Lesson 1 - Fidelity to Learn: 1. rész - Félelem

Chapter 1 – Félelem

Annyira finom volt a vattacukor, amit épp nagy halmokban toltam a számba, hogy egyáltalán nem figyeltem oda arra, amit Taecyeon magyarázott nekem. De nem is igazán érdekelt, hogy miért járt a szája.
Még mindig utálom a lelkem mélyén, mert egy nagyszájú szoknyapecér, aki semmire sem tartja a nőket. Undorító a munkája, és az élete is eléggé szánalmas. Lássuk be, más szóval nem igazán tudnám illetni az életmódját, amikor lassan átlépi a húszas éveinek végét jelző kaput, és még mindig chippendaleként tengeti a mindennapjait.
Egyedül Natalie miatt léptem le az egyetemről. Nagyon szerettem volna még egy kis időt együtt tölteni vele, és másképp nem tudtam ezt elérni, csak úgy, hogy csatlakozott ez a két mihaszna is. Mondjuk kettőjük közül Minjun a könnyebb eset, ő fejlődőképes. Igazából, ha Natie nem vigyáz, olyan papucs csávót farag belőle, ami után már nincs visszaút. Taecyeon meg… hát ő más történet. Őt tényleg csak az élteti, hogy minél több csaj bugyijába másszon be, és őszintén szólva senkit sem szeret a világon saját magán kívül.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – emeli fel a hangját dühösen Taec, mire elvigyorodom.
- Nem bocsika, mit is mondtál? Épp lefoglalt az, hogy ne vegyek rólad tudomást.
Taecyeon szemei villámokat szórtak felém, és idegesen beharapta a száját. Felnevettem a reakcióját látva, és hátba vágtam.
- Rá se ránts! Hisz megszoktad, hogy nem te vagy a középpontban, hanem az aktuális kuncsaftod, nem igaz?
Annyira ideges volt rám, hogy tudtam, képes lenne megütni. De lehet, hogy ez is volt a célom. Kellett valami, ami miatt még jobban utálhatom. Tennem kellett valamit, mielőtt még barátokká válhatnánk. Az soha nem történhet meg.
Taecyeon fújt egy hatalmasat, kiroppantotta az ujjperceit, és elmosolyodott. Majdnem pofán röhögtem, amiért ennyire próbálta megtartani a hidegvérét, hisz tudtam, hogy csak egy kicsi kéne, hogy robbanjon. Nem volt rá jellemző, hogy jó fiút játsszon. Ez nem ő volt.
Csak hát itt volt Junsu, és ez sokat nyomott a latban. Mert ha vele volt, Taec valahogy… megváltozott. Sosem értettem, hogy miért. Egészen emberivé vált a közelében.
- Szóval… azt magyaráztam épp, hogy Natalie és Junsu szőrén-szálán eltűntek. Biztos elkeveredtek valahol a tömegben, mert neked szörnyen fontos volt, hogy tele tömd a hasad és előre rohantál. Én meg természetesen téged követtelek, hogy nehogy te szívódj fel.
 - És ezt miért csak most mondod, colos!?
Taecyeon fájdalmasan összeráncolta a szemöldökét, és megcsapta a vállam.
- Ha nem lány lennél, most úgy de úgy behúznék neked egyet, te szerencsétlen!
- Ne veszekedj velem, bunkó!
- Már, hogy a fenébe ne veszekednék, amikor másodszorra mondom el a szituációt, te féleszű?
- Mondhattad volna, hogy fontos. – jelentem ki durcásan, és karba teszem a kezeim.
- Ó istenem, miért büntetsz engem egy ilyen lánnyal… - sóhajt fel nyűgösen, és hátat fordítva nekem elindul az emberek között.
- Ne hagyj már itt! – kiabálok utána, és utána trappolok.

Tíz percnyi keresés után sem bukkantunk Natieékre, így megpróbálta Taec telefonon elérni Jun.K-t. Természetesen nem vette fel, csak a hangposta jelentkezett be.
- Marha jó. – motyogja fáradtan.
- Nyugi, meglesznek! Biztos csak kettesben akartak lenni egy kicsit. Nem csodálom mondjuk, én is rosszul lennék, ha órákig kéne néznem a hülye fejedet.
- Már te is azt teszed, Hana. Jobb, ha tőlem tudod. – feleli gúnyosan.
- Tudok róla, nagyokos. Ezért is olyan rossz a pocakom.
- Szerintem a gyomrod fájdalmáról a sok édesség tehet. – csóválja meg a fejét.
- És akkor mi van, ha ettem egy kis vattacukrot?
- Meg csokis popcornt, óriás nyalókát, karamellás fánkot…
- Jó, talán ettem pár cukros dolgot.
- Te tudod, hogy mit küldesz a hasadba. De ne nyavalyogj nekem, ha hányingered lesz.
- Nem fogok. Mérget vehetsz rá.
- Szavadon foglak - vágja rá epésen, és elfordítja rólam a tekintetét.
