21. rész - Múlt és jelen

Chapter 21 - Múlt és jelen

~ Három hónappal később ~

 - Rendelés a hatos asztalnál - int nekem Amy, a konyha felé menet.
- Oké - biccentek, és a tömbömmel és egy tollal a kezemben kisomfordálok a pult mögül. A szabad kezemmel húzok egyet az így is fájdalmasan szoros copfomon, majd kimérten a vendégre meredek, aki egy itallapot böngész nagy átéléssel.
- Mit hozhatok? - kérdem egy halvány mosollyal az arcomon, mire végre leteszi a prospektust és rám emeli a tekintetét a potenciális ügyfél. Csípőre tartott kezekkel meredek rá, szemöldököm összeráncolom.
- Khm - köhint egyet, és hátradől a bokszban. - Lássuk csak. Mi a mai ajánlat? - kérdi egy levakarhatatlan vigyorral az arcán.
A plafon felé fordítom a fejem, és sóhajtok egy hosszút.
- Hányszor kértelek már meg, hogy ne ide gyere terpeszteni a fenekedet? - kérdem tőle frusztráltan, de mosolygok, hogy láthatom.
- Nos, azt hiszem, már elégszer, hogy megjegyezzem - feleli szemtelenül, és kijjebb csusszan a padon.
- Akkor? Mi lenne ha betartanád az ígéreted? Én ide dolgozni járok.
- Látni akartalak - jelenti ki egy csibészes mosollyal a szája sarkában. - Már ez is baj?
- Két óra múlva lejár a munkaidőm - felelem az órámra pillantva. - Azt már fél lábon is kibírtad volna.
- Ne magyarázz annyit! - ragadja meg a csuklóm, és pár pillanattal később az ölében találom magam.
- Javíthatatlan vagy - jelentem ki mosolyogva.
- Te rontottál el - feleli halkan, a szemembe révedve. Gyengéden végig simít tenyerével az arcomon és lágyan megcsókol. Szája épp csak kóstolgatja az enyémet, ujjait a hajamban futtatja végig. Tudja, hogy imádom, amikor így finomkodik. Ezzel csak felcsigázza az érdeklődésemet.
- Junho, te gazember! - szólal meg egy dörrenő hang, a hátam mögül, mire szétrebbenünk. Sung Jae mosolyogva néz ránk, karjait összefonja maga előtt. Gyorsan feltápászkodok Junho öléből, és zavartan meghajtom a fejem a főnököm előtt. - Akárhányszor itt látlak, mindig csak Natalie szájában matatsz vagy őt lesed suttyomban.
- Pofa be, dongsaeng.
- Na de, hyungnim - gúnyosan ejti a "nim"-et, és becsusszan a Junhoval szembeni padra. - Mi lenne, ha egyszer végre azért jönnél, hogy aláírd a papírokat? - kérdi halkan, de így is meghallom. Junho oldalról rám sandít, mire szavak nélkül is tudom, hogy ez nem rám tartozik. Legalábbis úgy érzem, hogy kínosan érinti amiért olyasmiről van szó, amibe nem vagyok beavatva.
Szótlanul állok arrébb, és hiába is tagadnám, rosszul esik, hogy elhallgat valamit előlem.
Bár igaz ami igaz, csak két hónapja vagyunk együtt, így semmi jogom kérdezősködni a magánügyeiről.


Á, igen, ami az elmúlt időszakot illeti, az felér egy érzelmi hullámvasúttal. Valójában, majdnem egy hónapig nyaldostam a sebeimet, hogy túltegyem magam a Junsu+Bianca dolgon. Sok időmbe telt lenyelnem a hűtlenségét Jun.K-nek, az pedig még több időt vett igénybe, hogy elfogadjam: soha többé nem kereshetem fel. Ezt diktálta az önbecsülésem és a józan eszem is.
Aztán, miután ezen eleget rágódtam, elkezdhettem a saját életemmel foglalkozni. Első dolgom volt tisztázni a dolgokat Shellyvel, (egy hónapon keresztül Junhonál csöveztem, jó ég!) ami szintén nem volt könnyű menet.
Igazából egy ideig telefonon keresztül próbáltam elérni, mert nem volt merszem elé állni. De aztán megelégeltem, hogy nem tudom elérni, így hívatlanul megjelentem a kislakásban - ami valljuk be nem nagy dolog, mert a fele tulajdonjog az enyém.
Szerencsémre otthon találtam, és a zárat sem cserélte le a bejárati ajtóban, (Shelltől kitelik) így sikerült színt vallanom neki.

