30. rész - Az igazság pillanata

Chapter 30 – Az igazság pillanata

Torkomon akadnak a szavak. Csak bámulni tudom barna szemeit, amelyek engem vizslatnak. Vélhetően arra vár, hogy beengedjem az ajtón, de képtelen vagyok megmoccanni.
- Bemehetek? – kérdi kimérten. – Vagy itt kell megvitatnunk a dolgokat? Engem az sem zavar, ha nem szeretnéd, hogy belépjek a házba.
- Nem erről van szó… - motyogom, és ellépek a falap mellől, hogy kényelmesen elférjen mellettem, amikor végül besétál a nagyszüleim otthonába.
Megcsapja orromat férfias illata, szinte megbódít.
- Natalie, hozod már a postát? – jelenik meg hirtelen Adam a nappali ajtajában.
Amikor meglátja a mellettem álló alakot, összeszűkül a szeme, és megfeszül a teste az idegességtől. Nem gondoltam, hogy ilyen reakciót válthatna ki belőle bármi is, tekintve, hogy milyen hűvös volt azóta, amióta összefutottunk a piacon.
- Ez meg ki? – szinte köpi a szavakat felém. Meglepetten felvonom a szemöldököm kérdésére.
- Örülök a találkozásnak – biccent a mellettem álló férfi. Koreai létére egészen jó az angolja, nem tudtam, hogy beszéli a nyelvet. – Kim Junsu vagyok, Natalie egyik barátja.
A barát státusz nem igazán fedi az igazságot, de nem teszem szóvá a dolgot.
Adam kimérten araszol felénk, majd kinyújtja a jobbját.
- Adam Sunders – biccent ő is, de egyáltalán nem barátságos a köszöntése. Amikor kezet fognak, szinte izzani kezd a levegő az előtérben.
- Drágám, hol maradtok ennyi ideig? – lép ki Helen nagyi is közénk, majd meglepetten néz végig a két egymással farkasszemet néző férfin. – Ki a vendégünk?
- A neve Junsu, Koreában ismertem meg – felelem halkan.
Minjun kirántja a kezét Adam markából, és a nagymamámhoz lép.
- Nagyon örvendek a találkozásnak! – derékból 90°-ban meghajol tisztelete jeléül, amit Adam csak egy horkantással jutalmaz. Minden bizonnyal fogalma sincs Jun.K cselekedetének jelentőségéről. Egy kanadainak miért is lenne?
A nagyi ellenben szélesen elmosolyodik. Ő tudja, hogy ez egy tipikus köszöntés odahaza, hisz apa révén elég sok szokást megtanultak már.
- Kerülj beljebb, fiam! – ragadja meg Junsu karját, amire amaz kissé hátra hőköl meglepettségében, de azért követi nagyszülőmet. Én is velük tartok, és ott hagyom a fortyogó Adamet az előszobában.
- Nézd ki jött látogatóba! – rikkantja el magát a nagyi, Joe bácsi figyelmét magára vonva. Jun.K a papával is megismerkedik, majd zavartan álldogál a kanapé mellett.
- Jaj de otromba vagyok, de tudod a kor teszi. – mentegetőzik a papus, majd hátba is vágja a jövevényt. Én elfojtok egy kuncogást, látva Junsu kikerekedő szemeit. Az biztos, hogy ez Koreában nem megszokott, de a szüleim vérbeli alabamaiak, túlteng bennük a vendégszeretet. – Hozhatok egy italt?
- Igen, köszönöm – feleli Minjun.
Eddigre Adam is bemerészkedik a szobába, és leül az egyik fotelbe. Onnan figyeli a mellettem álló férfit, tekintete olyan, mint egy ragadozóé. Összeszűkített szemekkel meredek rá, de ő rám sem hederít. Sóhajtok egyet, és rápillantok Jun.K-re. Ő érdeklődve néz körbe a nappaliban. Épp kiszúrja a kandallón álló képeket, amikor megragadom a kezét és lehúzom a kanapéra magam mellé. Ő csak csodálkozva nézi a kezemet, amely az ő tenyerére fonódik. Nem is gondoltam végig a dolgot, csak cselekedtem. Frusztráltan húzom el a mancsomat, és lesütöm a szemeimet.
- Mesélj magadról egy kicsit – Helen nagyi mosolya levakarhatatlan. Az igazat megvallva, talán még jobban is örül Junsu érkezésének, mint annak a mocsoknak. Ez az én szívemet is megmelengeti.