Most először nézek én is körbe, azok után, hogy elhagytuk a kajáldás standokat. Egy óriási hullámvasút ível át felettünk a magasban. Hangos sikítozás hangzik fel a kocsikból, ahogy elhúz a síneken.
- Jó móka lehet – motyogom a bajszom alatt.
- A világ minden kincséért sem fogok felszállni rá.
- Talán félsz a magasban? – vigyorodom el cinikusan, mire ő lenézően megcsóválja a fejét.
- Nem éppen. Csak szimplán nem az álmaim netovábbja, hogy az ingemre ürítsd a gyomrod tartalmát a menet közben.
- Ennyire azért nem ettem tele magam! – ellenkezem sértetten.
- Inkább ne próbáljuk ki szerintem.
- Akkor mégis mire üljünk fel? Minden játék olyan a parkban, ami összezötyköli a hasamat.
- Mit szólsz a szellemkastélyhoz? – mutat tőlünk jobbra egy hatalmas, baljóslatú házra.
Frusztráltan beleharapok a számba és lesütöm a szemeim. A világért sem vallottam volna be Taecyeonnak, hogy félek az ilyesmitől.
Bár a legtöbb ilyen hely eléggé hiteltelen volt, viszont én a leggagyibb horrorfilmtől is képes voltam úgy isten igazából berezelni.
- És ha közben Junsuék visszajönnek? A vasúton azért láthatóbbak vagyunk.
- Csak nem félsz? – vigyorodik el gonoszul.
- Én nem. – rántom meg a vállam lazán. Legalábbis abban bízok, hogy annak tűnik a mozdulat.
- Akkor mi akadálya, hogy egy fél órára bemenjünk? Nálam lesz a telefonom, el tudnak minket érni. – vigyorog még mindig gúnyosan.
- Hát legyen – egyezek bele, és megindulok az épület felé.
A gyomrom dióméretűre szűkül, amikor az ajtót kinyitom. Nyikorog az idős tölgyfalap, odabent pedig félhomály fogad.
Egy kétszárnyú lépcső terül el előttem. A fokokon lévő szőnyeg olyan hatást kelt, mintha a molyok régen megrágták volna. A kapaszkodón vörös foltok éktelenkednek. Biztosan művér.
Amikor beljebb lépek, és Taec is követ engem, az ajtót a huzat hangosan bevágja mögöttünk. Nyelek egy hatalmasat.
- A jegyeket – morran fel az őr mellettem váratlanul, amitől kissé megugrok. Taecyeon kihúzza a kezemből a papírlapot és a sajátjával átnyújtja a korosodó férfinak.
Sötét ballonkabátot és cilindert visel, amitől úgy néz ki, mint egy másodosztályú bűvész. Arcán fekete csíkok húzódnak, ami valószínűleg korom. Alkarját mély vágásnyomok csúfítják, ami a többi dologgal ellentétben minden bizonnyal valódi. Olyan, mintha egy éles vadászkéssel ejtették volna őket. Édesapám testén is vannak ilyen hegek, amelyeket még a katonaságban szerzett az egyik ’kedves’ katonatársától.
Lepecsételi a jegyeket a férfi, és a kezembe nyomja őket.
- Jó szórakozást – veti oda mogorván, és eltűnik a sötét előtérben.
- Milyen kedves – motyogom.
- Ettől még inkább valódinak tűnik az egész! – mondja Taec izgatottan, és a vállamra csap. – Kíváncsi vagyok mi vár ránk a szobákban – jelenti ki vidáman, és engem megkerülve sietősen elindul.
- Ne hagyj itt! – kiáltok utána, és megszaporázom a lépteimet. Elsőként bal oldalra megy, ahol a konyha foglal helyet. A pulton félig megkopasztott csirkék vannak, amikről nem tudom eldönteni, hogy valódiak-e.
Nincs merszem megfogni őket. Néhánynak már a fejét is lenyesték konyhakéssel. Amaz pedig véresen hever mellettük.
- Undorító – jelentem ki szörnyülködve, amire Taecyeon csak elneveti magát.
Megkerüljük a szekrény szigetet, ami után egy ajtó az ebédlőbe vezet. Az asztal meg van terítve, a tányérokon állati belsőségek vannak. Épp ekkor dönt úgy a gyomrom, hogy hányingert idéz elő nekem.
- Felfordul a gyomrom – köhécselek az erjedt étel szagától.
Egy alma lassan megindul a csipke terítőn az asztal vége felé. Nagyon lassan gurul, épp hogy csak észrevettem.
Váratlanul valami nagy zuhan az asztalra a plafonról. Rémülten felsikítók.
Egy nő test az. Élettelenül fekszik az evőeszközökön, természetellenes irányba áll mindkét lába. Tőlem két méterre van a holttest, de így is érzem a rothadt hús jellegzetes szagát.
Egy kisebb epét vissza is kell nyelnem, ami felszökik a torkomon.
- Nyugi! – lép közvetlenül mellém Taecyeon. – Nem igazi.