Idegesen gubbasztok a bárpulton, míg Shelly nyugodtan kavargatja a kávéját velem szemben. Lazán feláll, hogy kivegye a gabonapelyhet a szekrényből, a tejet pedig a hűtőből, majd összeönti a kettőt.
Vesz egy kanállal a reggelijéből, és lassan rágni kezdi. Szinte fülsiketítőnek hangzik a csokis golyók roppanása a foga alatt.
Amikor az újságért nyúl, hogy elolvassa a napi híreket, rólam tudomást sem véve, nem bírom tovább. Szinte kirobban belőlem a mondanivalóm.
- Shelly, én úgy sajnálom az egészet! Egy hülye picsa voltam, nem hallgattam rád. Annyira önfejű voltam, annyira naiv! Te mindig a javamat nézted, sosem akartál nekem rosszat, mégsem hallgattam rád. Úgy sajnálom! Mindenről én tehetek, szörnyű barát vagyok... Nem is, inkább egy undorító nőszemély. Egy szar alak.
- Befejezted? - kérdi felvont szemöldökkel, felpillantva az újságjából.
- Nem, nem fejeztem be! - jelentem ki, magamból kikelve. - Mindenben igazad volt. Junsu egy barom, egy szemét. Megcsalt Biancával, és én mégis fejvesztve rohantam hozzá. És ezt valamilyen szinten még magamnak is köszönhetem. Ha nem lettem volna olyan vak, akkor egyáltalán nem bonyolódtam volna bele egy olyan kapcsolatba, ami a kezdetektől halott volt. Olyan hülye voltam, hogy feladtalak volna téged egy olyan seggfej miatt, mint Ő!
Fújtatok párat, miután úgy érzem, hogy kiadtam magamból a feszültséget.
- Igen, tényleg hülye voltál - feleli, összehajtva az újságját.
- Ne haragudj. Úgy szégyellem magam - sóhajtom fáradtan.
Percek telnek el, ahogy Shellel egymásra bámulunk, majd ő feláll a székéről, és oda lépdel elém.
- Na, gyere már ide, te hülye lány! - mosolyodik el halványan.
- Úgy szeretlek! - bújok hozzá, míg ő átkarol és a hátamat simogatja. Könnyek gyűlnek a szemembe a megkönnyebbüléstől, hogy szent a béke.
- Olyan marha vagy - motyogja a nyakamba. - Hetek óta várom, hogy megjelenj.
- De én próbáltalak hívni...
- Szervizben van a mobilom - tol el magától, és kuncogni kezd. - Történt egy kis baleset.
- Baleset?
- Hát, miután elmentél, fel akartalak hívni, de aztán ahogy a veled közös képünkre néztem a képernyőn, annyira ideges lettem, hogy falhoz vágtam.
- Ez jellemző rád - mondom szipogva, az orromat törölgetve.
- Kicsit elborult az agyam.
- Nekem is.
- Az már igaz - feleli, és a vállamnál fogva lenyom a bárszékre. - Szóval... - mondja összehúzott szemekkel méregetve engem. - képes volt az a rohadék lefeküdni az ex menyasszonyával!?
- Igen - bólintok egy aprót. - De te valamiről elkezdtél beszélni aznap mikor leléptem.
- Miről? - kérdi tűnődve.
- Hogy mondott valamit Nichkhun.
- Ja, igaz is! - mondja, és elhúzza a száját. - Ezért tuti elevenen megnyúzol.
- Miért? Miről van szó?
- Az- az igazság, hogy engem felkeresett Junsu úgy egy hónapja. A veszekedésünk előtt.
- Tényleg?
- Hát, igen... És én akkor eléggé ki voltam bukva, amiért annyira összezuhantál. Marhára dühös voltam Junsura.
- És? - vonom össze a szemöldököm zavartan.
- Úgy éreztem, hogy egy pofátlan dög, amiért nem tud várni egy kicsit, hogy gondolkodhass. Most komolyan. Még engem is felkeresett, csak, hogy kifaggasson, mi bajod van.
- Leoltottad?
- Annál kicsit durvább voltam. Igazából előjött azzal, hogy én biztos Ő ellene uszítalak, meg a kapcsolatotok ellen vagyok, amiért nem segítettem neki. Ez mondjuk részben igaz, mármint... Én féltettelek tőle, Natalie. Az más volt, amikor a szülinapodon kaptál tőle egy öltáncot, vagy akármit is csinált veled a szobában. De nem volt hozzád való. Tudtam, hogy bántani fog. Szinte éreztem, hogy össze fogsz törni.
- Hmm, sosem gondoltam volna, hogy ennyire aggódtál értem.
- Pedig de, csak nem mutattam ki, mert örültem az örömödnek.
- Szóval megmondtad neki, hogy mi a véleményed róla?
- Hát, azt is... meg, hogy szálljon le rólad - feleli halkan, és a reakciómat várja. Végig gondolom a hallottakat, és mikor szóra nyitnám a számat, közbe vág. - Én tényleg csak érted tettem! Nem gondoltam, hogy szót fog fogadni nekem. Azt hittem, hogy küzdeni fog érted, és bebizonyítja nekem mekkorát tévedek vele kapcsolatban.
- Mindegy - legyintek. - Most már nem számít... De, hogy jön ide Nichkhun?
- Ja, igen - csettint, mintha felidézné a dolgokat a fejében. - Összefutottam vele munka után, és eléggé ideges volt. Megkérdeztem, hogy mi a baja, mire kibökte, hogy aznapra lett volna programjuk Junsuvel, de ő faképnél hagyta. Azt mondta, hogy már napok óta furán viselkedett, aztán végül amikor meglátta munkába menet a Lotus előtt Biancával, teljesen kiakadt. Kérdőre vonta, hogy mit keres pont vele, mikor elméletileg veled jár. Erre meg Junsu lazán azt felelte, hogy ejtett téged és megbeszélték Biancával, hogy megpróbálják újra.
Nagyot nyelek, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet, Shelly bátorítóan megszorítja a kézfejemet.
- Úgy sajnálom, kislány.
- Ja, én is - felelem halkan. - Nála maradt a kedvenc kötött garbóm.
Shelly pár percig hallgat, majd kirobban belőle a nevetés. Én csak keserűen elmosolyodom, mert jelenleg úgy érzem, megszakad a szívem.
- És amúgy... hol voltál ennyi időn át?
- Hát haza nem mertem jönni, így Junhonál.
- Nem mondod komolyan! - csapja meg a vállam és boldogan elmosolyodik. Én csak megvonom a vállam, mire ő szomorúan lebiggyeszti a száját. - Na már! Részleteket akarok. Mesélj el mindent!


Miután ezt sikerült lerendeznem, jöhetett a másik nehéz ügy. Igaz, hogy egy hónapig Junhonál voltam, de ez az idő alatt alig mozdultam ki az ideiglenes szobámból. Aztán egy délután előmásztam a vackomból, hogy egyek valamit, a ház urát pedig a konyhában, az asztalnál ülve találtam.

- Ó, itt vagy? Akkor, majd máskor jövök, nem akarlak zavarni. Rá ér később-
- Ne marháskodj már! - szólal meg idegesen és rámutat a vele szembeni székre. - Alig dugod ki a fejed a hálóból, napok óta nem láttalak.
- Tudom.
- Komolyan, én nem sürgetlek, de ez már nem normális, amit csinálsz.
- Tudom.
- Miért nem mész ki néha egy kicsit a levegőre? Sétálni mondjuk. Jót tenne.
- Tudom.
- Istenem, Natalie! Kérlek beszélj kicsit többet és választékosabban - sóhajt fáradtan, és beletúr a hajába.
Valójában nagyon jól tudom, hogy igaza van. Már lassan egy hónapja tolerálja a vegetálásomat, egy szóval sem mondta sosem, hogy ideje lenne munkába mennem, mert mondjuk kirúgnak, vagy menjek el Shellyhez.
Nem zargatott, hogy ne feküdjek napokat az ágyban. Egyszer sem mondta, hogy besegíthetnék a házimunkába, ha már befogadott. Nem állt szándékában kirakni a szűrömet, pedig én a helyében már rég haza zavartam volna magamat. De ő csak várt. Hagyott, hadd sajnáltassam magam nyugodtan.
De ahogy most belenézek a gesztenyebarna szemeibe, amik tele vannak sajnálattal, megundorodom magamtól. Ocsmányul viselkedtem. Ideje lesz végre összekaparnom magam, és felállni arról a bizonyos padlóról.
- Junho, te tényleg szeretsz engem? - bukik ki belőlem hirtelen, mire idegesen elkapom a döbbent arcáról a tekintetem.
- Igen - feleli gondolkodás nélkül az első sokk után. - Nagyon szeretlek.
- Akkor, tudnál még egy kicsit szeretni? Csak egy kis ideig, amíg én is úgy érzem, hogy tudnálak szeretni?
- Mi?
- Nem kell sok idő, csak néhány nap és összeszedem magam, ígérem.
- Natalie...
- Tudom, hogy sokat kérek. Annyit vártál már, és én-
- Nem, Natalie - áll fel és kimérten megáll előttem. Aztán amikor félve felpillantok rá, ő egy keserű mosollyal néz le rám. - Ez több mint elég - karol át gyengéden, én pedig belefúrom az arcom a mellkasába, hogy érezzem a teste melegét és mélyen beszívhassam az illatát.