- Hát igazából, nincs túl sok mesélnivalóm – Minjun még nem tudja, hogy hiába próbál kibújni a dolog alól, ez itt nem fog használni.
- Ne kéresd magad, fiam! – jelenik meg a papa egy tálcával a kezében, amin maguknak sört, nekem és a mamának pedig limonádét szervíroz. Leemelem a magas nyakú poharat, és belekortyolok a hideg nedűbe. A mellettem ülő férfi segélykérően rám néz, de én csak elmosolyodom. Kíváncsi vagyok, mennyit mer elárulni a múltjából. Felcsigáz a dolog, hátha megtudok olyat is, amit eddig eltitkolt.
- Legyen – sóhajt Junsu, és összekulcsolja a kezeit az állat alatt. – Egy céget vezetek, amelyet még a nagyapám alapított a hatvanas években. Egyfajta ügynökség, ez újdonság volt Koreában amikor megnyitotta kapuit. Reklámszínészeket, modelleket és előadó művészeket foglalkoztatunk.
Na, erről mondjuk pont nem tudtam, mert sosem mesélt a munkájáról mélyebben. Az igazat megvallva, azt sem hittem, hogy valaha ott hagyja a Lotust.
- Szereted a munkádat? – húzza meg Joe bácsi a poharát.
- Nem mondanám, hogy az én asztalom, de kötelességem volt átvenni a vállalatot.
- Értem – motyogja a mama. – És a szerelem? Házas vagy már?
Majdnem félre nyelem az italom, a kérdésen. Junsu kissé megfeszül mellettem, de azért elmosolyodik.
- Nem, nem vagyok nős. Volt régebben egy menyasszonyom, de nem alakultak túl jól a dolgok.
- Mi történt? – A nagyi egyből lecsap a dologra.
- Nem hiszem, hogy szeretne róla beszélni, Helen – markolja meg a papa a kezét.
- Semmi gond. Régen volt, és amúgy is, már nem számít. – szenvtelen Minjun hangja, amit ebben a helyzetben nem várnék.
Sőt ez a hír még engem is meglep. Egy éve, amikor csak meg lett említve Bianca neve, Junsu hangulata olyan lett, akár a fagyos sarki légkör.
- Megcsalt az esküvőnk előtt három hónappal a legjobb barátommal.
- Ez tragikus! – jajdul fel a mama, és a szívére teszi a kezét. Zaklatottan eltűr egy ősz hajszálat a szeméből, látszik rajta, hogy még azt is sajnálja, hogy feltette a kérdést.
- Így alakult – rántja meg Jun.K a vállát, és rám pillant érdeklődön. Nem csoda, mivel engem jobban letaglózott a dolog, mint bárkit a szobában. A poharamat markolva meredek magam elé.
- Hogy ismerkedtetek meg az unokámmal? – veszi át a szót a papa.
- Egy bárban – Jun.K ügyesen hazudik, hisz közel áll a valósághoz, az amit mond.
- Nem a legromantikusabb hely – ciccegi a mama, elégedetlenségét kifejezve.
- Miért kéne annak lennie!? – morran fel Adam, a hangja ingerült.
Döbbenten pillantok a fotelben gubbasztó exbarátomra, aki ártatlanul bámulja a korsóját.
- És kedveled Nataliet?
- Na, de nagyi! – hőkölök hátra megilletődve.
- Igen, nagyon kedvelem – jelenti ki Junsu magabiztosan. – Sőt annál jóval többet érzek iránta.
Majdnem elejtem a poharamat Junsu válaszát hallva.
- Jó ezt hallani! – neveti el magát a mama, és feláll a foteléből. – Ha udvarolni kezdesz neki, mindenképp el kell jönnöd, hogy megkóstold az almás pitémet!
Nagy szemeket meresztek a kifelé igyekvő nagyanyám hátára, szóhoz sem tudok jutni. Épp az imént adta az áldását ránk.
A papa is feláll a helyéről és nagy nehezen kicipeli Adamet is magával. Én hallgatagon ülök Minjun mellett. A szívem annyira zakatol, hogy attól félek még ő is meghallhatja.
Nyelek egy hatalmasat mielőtt ránéznék. Amint ráemelem a tekintetem, egyből az ő fürkésző szemeinek kereszttüzébe kerülök.
Annyira nyugodtnak tűnik, hogy én még idegesebb leszek tőle. A kezei megragadják az enyéimet, és gyengéden megszorítják.