Hiába mondja ezt, mert nekem már ennyi éppen elég, hogy teljesen berezeljek.
- Menjünk tovább – ragadja meg a csuklómat, és elkezd maga után húzni. Szinte vonszolnia kell, mert a lábaim teljesen bemondták az unalmast.
Amikor kiérünk újra az előtérbe, megdermedek.
Egy boncasztal van a lépcső elé tolva, ami eddig nem volt ott. Lepedővel le van terítve valami emberszerű dolog. Ahogy közelebb merészkedünk hozzá, meglátom, hogy egy kéz kandikál ki a lepel alól.
- Nekem kezd elegem lenni ebből az istenverte helyből – jelentem ki frusztráltan. Taecyeon elmosolyodik és megpaskolja az arcomat.
- Ne legyél már nyuszi. Ez csak megtévesztés – legyint egykedvűen, és odasétál a boncasztalhoz. Megragadja az egyik oldalát mindkét kezével, és arrébb tolja az útból. A kocsi kerekei nyikorogva gurulnak tovább.
- Gyere – int nekem, és elindul a lépcsőfokokon.
Nem tehetek mást, követem. De minduntalan a hátam mögé nézek, mert attól félek, hogy mi van, ha a lenti hulla feléled és utánunk jön. Az ilyen helyeken bármi megtörténhet.
Jobbra fordulunk el, amint felérünk a lépcsőn. A falon groteszk képek vannak véres tájakról, csontvázakról, megcsonkított emberi testekről.
Undorodom ettől a helytől. Félelmet is kelt, de inkább rosszul vagyok tőle.
Az első ajtón benyit Taecyeon, én pedig követem. Könyvtár szobának tűnik, bár eléggé szegényesek a polcok. Csak néhol van egy-egy agyonolvasott könyv, a padlón pedig vértócsák vannak.
Bal oldalt a fal egyik része egy fél méterrel beljebb van, mintha ki egy titkos átjáró lenne ott.
- Nézzük meg! – megy oda Taec izgatottan, és megkopogtatja az öreg falemezt. Üregesen kong, tehát helyesnek bizonyul a felvetésem.
Mindkét kezével neki feszül, de nem történik semmi. Én is odamegyek hozzá, és próbálok segíteni, de közös erővel sem megyünk semmire.
- Várj, mindjárt idehozom azt a fejszét – indul meg a szoba sarka felé, ahol valóban van egy.
- De miért lehetne szétütni? Akkor naponta hányszor kéne ezt újra falazni?
- Honnan tudjam? Van jobb ötleted? – rántja meg a vállát.
Kétkedve nézek végig az előttem lévő falon, amely egyáltalán nem tűnik újnak. Évek óta itt lehet már.
Akkor mi értelme van ennek a beeső helynek? Benyomni nem lehet a falat, de pont annyival van beljebb az alapzattól, hogy egy ember kényelmesen elférjen ott.
- Várjunk csak… - motyogom elgondolkodva.
„Pont annyival van beljebb az alapzattól, hogy egy ember kényelmesen elférjen ott.”
- Taecyeon… - remeg meg a hangom rémülten.
- Hmm? – kérdi nekem háttal, miközben felveszi a földről a baltát.
- Azt hiszem, hogy-
De már nem tudom befejezni a mondatot. Egy súlyos fal egy szempillantás alatt lezárul előttem.
Egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Aztán megszólal bennem a riadókészültség.
- Taecyeon! – kiabálom ijedten, és elkezdem ütlegelni a falapot.
- Hana!? – kérdi riadtan a túloldalról. – Mi ez az egész?
- Szedj ki innen! – ordítom rettegve. Minden oldalról hideg falak vesznek körül. Úgy érzem, mintha élve betonoztak volna el. – Könyörgök! Nagyon félek!
- Ne aggódj, kihozlak onnan! – jelenti ki zaklatottan. – Ha kell kivágom a falat a baltával!
Kisebb neszelést hallok a túloldalról, majd egyszer csak hirtelen valami hangosan puffan kint.
- Taecyeon? – kérdem félve. – Ott vagy?
Hangos üvöltés rázza meg a házat, és úgy érzem, hogy a szívemet is.
Mert a fájdalmas kiáltás Taecyeontól származik.

34. rész - Eufória

Chapter 34 – Eufória

Az út nem telt el újabb veszekedés nélkül. Bár talán nem is hívnám veszekedésnek azt, ami Taecyeon és Hana közt folyik. Hisz ez inkább gyerekes civakodás.
Az út utolsó fél órájában azzal idegesítette Hana Taecyeont, hogy egy gyerekdalt énekelt szüntelenül. Azt hittem szét megy a fejem. Akkor mit érezhetett a sofőrünk, akinek közvetlenül a fülébe rikoltották?