20. rész - Vihar után

Chapter 20 - Vihar után

- Tudom, hogy nem volt szép-
- Szép!? - hördülök fel. - Ez borzalmas, Junho!
- És amit ő tett? Azt mivel magyarázod!? - vág vissza, és a kanapénak támaszkodva felhúzza magát. Ahogy fölém magasodva néz le rám, szinte félelmetesnek hat.
- Én értem amit mondasz. De Junho, hogy tehetted ezt? Pont te?
- A húgom védelme sokkal többet ért, mint a becsületem.
- Ezzel nem megvédted, csak bosszút álltál érte. Folytattad, amit Junsu elkezdett.
- Így van. Ő kezdte el. És nem én. Megérdemelte, amit kapott.
- Nem az számít, hogy megérdemelte-e vagy sem. Hanem, hogy ezzel csak rontottál a helyzeten, Junho. Most pedig ő vágott vissza neked. Hát nem érted? Örökké ezt fogjátok játszani?
- Ha ez kell ahhoz, hogy leszálljon rólam és főként rólad, akkor én kibékülnék ezzel a helyzettel.
- Megáll az eszem, Junho - csóválom meg a fejem.
- Kösz, de nem kell a kioktatás, pont tőled - torkol le, amitől egyszeriben elszégyellem magam. - Legközelebb mielőtt letolsz a lábamról, és Junsu védelmére kelsz, gondolj bele az én helyzetembe is - hagy ott a kanapén, és elrakja a whiskyt a konyhaszekrénybe. - Megágyazok a vendégszobában, ma este itt maradhatsz, de utána légy szíves nézz más hely után.
Na ez fájt. De igaza van... Ő befogad, sőt, meghallgatja a bajaimat is, a tetejébe pedig még a szívét is kiönti, én pedig? Megint sikerült egy olyan embert megbántanom, aki csak a javamat akarja. Hányszor esek még ebbe a hibába, mire megtanulom!?
Hülye vagy, Natalie. Csak ennyit mondhatok. De hiába is korholnám magam, a veszekedés már megtörtént.
Összeszedem magam, felállok, és Junho után megyek. Meg sem fordulhat a fejemben, hogy elkezdjem magam sajnáltatni.
Félve, de belépek a hálóba, ahol a ház ura már javában a lepedőt teríti le a nekem szánt ágyra. Egyedül az éjjeli szekrényen lévő lámpa ad némi fényt a szobában, így Junho nem láthatná az árnyékomat, ahogy megközelítem hátulról. De ő így is megmerevedik, amikor egy méterre megállok mögötte, és vesz egy mély levegőt.
- Kérlek, ne most gyere a bűnbánó arcoddal, mert azt-
- Sajnálom - karolom át hátulról és belefúrom a fejem a hátába.
- ... nem tudnám megállni - fejezi be halkan a mondandóját Junho, és megszorítja a kezeimet, amik a mellkasát fogják át.
Érzem és tudom, hogy másképp hat rám most, ahogy megérint. Olyan nyugtató a közelsége, kellemes illata belengi a szobát, halk lélegzetvételeitől lecsillapul bennem a vihar. Furcsa, ez az egész. Egyáltalán nem vagyok szerelmes Junhoba. Máshogy reagál a testem, ha ő érint, vagy ő simít végig rajtam. Szinte más értelmet nyer a nevem, ha ő ejti ki a száján. Ha vele vagyok, úgy érzem, mintha haza találtam volna. Lenyugszom és elfog valami megmagyarázhatatlan érzés.
Míg Junsu esetében pont az ellentéte igaz rám. Teljesen feltüzel, a levegő szikrázik köztünk, az érintései felélesztik bennem az érzéki felem, az őrületig hajszolja a testem. Titkon mindig úgy érzem mellette magam, mintha egy láthatatlan erő arra késztetne, hogy folyamatosan a hátam mögé nézzek. Sosem vagyok vele teljesen nyugodt, mindig van bennem egy apró félsz, mindig ott lebeg a levegőben a bizonytalanság.
Óriási. A két végletet élem meg velük, tulajdonképpen olyan, mintha skizofrén lennék.
Lehet két ennyire ellentétes ember ugyanannyira fontos az embernek? Mert jelenleg, - ha a korábbi atrocitást félretesszük, és nem vesszük számításba Biancát sem - ha kényszerítenének, akkor sem tudnék dönteni. Olyan, mintha a szívemet kettétörték volna, és elosztották volna köztük.
Soha életemben nem voltam még ilyen nehéz és ellentmondásos helyzetben. Míg Junho nyíltan felvállalta, hogy szerelmes belém, - amit nagyon értékelek is - addig Junsu még a jelét sem adta hasonlónak. Ti melyik oldalt választanátok? A veszélyekkel teli és bűnös sötét oldalt, vagy a lelki nyugalmat és őszinte érzelmeket ígérő világos oldalt?
Én úgy érzem, mintha jelenleg a két oldal között megrekedtem volna, és egyikre sem tudnék átlépni.