- Ígérd meg, hogy nem szaladsz el újra, és végig hallgatsz.
Lesütöm könnyes íriszeim, és mély levegőket veszek.
- Nem ígérhetek olyasmit, amit nem tartok be. – felelem végül kimérten.
Ő továbbra is fogja a kezeimet, és óvatosan simogatja a tenyeremet ujjaival. Megbabonáz ez az apró érintés is. A testem még többet követel.
- Akkor gyors leszek, még mielőtt Londonig rohannál. – kérdőn ránézek, mire ő csak elmosolyodik. – Nálad sosem lehet tudni, meddig vagy képes elmenekülni előlem.
Ebben teljes mértékben igaza van. Ha róla van szó, minden észérvet a hátam mögött hagyva rúgom fel a szabályokat. Sőt, valójában amióta csak ismerem, folyamatosan csak menekülök. Nem tudom miért teszem ezt. Talán ennyire félek az újabb csalódástól, és ezt érzem a könnyebbik útnak.
- Tudom, hogy milyen ésszerűtlen, hogy eljöttem utánad. Biztosan meg vagy döbbenve. Ami azt illeti még én is meg vagyok.
Zavart a tekintete, most ő néz félre.
- És amint az édesapáddal találkozol, el kell magyaráznod neki néhány dolgot. Mondjuk, hogy honnan ismersz, vagy hogy miért voltam képes zaklatni őt hajnali három órakor telefonon…
- Felhívtad apát? – könnyen leolvasható a döbbenet az arcomról. Szinte majd kiesnek a szemeim, az állam a padlót súrolja.
- Muszáj volt. Azok után, hogy Shelly nem volt hajlandó szóba állni velem, más ötletem nem volt ki tudhatná, hogy éppen hol vagy.
Talán még soha nem képedtem el ennyire Junsun, mint most.
- És apa képes volt számára egy vadidegennek elmondani!?
- Így áll a helyzet... De nem is ez a fontos-
- Nekem az. Megkértem, hogy senkinek ne árulja el!
- Natalie! Légszíves, lépj túl ezen és egy kicsit figyelj ide rám is. – nem kiabál velem, csak épp annyira emeli fel a hangját, hogy tudatosítja bennem, fontos dolgot szeretne mondani.
- Hallgatlak – felelem közönyösen.
- Tudom, hogy sok hibát elkövettem a kapcsolatunk során. Tudom, hogy bántottalak. Hidd el, soha nem akartam neked fájdalmat okozni. Soha! Te vagy a legfontosabb ember nekem az egész világon.
Kifut a vér az arcomból. A levegő bennreked a tüdőmben.
- És mi van Biancával? – reszelős a hangom, mivel teljesen kiszáradt a szám.
- Ő már a múlt.
- De azt mondtad… azt mondtad, ő az egyetlen biztos pont-
- Barátomként – feleli mereven.
Nem tudom eldönteni, hogy igazat mond-e, vagy csak megint a bolondját járatja velem. Nem bírnék elviselni még egy csalódást. De nélküle az életem is elviselhetetlen.
Kopár sivatagban élek, amióta elhagytam, és Ő ott az egyetlen, aki az éltető vizet adhatja nekem.
- És most mit vársz tőlem, Junsu? – sóhajtom erőtlenül.
- Még egy esélyt – céltudatos a tekintete, a hangja határozott.
- Miért kéne hinnem neked?
- Azért, mert szükségem van rád, és neked is én rám.
- Ez kevés indoknak.
- Bármit megadnék, hogy visszakapjalak, Natalie. – suttogja halkan. Elnyúl az arcomig, és végig simít rajta az ujjaival. Behunyom a szememet a kellemes érzésre. Keze az állam alatt megtorpan.
Kinyitom íriszeim, mert félek, hogy ha így maradok, eltűnik, akár csak egy emlék.
- Kérlek, Natalie – szinte elhal a hangja a mondat végére. – Szeretlek.
Úgy érzem, ezt a pillanatot választotta a szívem, hogy feladja a küzdelmet. A szemeim égnek az el nem hullajtott könnyektől, és nem bírok levegőt juttatni a tüdőmbe. A szavak elhagynak, a gondolatfolyam elapad a fejemben. Az agyam felmondja a szolgálatot. Az idő megállni látszik a világegyetemben. Nincs más, csak ő és én… és az, amit egymás iránt érzünk.