Hana néha tényleg nagyon éretlen tudott lenni. De ez végtére is nem csoda. Idén töltötte a húszadik életévét. Bár én még csak huszonhárom éves vagyok, volt az életemben elég veszteség, hogy megkomolyodjak tőle. Ő viszont… olyan életvidám. Biztos szerető családja van. Elég csak Junhora nézni. Mindkettőjükben annyi szeretet van, amely egy tucat embernek is elég lehetne. A szülei is biztosan ugyanilyen emberek.
- Mikor érkezünk meg? – kérdezem Taectől.
- Úgy egy tíz perc még. Miért? – pillant rám a feje fölötti tükörből.
- Hát, mert meg kéne látogatnom egy mellékhelyiséget…
- Ó, ti nők, meg a vizelet visszatartási problémátok! – sóhajt fel, de azért félre húzódik.
Sietősen kicsusszanok az ülésről, és keresek egy bokros területet, hogy elvégezzem a dolgom.
Gyorsan meg vagyok vele, amikor pedig felállok, riadtan felkiáltok.
- Mi a fenét keresel te itt? – rivallok rá Taecre.
- Pisilek. – jelenti ki szenvtelenül.
- Miért pont itt előttem?
- Mert mondjuk nincs máshol egy nyamvadt gaz sem?
- Akkor is megvárhattad volna, amíg teljesen végzek.
- Több mint másfél óra vezetés után nekem is szükségem volt rá, hogy könnyítsek magamon. De nyugi, nem láttam semmit.
- Remélem is – rakom karba a kezeim frusztráltan, és megkerülöm a bokrot. Amikor az autóhoz érek, Junsu épp félig áthajol az ülések között, és vidáman ecsetel valamit Hanának.
- És képzeld, ettem igazi amerikai palacsintát is.
- Ez nem túl nagy szám, Minjun. Bármelyik kávézóban kapni itt Amerikában.
- De nem olyat, amilyet a nagyim készít – kacsintok rá, és behuppanok az ülésre. Felemelem a lábam előtt lévő ridikülöm, és kiveszem belőle a kézfertőtlenítőmet.
- Ide is adhatsz egy nyomást – tartja felém a mancsát a közben megérkező Taec.
Elkenem a mancsaimon az anyagot, majd odahajítom neki a flakont, ő pedig könnyűszerrel elkapja. Miután ő is megtisztítja a kezeit, visszaadja nekem.
- Tényleg nagyon fini, amit Helen néni süt – ért egyet velem Taecyeon is, és becsatolja magán az övet. Én is így tennék, hogy kövessem a példáját, de Junsu megelőz engem. Átnyúl felettem, és direkt súrolja a kezével az oldalam, majd a csípőcsontom. Amikor kattan a huzal a tartójában, egy puszit nyom az arcomra. Ez után vigyorogva dől hátra, mint aki jól végezte dolgát.
Nevetve döntöm a fejem a vállának. Olyan törődő ma velem. Igazán jól esik.
- Na, majd ha egyszer meglátogatom a nagyszüleid, biztos megkóstolom. – feleli a hallottakra Hana.
Előre tudni, hogy megérkeztünk, mert hangos zene és emberzsivaj zeng a vidámpark 500 méteres körzetében.
Elég nehézkesen találunk helyet, dugig van az egész parkoló. De miután sikeresen kiharcolunk egyet, Hana izgatottan tépi fel a kocsi ajtaját.
- Óvatosabban már! – dörren rá Taecyeon.
- Oké, kapitány! – tiszteleg a lány a colosnak.
- Eszem megáll… - sóhajt fáradtan a fekete. – Nehéz napnak nézünk elébe.
- Úúú, nézzétek milyen hatalmas az óriáskerék! – mutat Hana a vidámpark kerítése fölé. – Mindenre üljünk fel.
- Jól hangzik – indulok meg a bejárat felé.
- Végig gondoltuk mi ezt rendesen? – suttogja Taec Junsunak frusztráltan, de én így is meghallom. Szúrósan nézek a feketére a vállam felett, mire zavartan elmosolyodik.
Hana már a jegypénztárnál áll, mire beérjük.
- Négy felnőtt jegyet kérnék – jelenti ki az idős hölgynek. Amikor a pénztárcájáért nyúl, Taecyeon odafurakszik mellé.
- Azt már nem. Nem fogod kifizetni a jegyemet.
- Az enyémet sem – rázza meg a fejét Junsu.
- Az lenne a legjobb, ha mindenki a sajátját fizetné – helyeselek.
- Nem. – vágja rá Jun.K. – A tiédet is én fizetem.
- Ó anyám… - sóhajt Hana.
- Ha eldöntötték, hogy ki állja a belépőket, akkor fizethetnének is. – morran fel a pénztár túloldaláról a nő.
Meglepetten meredünk a nőre. Főleg Taec. De miután Minjun lefordítja, hogy mit mondott, belenyúl a tárcájába. Majd elveszi a Minjun markában lévő bankjegyeket is, és átnyújtja őket.
- Ne már, én akartam fizetni a sajátom! – nyavalyog a legfiatalabb.
- Férfiak… hagyd rájuk – paskolom meg a vállát együttérzően.