Amíg engem ilyen és ehhez hasonló gondolatok kínoztak, addig Junho szótlanul állt előttem, és a világ minden kincséért sem engedte volna el a kezemet.
Nem tudom, hogy meddig állhattunk így. Csak azt tudom, hogy annyira ellepte az orrjárataimat Junho jellegzetes parfümje, hogy még miután mindketten nyugovóra is tértünk, én csak az ő illatát éreztem mindenhol. A kezeimen még mindig éreztem a mellkasa melegét, a bőre puhaságát, a szíve dobbanásait. A fülemben még mindig hallottam halk légvételeit, ketyegőm hangos dübörgését.
Nem tudom, hogy mi változott meg bennem a mai este folyamán. Talán Junho vallomásának tudható be, vagy annak, hogy most először gondolkoztam el igazán azon, hogy merre tart az életem. Tudom, hogy Junsuval sosem lehet biztos jövőm, soha nem is volt rá esély. Ő eddig is és ezután is nagykanállal fogja habzsolni az életet. Nekem pedig, kell egy biztos pont az életemben. Egy biztos pont, egy ember, akiben nyugalomra lelhetek, ha darabjaimra hullok, mint holmi kártyavár.
Most is, amikor ez történt, egyetlen ember állt mellettem, csak Ő volt ott, hogy átvészelje velem a vihart.
Bármit is tett a múltban Junho, az érzései őszinték. Életemben ő vallott először nekem szerelmet, és a szemeiben olyan mérhetetlen érzelmet láttam, mint még senkiében. Nem volt benne semmi tűz, semmi hátsó szándék, csak nyílt érzelmek. Rajongás, tisztelet, odaadás és szerelem. Ezt a tekintetet nem lehet összetéveszteni semmi mással.
Egyszerre átértékeltem magamban mindent, megbomlott az eddigi fontossági sorrendem. Tudtam, hogy helyesen kell cselekednem, úgy, hogy nekem jó legyen. Nehéz döntésre szántam el magam. Végérvényesen meg kell szüntetnem minden kapcsolatot Junsuvel, ki kell törölnöm a szívemből, mintha ott sem lett volna, és helyet csinálni egy új embernek. Merőben más jövőkép körvonalazódott ki előttem, mint amit eddig elképzeltem, de az igazság az, hogy ez az összkép sokkal jobban tetszett.
Nem volt könnyű választani a józan eszem és a szívem sugallatai között. Egy egész éjszakát vett igénybe. Tudtam, hogy egy részem bele fog pusztulni. A szívem egy darabja elhal, hogy eltaszítom magamtól Junsut.
Azt is érzem, hogy napokat fog igénybe venni, mire összekaparom magam. Már a mai éjszakát végig bőgtem, és ez hosszú ideig sem lesz másképp. Mélyen, legbelül a lelkemben megtört valami, amikor Junsut más nővel láttam. Majd ez a repedés tovább terjedt, amikor megtudtam, hogy az Bianca volt. És végül, ma reggelre egy tátongó lyuk keletkezett a kis karcolásból, amiért el kell őt engednem.
Talán soha nem fogja megtudni, és más sem. Soha nem mondtam ki nyíltan, egyszer sem mondtam neki, de valójában már régen tudtam. Éreztem, hogy szeretem. Visszavonhatatlanul beleestem, szinte fizikai fájdalmat éreztem, ha csak egy kis ideig nem volt mellettem. Néhány nap alatt olyan fontos lett számomra, mint Shelly, vagy az apám. Bármit megtettem volna érte. A tegnapi napig.
Mert azzal, hogy a volt menyasszonyával láttam, az a kis kapu, ami kinyílt, örökre bezárult. Elzártam mélyen magamban, beláncoltam és hatalmas lakatot raktam rá, hogy soha többé ne tudjon kiszabadulni onnan az iránta érzett szerelmem.

19. rész - Döbbenet

Chapter 19 - Döbbenet

Ingatag lábakkal futottam be a nyitott felvonóba, és figyelmen kívül hagytam Jun.K kiabálását, aki késve ért ki a lakosztályból, addigra már bezárult előttem az a fémajtó.
A lift falának dőlve, nagy levegőkben nyeldestem magamba az éltető oxigént, hogy megnyugodjak. Úgy éreztem Junsu nem érdemli meg, hogy akár csak egy könnycseppet is ejtsek utána. Sajnos ez már megtörtént, de többet nem engedhettem kiszökni a szememből. A plafon felé fordítva a fejem sűrűn pislogtam, hogy ki ne buggyanjanak újabb sós cseppek.
Jár nekem egy vállon veregetés, amiért sikerült megállnom, hogy összetörten bőgjek a falnak a dőlve. A régi énem ezt csinálta volna. Néhány hete kisírt szemekkel rohantam volna Shellyhez, hogy a nyakába boruljak. De most nem tehettem. Szörnyű bűntudat kerített hatalmába, amiért nem hallgattam meg az egyetlen embert, aki mindig csak a javamat nézte. Igen, Shell valóban önző ember. De nem velem. Miattam maradt itt Szöulban, ahelyett, hogy elment volna a szüleivel Amerikába. Én pedig tiszta hülyét csináltam magamból előtte, és ráadásul szörnyen megbántottam. Leoltottam, mint egy hisztis picsa. Pedig ő csak védeni próbált. Gratulálok magamnak.

Összekoccantak a fogaim, ahogy a háztömbök között bolyongtam. Órákig kocsikáztam az autópályán, hogy kiszellőzzön a fejem, de nem használt semmit. Úgy negyed órája parkoltam le a Chevymmel, és tekintve, hogy csak elrohantam otthonról, egy garbón túl semmi nem volt rajtam. Óriási.
Már az ősz derekán voltunk, így a hőmérséklet maximum 5° lehetett, ami valljuk be, igencsak kevés, kabát vagy bármi más nélkül. A kezemet összedörzsölve próbáltam felmelegíteni magam egy kicsit. A folyamatos vacogás közepette azon dolgoztam, hogy legyen hol aludnom éjszakára.
Amyhez és Emmához nem mehettem, mert ők is egy kis lakásban laktak ketten, akár csak mi Shellyvel. Apáék ugye katonák, így nincs állandó lakhelyük, ha néha-néha hosszabb időre haza is látogatnak, akkor is hotelben szállnak meg. Wooyoung szintén kilőve, mert ő is lakótársakkal bérelt közösen egy két szobás lakást. Shellyhez pedig nem volt pofám haza állítani, hogy őszinte legyek. A történtek után nem volt ennyi bőr a képemen. Valamint Ő maga mondta, hogy ne menjek vissza sírva, mert hiába tenném. És mindezt jogosan mondta akkor.
Így csak egy ember maradt. Mit ne mondjak, ez szintén kényes ügy. Ilyen nagy szívességet kérni, pont Tőle?