29. rész - A múlt árnyai

Chapter 29 – A múlt árnyai

Nagyokat pislogva mérem végig ismét az előttem álló emberi alakot, de muszáj elfogadnom az igazságot.
- Rég volt, igaz? – szégyentelenül rám kacsint, a mosolya kiszélesedik.
- Hát nem a napokban történt, az biztos. – motyogom hitetlenül. – És mi újság veled?
- Meg vagyok. Még mindig sok a munka a borászatnál. A dolgok nem változnak. – rántja meg a vállát. – Ahogy te sem. Még mindig ugyanolyan sugárzó teremtés vagy, csak egy jobb változata önmagadnak.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, bókolni igyekszel nekem – nevetem el magam kínosan.
- Próbálkozom – bólint elszántan.
- Még mindig nem az erősséged.
- Régen mégis bejött neked – elnyúl az arcom mellett és visszahelyezi a vállamra egy kósza tincsemet.
- Sokat változtam azóta, Adam.
- Valóban? Én nem hinném – ingatja meg a fejét.
Összeszűkített szemekkel nézek rá, idegességemben a hajamba túrok.
- Örülök, hogy láttalak. De most mennem kell. A nagyszüleim már várnak – intek felé, és elfordulok tőle.
- Hogy vannak Helenék? – szól utánam. Mielőtt felelhetnék kérdésére, újra megszólal. – Ne is válaszolj! Megnézem magam.
- Hogyan? – fordulok hátra.
- Ismerem az utat, majd ott találkozunk! – integet nekem és elsétál.
Köpni nyelni nem tudok, amint magamra maradok. Bepattanok a kocsiba, hangosan becsapom az ajtót és magam elé révedve peregnek le a szemeim előtt a múlt eseményei.
Ő volt az első szerelmem. Vagy valami olyasmim. Még amikor kamasz voltam. Tizenhat évesen nagyon imponált nekem, hogy gazdag családból való, mindenki ismeri a városban és sok baráttal rendelkezik. De ez csak a felszín volt, ami alatt gőg és lelketlenség lapult.
Erre csak lassan ébredtem rá, amíg majdnem teljes ronccsá nem váltam mellette. Az volt életem legrosszabb két éve.
Persze eleinte, mint mindenki mást, engem is elvakított a rózsaszín köd. Teljesen magával ragadott a lelkesedés, hogy egy olyan srác, mint Adam méltónak tart arra, hogy a barátnője legyek. Persze mindent megadott nekem, amit pénzzel lehetséges. Az érzelmi világom már más lapra tartozott. Sokszor befolyást engem, megvezetett, hogy neki megfelelően cselekedjek. Nem vetette meg az érzelmi zsarolást sem, ha az kellett ahhoz, hogy elérje a céljait.
Bár kedves a mosolya, és megtévesztően meleg a tekintete, valójában egy velejéig romlott ember. Nem tisztel semmit, és senkit. A nőket főként nem. Neki csak játékszernek számítanak, és ha megunja őket, szívbaj nélkül hajítja ki mindet a kukába.
A számat tépkedtem, ahogy visszavezettem a tóparti házig. Egyáltalán nem akartam, hogy ez a mocsok a nagyszüleimmel találkozzon. Réges-régen lezártam azt, ami kettőnk között volt.