Elsőnek a céllövöldéhez megyünk, ahol Taecyeon meglepően ügyesen találja el az üvegeket. Csak kettőt hagy ki. Egy pingvint nyer, amit átnyújt Hanának.
- Ó, köszi! – rikkant fel boldogan a lány, és magához szorítja a plüss állatot.
- Most én következem. – roppantja meg a nyakát Minjun.
- Csak nehogy minket lőj le a műanyag töltényekkel. – hecceli Taec.
- Ne szívd már a vérét! – csóválom meg a fejem.
- Most miért? Az is rohadtul fáj, ha eltalál!
Minjun csak nevet a dolgon, és megragadja a játék pisztolyt. Tökéletesen találja el a célokat, vigyorogva veszi át a nyereményét. Mivel csont nélkül mindent lelőtt, egy óriási plüsst kap.
- Tessék – nyomja a kezembe a hatalmas pandamacit.
- Köszönöm – mosolyodom el az óriási medve láttán. Hana sikongatva megindul a hullámvasút felé, Taecyeon rákiabál, hogy ne szaladjon előre nélkülünk.
Junsu belecsúsztatja az ujjait az enyémek közé, és összekulcsoljuk őket.
- Az igazat megvallva nagyon emlékeztet ez a maci a mostani énedre.
- Tényleg? – mosolyodik el boldogan. – Miért?
- Olyan bújós és ölelkezős vagy mostanában. Úgy karolsz át, mint egy hatalmas medve. – nevetem el magam.
- Tudom, ez nyálasan fog hangzani de… imádom kiszorítani belőled a szuszt. – vigyorodik el huncutul.
- Azt vettem észre! – csapom meg a karját, és eleresztem a kezét, hogy felzárkózzak a másik két jómadárhoz.
Junsu hirtelen megragadja az ujjaimat, és visszaránt magához, egyenesen a mellkasának esem. Kérdőn pillantok fel rá, de ő nem szól semmit. Az állam alá nyúl, és beletúr szőke fürtjeimbe.
- Ne menekülj el tőlem. Azt várom már mióta, hogy végre kettesben legyünk.
A mosoly, amely elterül az arcán, elég sok mindent ígér. Főként olyasmit, amit nem szokás nyilvános helyen csinálni…
- De kezdésnek ez is megfelel – búgja felém buján, majd a homlokomnak dönti a fejét. – Szabad?
A kérdés egyértelmű, hogy mire vonatkozik, de annyira megbabonáznak mogyoróbarna íriszei, hogy egy hang sem jön ki a torkomon.
Junsu óvatos, kimért mozdulattal tapasztja rá ajkait az enyéimre. Gyengéden ízleli párnáimat, a hátamra vezeti egyik kezét és simogatni kezdi a gerincem ívét. Én a nyaka köré simítom a kezeim, és közelebb húzom magamhoz. Végül én mélyítem el a csókot. Tudom, hogy türelmetlen vagyok, de már hónapok óta először kerültünk ilyen intim helyzetbe.
Úgy térképezik fel nyelveink egymás száját, mintha először tennénk meg ezt.
Olyan édes és mámorító a mostani csók, hogy azt kívánom, bárcsak soha nem érne véget. Amikor Minjun lágyan ráharap alsóajkamra, teljesen elvesztem a fejem. Szemérmetlenül sóhajtok bele a csókba, és még közelebb vonom magamhoz a férfit.
Mielőtt vaddá válhatna a csók, Junsu szelíd puszival válik el ajkamtól. A szemei csokoládé folyamként merednek rám.
- Szeretlek – suttogja felém érzelmektől túlfűtött hanggal. Ahogy mondja, most először igazán el is hiszem, amit hallok. Kétségem sem fér hozzá, hogy igazat mond.
De egyszerűen nem jönnek a szavak a számra. Nem merem kimondani. Félek, ha megteszem, minden szertefoszlik.
Nem akarok visszacsöppeni a múltba. Nem viselném el újra, ha elveszíteném. Soha nem éreztem még ilyet. Ha eddig azt hittem, hogy szeretem Kim Junsut, akkor ahhoz az érzéshez képest most őrülten szerelmes vagyok. Megőrülök ezért a férfiért. Minden kis mozdulatáért, minden egyes szaváért. Végre úgy érzem, hogy elkezdett megnyílni felém. Életemben először úgy érzem, hogy igazán boldog vagyok. Leírhatatlan ez az eufórikus érzés, amely átjárja a testemet.

33. rész - Váratlan utazás

Chapter 33 – Váratlan utazás

Döbbenten néztem végig a nyurga férfin. Minden egyes porcikáját jól feltérképeztem. Még az arcomat is megcsíptem, hátha csak álmodom. De nem, tényleg ott állt a nagyi tűzhelye mellett, és nem káprázott a szemem.
- Miért vagy itt? – csúszott ki a számon a kérdés. Nem akartam ilyen faragatlan lenni, bármennyire nem kedveltem Taecyeont. Hiszen ő most vendégnek minősült – nem várt, és nem túl szívesen látottnak.