Halk léptekkel mentem végig a folyosón, és megálltam egy fehérre festett ajtó előtt. Aranyszínű fémlapba volt belegravírozva a tulaj neve. Attól balra a falon egy csengő.
Mit veszíthetek alapon, bekopogtam. Azért nem akartam este tízkor hangoskodni, így inkább nem a csengő mellett döntöttem.
Percekig egy hangot sem lehetett hallani az ajtó túloldaláról, így úgy gondoltam, biztos nincs itthon. Gondolhattam volna erre is, hiszen éjszakába nyúlóan dolgozik.
Amikor épp elfordultam a lift irányába, motoszkálásra lettem figyelmes, majd a zár kattanására.
- Sungchol, ezerszer megmondtam, hogy ne zavarj késő este-
Ekkor pillantott fel rám barna szemeivel. Ledermedve bámult engem, és egy hang sem jött ki a torkán.
- Én... - kezdtem rekedt hangon, majd megköszörültem a torkomat. - Tudom, hogy egy érzéketlen dög vagyok. Tudom, hogy mindent elcsesztem. Tudom, hogy nem véletlenül féltettél Junsutól. És... sajnálom. Sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Sajnálom, hogy kizártalak, és nem figyeltem rád. Sajnálom-
- Natalie, elég lesz. Figyelj...
- Tudom, egy szót se szólj! Egy hülye hisztis ribanc vagyok, aki ráadásul még szívtelen is. No meg, pofátlan, hogy van képe ide állítani hozzád. Inkább megyek is, mielőtt-
- Natalie! - dörren rám Junho, belém fojtva a szavakat. Meglepetten pislogok rá, míg ő kitárja az ajtót. - Tudom, hogy sajnálod. És tudom, hogy azért jöttél, mert szükséged van egy barátra. Emlékezz, mint mondtam.
- Tudom, hogy mit mondtál - suttogom halkan.
- Akkor? Itt vagyok, hogy kisírd magad a vállamon. Gyerünk, ne kéresd magad - mutat a karja irányába, mire nekem könnybe lábad a szemem. Minden eddig elfojtott érzelem egyszerre tör fel belőlem, nagyon mélyről.
Szinte nekirohanok Junhonak, ahogy beletemetem az arcom a mellkasába.
- Annyira fáj - zokogom fuldokolva, Junho pólóját markolászva.
- Tudom - kezdi el ütemesen simogatni a hátamat, és betámogat a sötét lakásba. A szabad kezével hajtja be az ajtót, és percekig csak állunk az előtérben. Én szétbőgöm Junho pólóját, miközben ő a fejemet simogatva próbál csitítani.
- Megnyugodtál? - kérdi halkan, és kissé eltol magától.
- Azt hiszem - szipogok, a szememet törölgetve.
- Gyere, mossuk meg az arcodat - kormányoz el a fürdőig, ahol a lámpa felkapcsolását követően egy ideig csak vaksiskodunk. A teljes sötétség után ez szinte már vakító.
Végül sikeresen felfrissítem a bőröm hideg vízzel, többször is leöblítem az arcom, mielőtt megtörölném egy törülközővel.
- És most - kezdi Junho, miután helyet foglalok a kád szélén, ő pedig karba tett kézzel az ajtófélfának dől, és onnan bámul engem - hallani akarok mindent.
- De hát... Ő róla van szó... - suttogom, ki sem ejtve Junsu nevét a számon.
- Nem érdekel. Tudni akarom, mit csinált az a szemét, hogy jogosan beverhessem a képét.
Halványan elmosolyodok Junho elszánt arckifejezésén, aztán veszek egy mély levegőt, hogy mindent elmondjak. Tényleg mindent. Töviről hegyire. Persze a szaftos részeket - ahogy Shelly mondaná - kihagyom, mindkettőnk kedvéért.
- Bianca, he? - morran fel, és fújtatva járkál fel és alá a fürdő előtt. A pólója már nincs rajta - teljesen szét bőgtem - amitől én akármennyire össze is vagyok törve, vörösödik a fejem. Talán sosem szokom meg a chippendalek kisugárzását. Ők talán tényleg arra teremtettek, hogy csábítsanak.
- Ismered? - kérdem tőle halkan.
- Hogy ismerem-e? - kérdi és hitetlenül felnevet. Beharapott ajakkal várom, hogy tovább mondja. Tudom, hogy egy bomba robbanása van készülődőben. - Minden porcikáját.
- Ezt, hogy érted? - állok fel a kádtól, és követem, mert ő maga megindul a konyha felé.
- Tudod, régen Junsuval barátok voltunk.
- Ti? Barátok!? - kérdem eléggé hitetlenül, és pislogás nélkül meredek rá, amikor ő szemrebbenés nélkül nagy kortyokban nyeli a whiskyt az üvegből. Amit mellesleg a konyhaszekrényből szedett elő, nagy sebességgel.
- Hihetetlen, mi? - kérdi egy ideges mosollyal az arcán.
- Hát eléggé - felelem.
- Pedig igaz. Az egyetemen ismerkedtünk meg. Egy évet végig is jártunk. Junsu utána szállt ki a dologból, mert elege lett az anyja irányításából.
- Mi? Az anyja kényszerítette, hogy egyetemre járjon?
- Igen - biccent, és húz egy nagyot az üvegből. - Szegény gazdag srác, mindene megvolt. Egy fillérjébe sem került, hogy tovább tanuljon. Nem úgy, mint nekem! A szüleim éjt nappalá téve gürcöltek, hogy nekem mindent megadhassanak, ami csak tőlük tellik. Mellette én is dolgoztam, hogy meg legyen a tandíjra a pénz.
Ekkor elhallgat pár percre, én pedig leülök a nappaliban a kanapéra és onnan figyelem, amíg ő elbotorkál a fotelhez és leroskad rá.
- Sosem értettem, hogy miért azok kapnak meg mindent az életben, akik a kisujjukat sem mozdítják érte.
Épp szólni akarnék, hogy eléggé eltértünk a tárgytól, amikor Junho frusztráltan a hajába túr, és felemelve az eddig lehajtott fejét, mélyen a szemembe néz. Átható a tekintete, és egyáltalán nem zavaros. Hiába ivott meg legalább három deci whiskyt, teljesen éber és józan.
- Mindig mindent megkapott. A legjobb iskolák, fényűző ház, több milliárdos bankszámla. Emellett tökéletes kinézet, hatalmas önbizalom, egy halom barát. A lányok bomlottak utána, ő volt mindenki kedvence, a suli sztárja. Mindene megvolt, érted!? - fakad ki teljesen.
- Junho, mégis miről beszélsz? - kérdem tőle, mire sértetten felpattan, és odaroskad elém a földre.
- A világ a lába előtt hevert... És neki ez sem volt elég! - a vállamat megragadva néz fel rám, kétségbe esett arccal. Szemeiben könnyek csillognak, mire a nyakamig ugrik a gyomrom. - Nem, ő telhetetlen volt. Neki az én húgom is kellett a trófeái közé.
Ez után mély hallgatásba borul, míg én meg nem köszörülöm a torkom, és a vállát megszorítva rá nem bírom, hogy felpillantson.
- Kihasználta? - kérdem elfúló hangon, mert szörnyen érint ez az egész. Végre fény derült a Junsuval közös múltjára, kiderült a nagy titok, amit mindig is tudni akartam.
- Persze, hogy ki. Junsuról beszélünk - motyogja fojtott hangon, a szemében pedig megremegnek a könnycseppek. De mielőtt lehullanának, Junho összeszorítja a szemeit és megdörzsöli a kézfejével az arcát. - És ezek után, még volt pofája téged is elvenni tőlem.
- Junho, ez...
- Nem, nem - rázza a fejét idegesen. - Nagyon jól tudta, hogy-hogy érzek irántad.
- Mi!? - kérdem teljesen összetörten. Sosem gondoltam, hogy Junhonak ilyen mély érzései vannak irántam. Azt hittem csak tetszettem neki, és ezért volt dühös Junsure.
- Aznap, amikor először láttalak, tudtam, hogy te vagy az. Tudtam, mert szinte levegőt sem kaptam, ahogy rám néztél.
- Junho...
- Teljesen beléd szerettem - jelenti ki, és megszorítja ez egyik kézfejem. Ahogy előttem térdel és épp szerelmet vall, rá kell jönnöm, hogy mindig is ilyen vallomást szerettem volna hallani. Csak nem egy ilyen helyzetben, nem itt és nem tőle. - Beléd bolondultam, már az első perctől. Junsu tudta ezt.
- De miért-
- Hogy miért csapott le a kezemről? - kérdi egy keserű mosollyal. - Bosszúból.
- Mit tudott volna megbosszulni?
- Hogy elcsábítottam a menyasszonyát.
- Miii???