Visszagondolva, talán az is rányomta a bélyegét a Junsuvel közös jövőmre, ami köztem és Adam között történt. Sok rossz emlék fűz hozzá. Soha senki nem alázott úgy meg az ágyban, mint ő. Elviseltem, mert szerettem.
De aztán egy nap betelt a pohár, amikor tettlegességig fajultak köztünk a dolgok.  Soha többé nem engedtem meg, hogy bárki is kezet emeljen rám. Úgy éreztem többet érdemelek, mint hogy egy ilyen szemét alak mellett éljem le az életem. Így otthagytam.
A nap, amikor kiléptem az életéből felért egy hatalmas levegő vétellel. Addig csak pihegtem. Mellette sosem voltam biztonságban, hogy is juthattam volna szabadon lélegzethez!?
Idegesen húztam be a kéziféket, amikor befordultam a nagyiék háza elé. Épp hogy csak kicsatoltam az övemet, máris elhúzott mellettem egy fekete Seat. Tudtam, hogy ki ül a vezető ülésben, és semmi kedvem nem volt vele egy levegőt szívni. Úgy éreztem, hogy még azzal a két férfivel, aki jelenleg őrjíti meg az életem, még velük is szívesebben lettem volna egy légtérben, mint ezzel a taplóval.
Aztán felszívtam magam, és kinyitottam az ajtót. A lábaim amint talajt értek, elveszett belőlük az erő. Inogva közelítettem meg a terasz ajtót. Adam már ott várt, karba tett kézzel. Élvezte a műsort. Biztosan nevetett magában azon, hogy látta, még mindig képes padlóra küldeni. És sajnos nagyon is igaza volt. Nem múlt el vele szemben a félelmem, hiába is küzdöttem ellene.
Még azelőtt elhúzta a tolóajtót, mielőtt én oda érhettem volna mellé.
- Helen néni, Joe bácsi! – kurjantotta el magát. – Én vagyok az, a kedvenc pótunokátok, Adam!
Majdnem felöklendeztem a gyomorsavam a torkomon tőle. Ennél undorítóbb szöveggel be sem léphetett volna.
Természetesen a nagyi amennyire telt tőle, sebesen oda szaladt hozzá és átölelte. Nem tudtak róla, hogy mi történt közöttünk. Soha nem mondtam el senkinek. Nem akartam, hogy tudják. Biztos csalódottak lettek volna, mert tényleg nagyon kedvelték ezt a rohadékot. Mivel ők is csak a lelkének a felszínét látták.
- Mi szél hozott erre, fiam? – jelent meg a nagyapám is, és kezet rázott vele. Újabb görcs húzta össze a gyomromat, amikor az a szemét két puszit nyomott Helen néni arcára.
- Épp a piacon jártam, amikor összetalálkoztam Natalievel – karol át oldalról engem, amitől meghűl bennem a vér.
- Ez nagyszerű! Olyan ritkán látunk téged! – a nagyi boldogan összecsapta a kezeit, és úgy nézett ránk, mintha fejben újra összeadna minket.
A gyomrom mostanra már dió méretűre zsugorodott. Azt hittem soha többé nem kell látnom Adamet. De természetesen a sors sosem volt ilyen kegyes hozzám.
