20. rész - Vihar után

Chapter 20 - Vihar után

- Tudom, hogy nem volt szép-
- Szép!? - hördülök fel. - Ez borzalmas, Junho!
- És amit ő tett? Azt mivel magyarázod!? - vág vissza, és a kanapénak támaszkodva felhúzza magát. Ahogy fölém magasodva néz le rám, szinte félelmetesnek hat.
- Én értem amit mondasz. De Junho, hogy tehetted ezt? Pont te?
- A húgom védelme sokkal többet ért, mint a becsületem.
- Ezzel nem megvédted, csak bosszút álltál érte. Folytattad, amit Junsu elkezdett.
- Így van. Ő kezdte el. És nem én. Megérdemelte, amit kapott.
- Nem az számít, hogy megérdemelte-e vagy sem. Hanem, hogy ezzel csak rontottál a helyzeten, Junho. Most pedig ő vágott vissza neked. Hát nem érted? Örökké ezt fogjátok játszani?
- Ha ez kell ahhoz, hogy leszálljon rólam és főként rólad, akkor én kibékülnék ezzel a helyzettel.
- Megáll az eszem, Junho - csóválom meg a fejem.
- Kösz, de nem kell a kioktatás, pont tőled - torkol le, amitől egyszeriben elszégyellem magam. - Legközelebb mielőtt letolsz a lábamról, és Junsu védelmére kelsz, gondolj bele az én helyzetembe is - hagy ott a kanapén, és elrakja a whiskyt a konyhaszekrénybe. - Megágyazok a vendégszobában, ma este itt maradhatsz, de utána légy szíves nézz más hely után.
Na ez fájt. De igaza van... Ő befogad, sőt, meghallgatja a bajaimat is, a tetejébe pedig még a szívét is kiönti, én pedig? Megint sikerült egy olyan embert megbántanom, aki csak a javamat akarja. Hányszor esek még ebbe a hibába, mire megtanulom!?
Hülye vagy, Natalie. Csak ennyit mondhatok. De hiába is korholnám magam, a veszekedés már megtörtént.
Összeszedem magam, felállok, és Junho után megyek. Meg sem fordulhat a fejemben, hogy elkezdjem magam sajnáltatni.
Félve, de belépek a hálóba, ahol a ház ura már javában a lepedőt teríti le a nekem szánt ágyra. Egyedül az éjjeli szekrényen lévő lámpa ad némi fényt a szobában, így Junho nem láthatná az árnyékomat, ahogy megközelítem hátulról. De ő így is megmerevedik, amikor egy méterre megállok mögötte, és vesz egy mély levegőt.
- Kérlek, ne most gyere a bűnbánó arcoddal, mert azt-
- Sajnálom - karolom át hátulról és belefúrom a fejem a hátába.
- ... nem tudnám megállni - fejezi be halkan a mondandóját Junho, és megszorítja a kezeimet, amik a mellkasát fogják át.
Érzem és tudom, hogy másképp hat rám most, ahogy megérint. Olyan nyugtató a közelsége, kellemes illata belengi a szobát, halk lélegzetvételeitől lecsillapul bennem a vihar. Furcsa, ez az egész. Egyáltalán nem vagyok szerelmes Junhoba. Máshogy reagál a testem, ha ő érint, vagy ő simít végig rajtam. Szinte más értelmet nyer a nevem, ha ő ejti ki a száján. Ha vele vagyok, úgy érzem, mintha haza találtam volna. Lenyugszom és elfog valami megmagyarázhatatlan érzés.
Míg Junsu esetében pont az ellentéte igaz rám. Teljesen feltüzel, a levegő szikrázik köztünk, az érintései felélesztik bennem az érzéki felem, az őrületig hajszolja a testem. Titkon mindig úgy érzem mellette magam, mintha egy láthatatlan erő arra késztetne, hogy folyamatosan a hátam mögé nézzek. Sosem vagyok vele teljesen nyugodt, mindig van bennem egy apró félsz, mindig ott lebeg a levegőben a bizonytalanság.
Óriási. A két végletet élem meg velük, tulajdonképpen olyan, mintha skizofrén lennék.
Lehet két ennyire ellentétes ember ugyanannyira fontos az embernek? Mert jelenleg, - ha a korábbi atrocitást félretesszük, és nem vesszük számításba Biancát sem - ha kényszerítenének, akkor sem tudnék dönteni. Olyan, mintha a szívemet kettétörték volna, és elosztották volna köztük.
Soha életemben nem voltam még ilyen nehéz és ellentmondásos helyzetben. Míg Junho nyíltan felvállalta, hogy szerelmes belém, - amit nagyon értékelek is - addig Junsu még a jelét sem adta hasonlónak. Ti melyik oldalt választanátok? A veszélyekkel teli és bűnös sötét oldalt, vagy a lelki nyugalmat és őszinte érzelmeket ígérő világos oldalt?
Én úgy érzem, mintha jelenleg a két oldal között megrekedtem volna, és egyikre sem tudnék átlépni.