18. rész - Indulatok hatása

Chapter 18 - Indulatok hatása

Miután sikerült kidobnom Shellyt a szobámból, - nem viccelek, kulcsra kellett zárnom utána az ajtót, ha nem akartam, hogy vissza settenkedjen - leszedtem magamról a Junsu által vásárolt ruhákat. Nem akartam, hogy rajtam legyenek. Vissza akartam térni a valódi Nataliehoz, és ehhez mindentől meg kellett szabadulnom, ami hozzá kötődik. Nem akartam őt magát száműzni az életemből, mert ahhoz túlzottan is kialakult bennem már a ragaszkodás iránta. De úgy éreztem, szükségem van egy kis távolságra tőle. Kellett egy kis idő, hogy rendbe tegyem az érzéseimet.
Felvettem egy V kivágású krémszínű felsőt, hozzá egy fekete csőfarmert, és készen is álltam. Rendeznem kell a dolgokat. Első dolgom volt, hogy Sung Jaet felhívjam, és szóljak neki, holnap megyek munkába.
Ezt könnyen lerendeztem, Jae csak a hogylétem felől érdeklődött és nagyon örült, hogy meggyógyultam és mehetek ismét dolgozni. Azt mondta, már hiányolta a fecsegésemet a Cakeből. Amikor ilyen, mindig mosolyt csal az arcomra. Ilyenkor érezni igazán, hogy nem egy munkamániás hajcsár, hanem egy jó barát. Aki mellesleg a főnököm, szóval hangosan megjegyezte, hogy mostantól még jobban kell hajtanom. Nahát, máris kezdek visszazökkenni a szürke mindennapokba. Furcsa, de ez szörnyen megnyugtatott. Ezután bejelentkeztem Amynél és Emmánál is, mert nagyon régen beszéltem velük, az utóbbival főleg.
Egyből megkönnyebbültem. De aztán, ahogy leraktam a telefont, - Amy szokás szerint ontotta magából a mondanivalóját - elkezdett a tenyeremben rezegni a készülék. Nekem pedig a gyomrom a torkomig ugrott, és anélkül, hogy megnéztem volna, tudtam, hogy ki lesz az.
- Elmentél - kezdi Junsu nyugodt, kimért hangon. Férfias hangjának dallamától bizsergés járja át a gerincem mentén a hátam. - Valami baj van?
- Nincs - felelem halkan. Megint elvesztettem a hangomat valahol. Ez elég gyakran előfordul, ha vele beszélgetek.
- Elrontottam valamit? - kérdi, és kezd egyre hűvösebbé válni a hangja.
- Nem - motyogom, és frusztráltan megdörzsölöm az arcom. - Figyelj, Junsu... - kezdem egy nagy gombóccal a torkomban - úgy érzem, hogy kell egy kis idő. Szükségem van egy kis térre.
Egy ideig nem felel semmit, és már azon gondolkozom, hogy letette, amikor végre újra beleszól a készülékbe.
- Térre? - kérdi cinikus hangon. - Hmm, értem.
- Junsu, ez nem miattad van, én csak-
- Megértettem - vág közbe, és megköszörüli a torkát. - Majd értesíts, ha sikerült elfogadnod az érzéseidet irántam.
A telefon ütemes búgó hangját hallom a fülemben tompán, mert a szívem dörömbölése elnyomja. Hatalmas gombóc fojtogatja a torkomat, a gyomrom pedig akkorának érzem, mint egy dió.
Nem, nem sírtam. Egy csepp könny sem hagyta el a szememet. De éreztem, hogy elrontottam valamit. Junsu teljesen bezárult előttem, és ez az én hibám. Maximálisan.