Azonban nagyon furdalta az oldalamat az érkezésének oka, amit a világért nem vallottam volna be.
- Megkerestem a haverom. Miért minek látszik? – kérdezte flegmán, amitől én csak még inkább a házon kívül szerettem volna tudni.
- Na, Taec… ne viccelj már. Ez mégis csak az ő házuk. Elég udvariatlanul törtél be, valljuk be.
A fekete hitetlenül nézett a vele szemben álló Minjunra. Biztosan azt gondolta csak viccel.
Pedig Junsu nem mosolygott, nem csapta játékosan hátba sem. Komolyan gondolta. És ez abban a pillanatban többet ért nekem bárminél. Annyira jól esett, hogy még a legjobb barátja ellen is szegülne, hogy megvédjen.
Mondjuk az a helyzet, hogy ez nem az első eset volt… Hisz ott volt a második találkozásom Taecyeonnal, ami elég csúfosan végződött.
- Ezt nem mondhatod komolyan – csak ennyit mondott sértetten.
- De, Taec. Natalie nagyszülei kedves emberek. Ne haragíts több embert magadra. Gondolkozz már egy kicsit józanabbul. Nem vagy te ilyen rossz srác.
Taecyeon összeszűkítette a szemeit, és idegesen beharapta a száját.
Frusztráltan néztem félre, amikor rám tekintett. Még így is éreztem, hogy szinte égetnek látógömbjei.
- Igazad van – motyogta végül bocsánatkérően. Meglepetten kaptam fel a fejem a válaszára. Amikor rápillantottam, ő derékszögben meghajolva állt a nagyapám előtt.
- Bocsánat – mondta koreaiul, amire a papus csak mindentudóan bólogatott, és megpaskolta a fekete vállát.
Ez után mindenki előtt elnézést kérve megdöntötte a testét. Engem is beleértve. Majdnem leszédültem a székről, annyira meghökkentem.
- Ne haragudj, Natalie – tette még hozzá ezt is.
Most vagy marha jó színész a csávó, vagy tényleg megbánta a dolgot. Mindegy is… Ez hamarosan kiderül, amint egy kis időre kettesben maradok vele és nem lesz ott velem Junsu.
- Ki a barátod? – kérdezte a mama Taecyeont vizslatva.
- A neve Ok Taecyeon. Régóta barátok vagyunk, egy helyen is dolgoztunk évekig.
Ja igen, azok a szép chippendale évek, igaz Minjun?
Majdnem elnevettem magam a gondolatomra. Érdekes is lenne ezt megkérdezni tőle.
- Amint látom, nem beszél angolul. Hogy keveredett most ide?
- Együtt utaztunk el Koreából. Neki volt egy két elintéznivalója itt, én pedig természetesen Natiehez jöttem…
- Azt mondta, hogy órák óta Junsut keresi. – szólaltam meg én is.
- Igen, mert egy helyen foglaltunk szobát. Elfelejtettem szólni neki, hogy itt töltöm az éjszakát.
Ez az információ még nekem is új volt. A nagyi csak elfogadóan bólogatott a magyarázatra, ami azt jelentette, hogy ő minden bizonnyal tudott róla.
- Ő is velünk reggelizhetne, ha már itt van – jelenti be Helen néni, és kinyitja a konyhaszekrény ajtaját, hogy tálat és evőeszközt vegyen elő.
Minjun fordít Taecyeonnak, hogy a nagyszüleim miket mondanak. A reggeli szó hallatán felcsillan a szeme és azonnal helyet foglal.
Nem igazán örülök a jelenlétének, de még mindig jobb, hogy ő van itt, mint ha Adam lenne.
Sosem hittem volna, hogy együtt fogok ismét enni Taeccel. Már az-az egy alkalom is furcsa volt, de akkor éppen nem az volt a fő szempont. Abban a helyzetben Junsu jelenléte inkább frusztrált, mint az övé.

Néhány órával később

Egy ideje a nappaliban ülünk, és hallgatjuk a fekete dumáját, amint azt taglalja hogyan jutott el idáig.
- Hát ember, hogy mennyire kiismerhetetlenek ezek az utak! Se egy tábla vagy hasonló… Még a belvárosban csak-csak megtalálni a dolgokat, de itt… Pedig nem vagyok gyakorlatlan sofőr, tudod jól.
- Tudom. Nekem is eltartott egy darabig, míg megtaláltam a jó ösvényt. Nehezíti a dolgot, hogy az egész hely erdős. – helyesel Junsu.
- Tényleg, miért laknak ennyire távol a várostól a nagyszüleid? – intézi felém kérdését Taecyeon, amivel először jócskán meglep. Egyáltalán nem flegma vagy gúnyos a hangja, hanem érdeklődő. Enyhe kifejezetés, ha azt mondom, hogy ez tőle szokatlan.