Amíg engem ilyen és ehhez hasonló gondolatok kínoztak, addig Junho szótlanul állt előttem, és a világ minden kincséért sem engedte volna el a kezemet.
Nem tudom, hogy meddig állhattunk így. Csak azt tudom, hogy annyira ellepte az orrjárataimat Junho jellegzetes parfümje, hogy még miután mindketten nyugovóra is tértünk, én csak az ő illatát éreztem mindenhol. A kezeimen még mindig éreztem a mellkasa melegét, a bőre puhaságát, a szíve dobbanásait. A fülemben még mindig hallottam halk légvételeit, ketyegőm hangos dübörgését.
Nem tudom, hogy mi változott meg bennem a mai este folyamán. Talán Junho vallomásának tudható be, vagy annak, hogy most először gondolkoztam el igazán azon, hogy merre tart az életem. Tudom, hogy Junsuval sosem lehet biztos jövőm, soha nem is volt rá esély. Ő eddig is és ezután is nagykanállal fogja habzsolni az életet. Nekem pedig, kell egy biztos pont az életemben. Egy biztos pont, egy ember, akiben nyugalomra lelhetek, ha darabjaimra hullok, mint holmi kártyavár.
Most is, amikor ez történt, egyetlen ember állt mellettem, csak Ő volt ott, hogy átvészelje velem a vihart.
Bármit is tett a múltban Junho, az érzései őszinték. Életemben ő vallott először nekem szerelmet, és a szemeiben olyan mérhetetlen érzelmet láttam, mint még senkiében. Nem volt benne semmi tűz, semmi hátsó szándék, csak nyílt érzelmek. Rajongás, tisztelet, odaadás és szerelem. Ezt a tekintetet nem lehet összetéveszteni semmi mással.
Egyszerre átértékeltem magamban mindent, megbomlott az eddigi fontossági sorrendem. Tudtam, hogy helyesen kell cselekednem, úgy, hogy nekem jó legyen. Nehéz döntésre szántam el magam. Végérvényesen meg kell szüntetnem minden kapcsolatot Junsuvel, ki kell törölnöm a szívemből, mintha ott sem lett volna, és helyet csinálni egy új embernek. Merőben más jövőkép körvonalazódott ki előttem, mint amit eddig elképzeltem, de az igazság az, hogy ez az összkép sokkal jobban tetszett.
Nem volt könnyű választani a józan eszem és a szívem sugallatai között. Egy egész éjszakát vett igénybe. Tudtam, hogy egy részem bele fog pusztulni. A szívem egy darabja elhal, hogy eltaszítom magamtól Junsut.
Azt is érzem, hogy napokat fog igénybe venni, mire összekaparom magam. Már a mai éjszakát végig bőgtem, és ez hosszú ideig sem lesz másképp. Mélyen, legbelül a lelkemben megtört valami, amikor Junsut más nővel láttam. Majd ez a repedés tovább terjedt, amikor megtudtam, hogy az Bianca volt. És végül, ma reggelre egy tátongó lyuk keletkezett a kis karcolásból, amiért el kell őt engednem.
Talán soha nem fogja megtudni, és más sem. Soha nem mondtam ki nyíltan, egyszer sem mondtam neki, de valójában már régen tudtam. Éreztem, hogy szeretem. Visszavonhatatlanul beleestem, szinte fizikai fájdalmat éreztem, ha csak egy kis ideig nem volt mellettem. Néhány nap alatt olyan fontos lett számomra, mint Shelly, vagy az apám. Bármit megtettem volna érte. A tegnapi napig.
Mert azzal, hogy a volt menyasszonyával láttam, az a kis kapu, ami kinyílt, örökre bezárult. Elzártam mélyen magamban, beláncoltam és hatalmas lakatot raktam rá, hogy soha többé ne tudjon kiszabadulni onnan az iránta érzett szerelmem.