- Annyira hiányoztak, hogy gondoltam meglátogatom önöket. Hogy megy az üzlet, Joe? – végre eleresztette a karomat, és elsétált, hogy konzultáljon a nagyapámmal.
- Milyen helyes fiatalember lett belőle, nem kedvesem? – bök oldalba Helen néni a könyökével, amint a két férfi hallótávolságon kívülre kerül.
- Igen… Annyira, hogy képes szívinfarktust előidézni - motyogom ernyedten. Tényleg képes rá, de nem a jó értelemben, és nem is igazán a külsejével.
- Ugye? Én is mindjárt erre gondoltam! – lelkesedik fel teljesen, és utánuk megy. Amint ő is elhagyja a konyhát, leroskadok az egyik székre, amit az asztal alól erőtlenül, de sikeresen kihúzok. Teljesen elvette minden erőm, hogy ne rohanjak el a közeléből fejvesztve. Gyűlöltem ezt az embert. Hozzá képest Minjun egy szent volt.
Ó, istenem… Kár volt rá gondolnom! Most másra sem vágytam, mint hogy átöleljen, és lenyugtassa zakatoló szívemet.
- Natalie, gyere csak egy kicsit! – kiabál ki nekem nagyapám a nappaliból. Egy nagy sóhaj kíséretében lecsusszanok az ülő alkalmatosságról, és bevonszolom magam a másik helyiségbe. – Képzeld, Adam családja felvásárolja a szomszédos telket! Így akár naponta találkozhatunk!
- Micsoda? – bukik ki belőlem kissé hisztérikusabban, mint szerettem volna.
- Hát nem nagyszerű? – pillant rám Adam is, a szemében bosszú tüze ég.
Ha egy ujjal is hozzá mer nyúlni a nagyszüleimhez, vagy bármilyen módon megbántja őket, saját kezemmel fogom megfojtani!
- De, hát hogyne – motyogom halkan. A hangom már rég elveszett valahol.
Ekkor csöngetnek a bejárati ajtón.
- Ó, ez biztos Patricia! Megkértem, hogy hozza át a postánk, mivel idáig nem jár el a futár… Kinyitnád picinyem, ha megkérlek? – pillant rám mosolyogva a nagyi.
- Persze – lehelem, és sarkon fordulok. Ha tehetném, nem csak az ajtót nyitnám ki, hanem ki is rohannék rajta.
- Biztos az a baj, hogy ennyire kívül esünk a központtól! – csacsognak továbbra is, amíg én átszelem az előteret.
Újabb csengő hangzik fel, még mielőtt oda érnék.
- Jövök már! – kiabálom ki a jövevénynek, és kinyitom az ajtón a felső biztonsági zárat. Bajlódok vele egy darabig, de aztán végül sikerül kitárnom az ajtót.
Amint megpillantom a személyt, aki a küszöbön áll, kihagy egyet a szívem.
- Te… mit keresel itt? – krákogom erőtlenül. Néhány izzadságcsepp ül ki a homlokomra, ahogy elönti testemet az izgatottság.
- Muszáj volt idejönnöm... Ne is forduljon meg a fejedben, hogy elküldesz. Beszélnünk kell, Natalie. – céltudatos tekintetének súlya úgy rakodik rá mindkét vállamra, mint holmi kőtömbök. – Ideje, hogy én beszéljek és te végig hallgass engem.

