetően megfeszül, amikor elém áll. Tudom, hogy mire készül.
- Hallgass, te kis-
Ekkor lép közénk Junsu, és ragadja meg Adamet az ingénél fogva.
- Jól gondold meg, hogy befejezed-e a mondatodat.
Kimért a hangja és halk, de mégis fenyegető.
A nagyi nagy robajjal áll fel az asztaltól. Amint oda ér hozzánk, megfogja Adam kezét és elrántja tőlünk. Idős létére nem várnánk, hogy ekkora erő szorult belé, de mégis képes kilökdösni a bejáratig.
- Takarodj a házamból – jelenti ki. Nagyon ideges. Látom, ahogy remeg a teste a visszafojtott dühtől. A papa csak ekkor ér fel a pincéből, és kérdőn néz végig a társaságon. Természetesen a nagyit keresi. Amint megtalálják látószervei, megfeszül a teste.
- Na de, Helen… Az unokád támadt nekem elsőként!
- Elég lesz mára belőled, Sunders – a papa védelmezően karolja át a mamát, amint mellé lép.
- Ne vicceljetek, csak picit összekaptunk-
- Ideje menned, nem gondolod? – ellentmondást nem tűrő a nagyi hangja.
Adam undorodva néz végig rajtunk, elidőzve rajtam.
- Igazad volt. – nevet fel hidegen a fekete. – Sokat változtál.
Fölényesen lépked ki az ajtón Adam, hangosan csattan az ajtó mögötte.
Pár percig csak állunk az előtérben, majd mindenki leenged. Végre nyugalom borul a házra, órák óta először.
- Nyugodtan menjetek fel az emeletre gyerekek – sóhajt megtörten a nagyi. – Van mit megbeszélnetek.
- Gyere – húzom magammal Junsut. Ő kétkedve néz rám, de én tudom, hogy a mamának egyedüllétre van szüksége. Talán még a papust is el fogja küldeni maga mellől.
Megértem, hogy miért borult ki. Úgy hitte, hogy én évekig egy kedves emberrel voltam együtt. De ezek után már érti, igazán érti, hogy miért jöttem haza sokszor kisírt szemekkel. Régen azt hitte, hogy csak drámázok, és valami apró dolgon összekaptunk. Most már tudja, hogy komoly gondjaim voltak. Rájött, hogy kit hagyott a közelemben lenni. Végre megérti, miért szakítottam vele évekkel ezelőtt. Tudja már milyen pusztító volt az a kapcsolat rám nézve.
És a legrosszabb, hogy amit most a teljes igazságnak hisz, még mindig nem közelíti meg a valóságot. De nem akarom, hogy tudja. Nem viselne el ennél is nagyobb csalódást.
Minjun érdeklődve néz végig a szobámon, főleg a rajzaimon, amik a falra vannak felragasztva.
- Nagyon tehetséges vagy – jelenti ki, amint közelebb lépdel hozzájuk.
- Nem igazán. Inkább átlagos. – rántom meg a vállam.
- Ez – mutat a lapokra, majd néz rám a válla felett – minden, csak nem átlagos.
Elmosolyodom a reakcióján. Nagyon meggyőző a hangja, hogy elhitesse velem az igazát.
Az igazság az, hogy tényleg nem voltam rossz benne. De a művészetből megélni nagyon nehéz. Így számításba sem vettem, hogy ilyesféle pályán induljak el. Az egyetemen is jogot tanultam, amibe aztán sikeresen beleuntam.
- Nem kéne elpocsékolnod a tudásodat – ingatja meg a fejét, aztán ott hagyja a műveimet, és elém lép.
- Nincs mit elpocsékolni – rázom meg a fejem. Az kéne még, hogy megtudja, amikor egy hónapot barátként Junhonál töltöttem, nem múlt el úgy nap, hogy ne rajzoltam, vagy festettem volna őt. Ez volt az egyetlen út, hogy kiengedjem a feszültséget. Megszámolhatatlan kép született így, amiket végül mind eldugtam a Shellyvel közös lakásunkhoz tartozó pincébe.
- Hogy döntöttél? – szólal meg váratlanul Junsu. A szemeiben remény csillan, amikor megszorítom a kezeit.
- Még kell egy kis idő, hogy dönteni tudjak – felelem végül, és lesütöm a szemeim.
- Rendben van – simítja meg az arcom Minjun, amire felkapom a fejem. Az arcán egy ártatlan mosoly terül szét egyre szélesebben. – Három nap múlva indul a repülőm vissza Koreába.
- Tehát reménykedtél azért, hogy nem foglak elküldeni…
- Őszintén szólva féltem, hogy mégis – neveti el magát. Nem mosolyodom el, mert tudom, hogy nem cseng öröm abban a kacajban, hanem inkább kétségbeesés.
- Három nap…
- Nem sok mindenre elég – vallom be.
- Arra igen, hogy meggyőzelek.
- Meggyőzni?
- Igen. – bólint határozottan. – Megmutatom, hogy érdemes nekem még egy esélyt adnod.
- Hogy fogod ezt elérni?
- Éreztetni fogom veled a szerelmemet, ahogy csak lehetséges. Be fogom gyógyítani a sebeket, amiket okoztam, Natalie. Amíg erőmből telik, soha többé nem fogom elengedni a kezedet.