Két hét telt el. Egyáltalán nem hallottam semmit Junsu felől, és nekem nem volt elég bátorságom felhívni. Azóta teljesen el vagyok úszva mindennel, semmi sem tud lekötni igazán, mindent félbehagyok amit egyszer elkezdek. Azt hiszem, teljesen kezdek szétcsúszni. Vicces, nem? Én akartam teret, és mégis engem fojtogat a távolság.
Eddig kétszer találkoztam Junhoval. Igyekszünk rendezni a dolgokat kettőnk között, bár ő tudom, hogy többet szeretne. A vak is látná. De örülök, hogy rá számíthatok. Nehezen nyelte le, hogy láthatóan Jun.K-t választottam helyette. Azt mondta, hogy még meg fogom bánni, de ő ezt soha többé nem fogja a fejemhez vágni. Ha szükségem lenne rá, ő mindig ott lesz, hogy segítsen. Aztán, ott volt még Wooyoung. Nagyon örültem a társaságának, sokszor átugrott hozzám egy jót beszélgetni, vagy hozott magával filmet, és betelepedve a tévé elé megnéztük. Újra úgy éreztem magam, mint hosszú évekkel ezelőtt, amikor a gimiben feljárt hozzánk matekból korrepetálni vagy pátyolgatni a szívem, ha összetörték. Egyetlen ember hiányzott csak a képből. Apu, aki mindig kimérten méregette, hogy vajon mit akarhat a lányától egy zenebolond gimis srác. Apropó, apáék is végre haza látogattak. Igaz, hogy csak egy hétvégére, de nagyon örültem nekik. Hoztak nekem szuvenírt, és beültünk egy jót ebédelni, ahova természetesen Shelly is velünk tartott. Meg kell hagyni, Shell állandó tartozékai az ilyesmi programoknak, apa nagyon kedveli, szinte a második lányaként tekint rá.
Aztán mielőtt még újra elmentek volna, tartottunk egy csajos napot is Da Haevel, mert kijárt neki. A női katonákról amúgy azt hinnék, hogy biztos nagyon férfiasak. Ez alapjaiban véve baromság, mert Da Hae minden, csak nem pasis. Nagyon is csinos, korához képest, bár kemény nő, az biztos. Sosem tekintettem, és amíg élek, nem fogok tudni úgy nézni rá, mint az anyámra. Nekem meg van a vér szerinti édesanyám, akit nagyon szerettem. Da Hae nem pótolhatja őt, de szörnyen szeretem őt is, így nagyon fájna, ha elveszíteném. Olyan, mint egy kedves nagynéni, aki mellesleg az apám felesége. Tudom, hülye egy hasonlat, de tényleg így áll a helyzet.
Aztán, miután apáék ismét elrepültek - most jelenleg Izraelbe irányították őket, elég nagy szarban van a Gázai-övezet - még volt egy teljes hetem Shelly meglepetés partijáig, így azzal foglalatoskodtam.
Mindenkit meghívtam, akit az a nagyszájú szívesen látna a születésnapján, elrendeztem a helyszínt, a menüt és a dekorációt is. Nekem mondjuk nehezebben megy az ilyesmi, mint Shellynek, aki tekintve, hogy rendezvényszervezésből él, könnyű szerrel megoldja az én partimat. Igen, ilyenkor mindig hatfelé áll a fejem, mert nem tudom az ő segítségét kérni, mint más helyzetekben.
Ja és az még hab a tortán, hogy neki nem egyszerű a kedvére tenni. Imádja a csillogást, a tömeget. Így adódott, hogy végül hatvanan jöttek a bulijára. Pedig háromszor is átszanáltam, hogy beférjünk az apartmanba, amit béreltem.
Az egykor pékségként működő helyiség nem volt egy hatalmas hely - én is pénzből élek emberek, nem szállhattam el - így jól meg kellett gondolnom, hogy kit hívjak meg, és ki maradjon ki idén a listából.
Végül nagyon jól sikerült a parti, Shelly teljesen meg volt hatódva - bár titkon számított egy bulira - és szülinaposhoz illően szétszedte a helyet a tömeggel együtt. Nagyon jól szórakoztunk, rendesen fogyott minden, rongáltak is jócskán, a hangos zenétől pedig még napokig csengett a fülem. De megérte. Mert láttam Shellyn, hogy nagyon jól esik neki, hogy ennyit vesződtünk a dologgal - a végére Emma és Amy is észbe kapott, hogy segíteni kéne - és időt nem spórolva csaptunk neki egy hatalmas partit.
A dologhoz hozzá tartozik, hogy Shell szülei messze laknak, így minden évben mi lepjük meg. Ők egy napra szoktak ide utazni Szöulba, - diplomaták, folyton utaznak - hogy felköszöntsék és átadják az ajándékait.
Tehát ebben a két hétben minden időm a barátokra ment el és a munkára. Aminek nagyon örültem, mert tudom, hogy elhanyagoltam mindent.
Napközben sikerült mindig kiűznöm a fejemből Junsut, de esténként, lefekvés előtt... volt időm mindig teljesen magamba zuhanni miatta. Kínzott a hiánya, ölni tudtam volna csak pár percért, hogy láthassam. De mégis visszatartott valami. A büszkeségem. Tudom, hogy hülye voltam és szörnyen makacs. De így éreztem helyesnek.
Addig a napig...