- Mindig is itt laktak, amióta csak összeházasodtak – rántom meg a vállam. – A papa maga építette a házat és a csűrt is. Sok emlék köti őket ide.
- Szóval sosem gondoltak arra, hogy beljebb költözzenek a városhoz? – pillant rám Junsu is.
- Nem igazán. Jó nekik itt. Én pedig nem kényszerítem őket olyasmire, amit nem akarnak. Ők sem tették soha velem szemben.
- És az anyukád? Ő is itt élt, ugye? – érinti meg a kézfejem Minjun. Elmosolyodom a lágy érintésre, amikor a tenyerébe zárja ujjaimat.
- Igen. Az egyetemista éveit is itt töltötte. Utána ment el a közeli kórházba gyakornoknak.
- Az édesanyád orvos volt?
- Az akart lenni, igen… De aztán amikor velem terhes lett, lemondott a dologról. Ezért a mai napig magamat okolom.
- Ne tedd – rázza meg a fejét Taecyeon. – Az ő döntése volt, hogy miattad feláldoz valami számára fontosat. Ettől anya egy anya…
Teljesen elréved Taec a mondandója végére. Igazán gondolkodóba esik, enyhe fájdalom suhan át az arcán. Most először mutat valami emberi érzelmet magából. Igazán… valódivá válik tőle.
- Jut eszembe! – kapja fel a fejét vigyorogva. Az előbbi búskomorságnak hűlt helyét találni. – Az a nagyszájú nőszemély már égre-földre keres téged.
- Engem? Mégis kicsoda? – kérdem meglepetten.
- Ki más, hát Hana… Elvileg a bátyja naponta zaklatja, hogy nem hallott-e felőled. Minden bizonnyal aggódnak érted az otthoniak.
Erre a hírre elönt valami rossz érzés. Lehet mégsem volt olyan jó ötlet magyarázat nélkül eltűnnöm. Remélem Junhonak semmi baja.
- Itt van az államokban? – kérdem tőle. Az igazság az, hogy miután nálam töltött néhány napot, elment Junhohoz is. Azt hazudta a szüleinek, hogy gyakorlatra jött haza, így nyugodtan befejezhette a nálam való bujdosást.
 - Nem csak, hogy az államokban, hanem itt a városban.
- Itt? – majdnem fejbe verem Junsut, olyan hamar pattanok fel a kanapéról.
- Igen. Úgy áll a dolog, hogy addig nyúzott, amíg magammal nem hoztam.
- Szóval akkor hármasban jöttetek ide Koreából?
- Nem – rázza meg a fejét Taecyeon. – Miután leszállt a gépünk, Junsu a keresésedre indult, én meg foglaltam szállást. A vakarcs pedig felhívott, hogy elújságolja, akkor indul az inchoni reptérről haza. Csak kimondtam a neved, meg hogy itt vagy Birminghamben, már nem lehetett visszatartani. Amint földet ért a gépe Vancouverben, azonnal indult is ide egy másikkal.
- Húha. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megkedvelt.
- Ez Hana. Könnyen barátkozik. – vonja meg a vállát Taecyeon. - A bátyja is ilyen volt, még az azelőtt, hogy… mindegy. – legyint unottan. De látom rajta, hogy valamit elhallgat, majdnem kicsúszott a száján a mondat folytatása. Minjun is zavartan elfordítja rólam a tekintetét, amitől még biztosabb leszek abban, hogy titkolóznak.
Nem firtatom a dolgot, de tudom, hogy valahogy ki fogom húzni belőlük.
- És mi a terv mára? – lendíti fel Taecyeon a lábát az asztalra, és kényelmesen hátra dől a fotelben.
- Nincs semmi konkrétum… - motyogja Junsu. – Arra gondoltam, hogy elvinném valamerre Nataliet. De az a helyzet, hogy teljesen idegen vagyok itt. Fogalmam sincs milyen nevezetesség lehet, amit ő még nem látott.
- Itt Birminghamben biztos nincs olyan – húzom el a számat.
- Akkor még annyi ötletem sincs, mint néhány perce – nevet fel kínosan Minjun.
- Tudjátok mit, srácok? – mosolyodik el Taec. – Hana amúgy is nyaggat, hogy meg akarja nézni a daltoni vidámparkot. Nem lett volna kedvem elmenni, de ha négyesben megyünk, az felőlem oké. – kacsint mindent tudóan. Akármilyen mogorva tud lenni, látszik, hogy igyekszik Jun.K-nek segíteni, hogy bizonyítani tudjon nekem.
- Én benne vagyok. Natie? – pillant rám várakozásteljesen.
- Úgy sem voltam gimnazista korom óta vidámparkban… Szóval miért ne – mosolyodom el.
- Király – csapja össze a kezeit a colos. – Felvesszük Hanat, és indulhatunk is Georgiaba.

Aznap délután

A városközpontba nagy vita árán, de végül Taec dzsipével mentünk vissza. Junsu szeretett volna a sportkocsijánál maradni, ha már idáig elhozatta maga után Koreából, de a barátja hajthatatlan volt. Nem tartotta elég kényelmesnek egy több mint másfél órás úthoz.