28. rész - Ismerős idegen

Chapter 28 – Ismerős idegen

Sokáig kuporogtam egymagamban a fotelen ülve. Sok mindenen gondolkoztam. A romba dőlt életemen, az elvesztegetett lehetőségeken. Mert abból volt elég. Kezdve a félbe hagyott egyetemi éveimmel. Aztán következett apa ajánlata, hogy költözzek el anyai nagyszüleimhez, hogy ott újra kezdhessek mindent. Hiába két éves ez az ajánlat, most nagy szükségét érzem egy kis távolságnak. Új helynek, ahol nem ismernek, nem tudnak ítélkezni felettem.
Valamint ott van az is, hogy elmehettem volna arra a modellválogatásra, amire az egyik fejvadász meghívott. Klasszisokkal jobb lenne a fizetésem a mostaninál.
Mindegy, ezek már olyan hajók, amik régen elmentek.
Egy nagy sóhaj kíséretében bekapcsoltam a mobilomat végre. Már harmadik napja, hogy nem nyúltam hozzá, nem akartam senkivel sem beszélgetni, főleg nem Junhoval.
Miután bejelentkezett a kezdő képernyő, és minden betöltött, folyamatos rezgésbe kezdett a telefonom. Harminc nem fogadott hívás, és tizenhét üzenet.
Úgy éreztem nem jó ötlet, ha megnézem őket, de aztán győzött a kíváncsiságom.
Az első kettő Wooyoungtól jött, a maradék Shellytől és Junhotól származott. De többségében még így is az utóbbitól jött a legtöbb sms. Kérdőn húztam össze a szemöldökömet, amíg átfutottam a sorokat.

„Valami történt, csajszi? Megijesztesz! Azonnal hívj fel, amint tudsz!”

A második így hangzott:

„Épp itt ülök a Berryben és egy hatalmas fagyi kelyhet nyomok be. Vagy olyan szívtelen, és hagyod, hogy egyedül hizlaljam magam? Hol vagy te lány? Csók: a te dili bogyód”

- Istenem, teljesen kiment a fejemből a találkozónk! – csapok frusztráltan a homlokomra. – Basszus, Natalie, hogy lehetsz ilyen szita agyú…
Sietősen lepötyögök neki egy bocsánatkérő üzenetet, amiben röviden de megírtam, hogy mi történt velem az elmúlt napokban, és megkértem, hogy helyezzük át az elkövetkező napokba a mozit.
Ez után jött csak a neheze. Remegett a kezem, ahogy megnyitottam az első üzenetet Junhotól.

„Kérlek, Natalie… Teljesen szétestem. Szükségem van rád. Annyira szemét voltam, visszaszívom minden egyes szavam! Ne hagyj el, könyörgök…”

„Sajnálok mindent. Ha tehetném, akkor behúznék saját magamnak. Te vagy a mindenem, Natie. Levegőhöz sem jutok, ha nem vagy a közelemben. Beszéljük meg a dolgokat!”

„Mit tegyek, hogy megbocsáss nekem? Bármit megteszek, csak gyere vissza hozzám! Szeretlek, kicsim. Kérlek ne így érjen véget, én ebbe belepusztulok…”

Nem bírtam többet elolvasni. Patakokban folyt a szememből a könny, egyszerűen alig kaptam levegőt a feltörekvő érzelmektől. Fuldokolva vánszorogtam el a fürdőig, és engedtem meg a csapot a zuhanyzóban. Bekucorodtam a hideg víz alá, és nem érdekelt, hogy átázik minden ruhám. Le kellett hűtenem a testemet. Szörnyen fájt a mellkasom.
Annyira akartam, hogy szerelem legyen. Hiába voltak mélyek az érzéseim iránta, nem közelítették meg azt amit ő érzett. Mégis… úgy éreztem, hogy megszakad a szívem.
Nagyon szerettem. Olyan volt nekem, mint egy lelki társ. Nem bírtam elengedni. De nem is éreztem azt, hogy vele kell leélnem az életemet. Szükségem volt rá. Hogy lenyugtasson, hogy támogasson, szeressen. Szörnyű alak vagyok. Nem akarhatok mindent! Kell Junsu szerelme, de kell Junhoé is. Ilyen ember nincs még egy a világon, mint én.
Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Ha visszamegyek hozzá, hiába ad meg majd mindent nekem, nem lesz elég. Vágyom Junsure. De nem akarom azt sem, hogy Junho eltűnjön az életemből. De közben visszatart a Minjun által okozott fájdalom. Választás elé kerültem. Végre el kell döntenem, hogy ki is kell nekem valójában.