A reggel úgy indult, mint bármelyik másik. Rohanás a munkába, hogy ne rúgjon ki Sung Jae, jó képet vágni és mosolyogni a vendégekre, miközben kiszolgáltam őket. Átbeszélni a lányokkal azt az időt, amit külön töltöttünk. Kifaggatni Emmát, hogy kibékült-e végre a barátjával. Pátyolgatni Amy szívét, akit megint felültettek. Délben elsietni a lányokkal a szokott helyre, hogy ebédeljünk. Aztán visszarongyolni a melóhelyre, hogy ne legyünk lecseszve. Eddig minden rendben.
Aztán délután háromkor lerakni az igát, és hazamenni a cuki Chevrolet autónkkal, hogy lepakoljunk és szusszanjunk egyet a lakásunkban. Fél óra telefonbeszélgetés Wooyounggal, szinte már ez is napi rutin. Eddig sincs semmi furcsa.
Ezek után egy kakaóval betelepedni a tévé elé, és várni, hogy a lakótársunk haza érjen. Aki pontban ötkor be is vágja maga mögött a tölgyfa ajtót. És még ekkor sincs semmi változás.
Aztán ekkor jött a feketeleves.
- Natalie! - kiált be nekem Shell idegesen. Feltápászkodom a kanapéról, és megigazítva magamon az itthoni, szokásos göncömet, kilépdelek a konyhába.
- Igen? - kérdem nyugodtan. Ő frusztráltan tekint rám, és ekkor már tudom: baj van. - Mi történt?
- Junsu kórházban volt.
- Mi??? - szalad fel a szemöldököm, és idegesen beletúrok a hajamba.
- Ma engedték ki. Összetalálkoztam Nichkhunnel, ő mesélte.
- Úristen! És jól van!?
- Az orvosok azt mondták, hogy túlhajszolta magát. Napok óta nem aludt és evett rendesen.
- Ó - ennyit bírok kipréselni magamból. Belülről máris mardos a bűntudat, mert valahol mélyen tudom, hogy ez miattam is lehet. Előfordulhat, hogy túl reagálom a helyzetet és nekem semmi közöm az egészhez, szimplán Junsu kipurcant a sok melótól. De mi van, ha nem!? Ha én tehetek az egészről, miattam hanyagolta el magát?
- Oda kell mennem - jelentem ki monoton hangon, és elindulok a szobám felé.
- Natie, várj! Már minden rendben van vele, és hidd el, jobb lenne, ha most nem mennél oda!
- Nem érdekel, ha nem akar látni. Nekem kell őt látnom! Muszáj, egyszerűen megőrülök nélküle!
- Natalie! - kiált utánam, és követ a szobámig. Ahogy belépek a gardróbba, csak kirángatok egy garbót és egy nadrágot a polcokról. - Hallgass rám! Ne legyél meggondolatlan.
- Úgy hiszem, egy ilyen helyzetben hozhatok felelőtlen döntéseket.
- Figyelj, Natalie... Nichkhunnel sok mindenről beszéltünk, és mesélt Junsuról, hogy mi van vele mostanság-
- Igen, tudom, biztos jól meg van nélkülem - vágok közbe, és átveszem a ruhákat. Miközben felrángatom magamra a hótaposóm, Shelly próbál jobb belátásra bírni.
- Nem értesz semmit, Natalie. Hidd el, nagyon  meg fogod bánni, ha most oda mész! Kérlek, hallgass rám!
- Nem, Shell. Most nem - felelem határozottan és elvágtatok mellette. Felkapom a kocsikulcsom a bejárati ajtó melletti szekrényről, és kinyitom a nyílászárót.
- Natalie, az istenért! Csak te fogsz sérülni!
- Nem érdekel! - kiáltok rá. - Mindig csak hátráltatsz, nem érdekel, hogy én mit akarok! Mindig csak azt tartod szem előtt, hogy neked mi jó!
- Úristen, Natalie. Ha hallanád magad - mondja gúnyosan. - Jól van. Menj csak. Majd megtudod magad is. De utána ne gyere hozzám sírva!
Hangosan dörren az ajtó, ahogy Shelly becsapja utánam. Lesietek a lépcsőkön, kettesével ugrálom át őket. Kirontok a vasajtón, és oda szaladok a Chevymhez. Kioldom a riasztót, és betoppanok a vezető ülésre. Gyorsan kihajtok a parkolóból, és besorolok a forgalomba.
Kevesebb, mint húsz perc alatt Junsu apartmanjához érek. Besietek az üveges ajtón, és oda száguldok a portás sráchoz.
- Ó, Miss Flynn. Rég láttam.
- Ne haragudj, most nincs időm csevegni. Meg kaphatnám a kulcsot Mr. Kim lakásához.
- Persze, természetesen - biccent és hátat fordít nekem. - Mr. Kim direkt másoltatott magának, néhány héttel ezelőtt.
Idegesen kopogok a fa íróasztalon, amíg keresgél a felakasztott kulcsok között.
- Á, meg is van - akaszt le egy csomót, és visszafordul felém. Átcsúsztatja nekem, és már indulnék, amikor mégis maradásra késztet. - Szólok majd Mr. Kimnek, ha haza ért, hogy fent várja.
- Mi? - kérdem tőle, és visszasietek elé. - Nincs itt?
- Nem, utoljára egy hete járt itt. Nem tud róla? - kérdi furcsán nézve rám.
- De, de - próbálok hihetően hangzani. - Csak elfelejtettem. De akkor elé is megyek, inkább nem várom meg az üres lakásban - biccentek felé és sietősen elhagyom az apartmant.
Vissza szaladok a kocsimhoz, és becsapom magam után az ajtót. Nagy levegőket véve gondolkozom. Ha itt nincs, máshol nem lehet, csak a hotelben. Melyik is volt az?
Automatikusan nyúlnék a műszerfalon lévő telefontartóhoz, de rájövök, hogy még a mobilom is otthon hagytam a nagy sietségben, az éjjeli szekrényemen. Idegesen csapok rá többször is a kormányra. Miután kidühöngtem magam, csalódottan hajtom rá a fejem. Percekig csak a szuszogásomat lehetett hallani az utastérben, amikor hirtelen felkaptam a fejem.
- Hát persze! - kapok a GPS-hez, és visszakeresem a nemrégiben betáplált úti célokat. És meg is van.
72 Nakwon-Dong, Jongno-Gu, Jongno-Gu, Seoul

Nagyot sóhajtva nézek fel a magas építményre, és azon gondolkozom, hogy tudnék feljutni Junsu lakosztályához. Közben elmerengek, hogy milyen régen jártam már itt. Elmosolyodom, amikor eszembe jut, hogy első alkalommal milyen átlátszó indokkal sikerült felkerülnöm Jun.K ideiglenes otthonába.
Beszívom a hideg levegőt, és felkészülök rá, hogy ellenállásba fogok ütközni.

Vicces, hogy végül milyen könnyen feljutottam. Visszagondolva, az ismerős portáslánynak a  tekintete szinte gúnyos volt, amikor átadta a mágnes kártyát. Amikor pedig elmondta, hogy még a gépben is szerepel, hogy szabad bejárásom van Junsu lakosztályára, szinte köpte a szavakat. Hmm, hát igen. Meg lehet rólam a véleménye.
A torkomban dobogó szívvel álltam a felvonóban. A kijelzőn figyeltem, ahogy egyre növekszik az emeletek száma, aztán, amikor a panelen megjelent a hármas szám, elszorult a torkom. A hideg futkosott a hátamon, ahogy végig mentem a folyosón a 205-ös szobáig. Késlekedés nélkül húztam le a mágneskártyát az olvasóban, és benyomtam az ajtót.
- Junsu? - kérdeztem az üres előszobában, ahogy egyre beljebb lépdeltem a lakosztályban. Először megfordult a fejemben, hogy itt sincs, és el kell mennem a Lotusba, amikor egy hangos koppanást hallottam a hálószoba felől. A mellkasomban csak úgy dörömbölt a szívem, minél közelebb értem az ajtóhoz. Vettem pár mély levegőt, mielőtt kidobom a taccsot, és lenyomtam a kilincset.

Olyan kép fogadott, ami biztos, hogy örök életemben kísérteni fog.
Junsu erősen kefélte az ágyon fekvő nőt, aki hangos nyögésekkel jutalmazta érte. Kitágult szemekkel bámultam a jelenetet. Jun.K átszellemülten mondott malacságokat a lánynak, úgy, mint nekem tette egykor. Éreztem, ahogy hetek óta, először megindultak a könnyek a szememből. Amikor becsapódott mögöttem az ajtó a huzattól, a párocska megfagyott.
Junsu idegesen pillantott hátra, míg meg nem pillantott. Lesütötte a szemeit, míg a lány zavartan kapkodta a fejét közöttünk.
- Meg tudom magyarázni...
- Ne fáradj! - felelem elfúló hangon, és hátat fordítok az ágynak. Sietősen lenyomom a kilincset, és kirontok a hálóból.
- Natalie, várj!
- Junsu, ne hagyj már itt! - kiált utána a lány, ahogy Junsu utánam iramodik.
- Natalie! - ragadja meg a karom Jun.K, maradásra bírva. Könnyes szemekkel fordulok vissza, hogy ránézzek.
- Hagyd már azt a lotyót, és gyere vissza! - ront ki a nő is.
- Hallgass, Bianca!
Szinte megdermedek, és azonnal elborítja az agyam a vörös köd. Minden végtagom remeg a visszafojtott dühtől.
- Bianca, mi? - kérdem gúnyosan, és kirántom a kezem Junsu karmai közül. - Soha többé nem akarlak látni!
Megfordulok és amíg futva kiérek a lifthez, újra kibuggyanak könnyeim.