Neki ez csak bérelt járgány volt, de azt állította, ahogy vissza megy Szöulba vesz magának egyet, annyira a szívéhez nőtt.
Hana a Barstoneld nevet viselő helyi kávézó előtt várt minket. Egy sporttáska volt mellette a porban, és a telefonját nyomkodta vadul. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor leparkoltunk mellette. De akkor egy olyan mosoly terült szét az arcán, amit semmi és senki nem lett volna képes levakarni onnan.
- Natalie! – kiáltotta el magát, és feltépte az autó hátsó ajtaját, ahol ültem. Semmit nem bírtam kinyögni, mert azonnal a nyakamba vetette magát. – Hiányoztál nagyon Hanának. – motyogta szomorúan.
- Most miért kezdett el e/3-ban beszélni magáról? – lehelem fulladozva Junsunak.
- Ő Hana. Vele kapcsolatban semmire sincs magyarázat – neveti el magát.
- Figyelj, én is örülök neked, de megfojtasz! – nyögök fel.
- Jaj, bocsi – válik el végre a mellkasomtól az említett kuncogva.
- Na ja, meg mondjuk miattad feleslegesen jár a motor. – morogja Taecyeon hátra neki.
- Nyugodj le, nagyfiú! Ennyi várakozásba nem halsz bele.
- Igen? – fordul meg az ülésen felénk Taec. – És a benzint te fogod fizetni?
- Ne drámázzál már, Taecyeon! Megfájdul a fejem a nyavalygásodtól.
Taecyeon összeharapja az állkapcsát idegesen, és az összeszorított fogai között szűri válaszát neki:
- Méltóztatnád a fenekedet vízszintesbe helyezni a kocsin belül?
- Hát hogyne – neveti el magát Hana, és megkerüli az autót, hogy behuppanjon az anyós ülésre Taec mellé. Behúzom a mellettem lévő ajtót, és nevetve összenézünk Minjunnal. A fekete csak idegesen fújtat egyet, és sebességbe teszi a váltót.
- Mennyi ideig is fogunk utazni? – szólal meg egyből Hana, amint Taecyeon elhajt a kávézó elől.
- Várhatóan maximum két órát, ha nem kell sehol sem megállnunk – feleli a sofőr, és sokatmondóan a mellette ülő lányra tekint. De ő csak lehúzza az ablakot, és élvezi a szelet, ami belekap a hajába.
Minjun óvatosan átkarol engem, és közelebb húz magához. Mosolyogva döntöm a fejem a mellkasára, ő pedig birizgálni kezdi göndör fürtjeimet.
- Most, hogy mondod, megittam egy fél literes shaket. – kezd el mocorogni Hana az ülésen. – Lehet, hogy majd pisilnem kell.
- Akkor majd visszatartod – sóhajtja Taecyeon.
- És ha nagyon kell?
- Ne kelljen. – intézi el ennyivel, és begyorsít, ahogy lefordul az autópályára.
- Végig ilyen gyorsan fogsz vezetni? – akadékoskodik újra a legfiatalabb.
- Miért? Bajod van vele?
- Hát lehet, hogy a gyomrom nem fogja díjazni, miután benyomtam egy hatalmas pizzát.
- Minek eszel annyit!? – dörren rá Taec idegesen.
- Mert éhes vagyok néha, mondjuk!? – rivall rá Hana is. – Úristen, mindjárt megtiltod, hogy kaját vegyek magamhoz.
- Nem tiltom meg, de már most kezd elegem lenni a nyafogásodból.
Elmosolyodom a kialakult szópárbajon, Junsu pedig el is neveti magát, őket nézve. Úgy néz ki érdekes utazásnak nézünk elébe, ennek a két jó madárnak köszönhetően.
- Nem érdekel. – rakja karba a kezeit Hana. – Nem miattad jöttem. Amúgy is, nekem már most sok a bunkóságod.
- Ki lehet szállni, ha nem tetszik. Ez jelenleg még az én kocsim.
- Igen, meg is látszik. Csak úgy bűzlik a parfümödtől. Meg lehet fulladni. És még a klíma sem megy! – pillant Hana a műszerfalra. - Ez most komoly?
- Mikor fejezed már be a hisztit!?
- Nem hisztizem! Ki kérem magamnak. Többet hozzád sem fogok szólni, elhiheted.
- Hála istennek! – sóhajt fel Taecyeon.
Néhány percre csend telepszik az utastérre, csak a motor halk hangját hallani. Hana türelmetlenül mocorogni kezd a helyén, de nem szól semmit. Neki dönti a fejét az ablaküvegnek, és hangosan kifújja a levegőt.
- Végre egy kis csend – motyogja Taecyeon fáradtan.
- Tényleg pisilnem kell! – kiált fel hirtelen Hana, és kérlelően fordul a sofőrhöz.
- Ó, hogy az isten verje meg ezt a lányt!