~ Egy héttel később ~

Hana még pár napot töltött nálam, aztán visszament az államokba. Én mindent elrendeztem Shellyékkel. Ő is rettentően aggódott, tekintve, hogy napokon keresztül nem hallattam magamról.
Wooyoung természetesen értesült a dolgokról Junhotól is, így kevésbé kellett elmagyaráznom a helyzetet. Ennek nagyon örültem, mert az is elég volt, hogy legjobb barátnőmnek el kellett mondanom a bajaimat.
Azóta egyikükkel sem beszéltem. Sőt még a szomszédos ház közelébe sem mentem.

Ami azt illeti, két napja elhagytam Koreát. Apa ajánlására elutaztam a nagyiékhoz. Éreztem, hogy szükségem van egy kis levegőváltozásra, mert ha a házban maradok, akkor begolyózok. 
Épp a limonádémat ittam a teraszon süttetve magam, amikor a papa kilépett a tolóajtón.
- Natalie drágám, el kellene menned bevásárolni, ha nem nagy probléma. Addig Helen vacsorát főz.
- Persze, papus. Ha visszajöttem, akkor pedig kigazoljuk a ház előtti ágyásokat!
- Jaj, azt hittem nem fogod észrevenni – sóhajtja fáradtan. A hatás kedvéért még a derekát is elkezdi dörzsölni. Természetes, hogy rájátszik, mivel utál kertészkedni.
- Egyből szemet szúrt, amint megérkeztem, csak nem akartam kötekedni.
- Hát legyen, előkeresem a szerszámokat hozzá a garázsból.
- Ez a beszéd. Hozok néhány palántát is, ráfér egy vérfrissítés a kertre.
- Mi lenne velünk nélküled? – teszi csípőre a kezét, és elmosolyodik. – Örülök, hogy itt vagy.
- Én is. – görbül mosolyra az én szám is. Amikor kitárja nagyszülőm a karját, úgy szaladok oda hozzá, mint egy kisgyerek, hogy a karjába zárhasson.
Már másfél éve, hogy nem jártam Birminghamben a nagyiéknál. Borzasztóan hiányoztak, mert apa szülei nem élnek, így csak ők vannak nekem. A kamaszkorom nagy részét itt töltöttem, minden nyáron itt voltam. Olyanok voltak nekem, mint a második szüleim. Főleg az után, hogy anya meghalt, és apa teljesen belefeledkezett a munkájába, hogy azzal is elterelje a figyelmét a történtekről.
- Picinyem! – nagyi kiabálása szakít ki a gondolatmenetemből. Joe bácsi mosolyogva fordul hátra, amikor a felesége kilép a teraszra. Fakanál van a kezében, és a kötényén liszt éktelenkedik. – Hozhatnál salátának valót. Nincs elég itthon.
- Rendben. – bólintok, és elindulok befelé a házba. Ahogy elmegyek a nagyszüleim mellett, pont elkapom azt a pillanatot, amikor a papa Helen nagyira néz. A szemében igaz szerelem csillog még most is, ennyi idő elteltével. Úgy tekint rá, mint egy kincsre, amit az élete árán is megőrizne.
Arra vágyom, hogy egyszer egy férfi rám is így tekintsen. Hogy engem is szeressenek még akkor is, amikor már szarkalábak csúfítják a szemem alatti bőrt. Mindent megadnék érte.
Elmosolyodok, és belépek a házba. A konyhapulton van Joe bácsi kocsi kulcsa, és a táskám is. Felmarkolom a kulcscsomót, és kioldalgok újra az ajtón. Helen néni épp azt ecseteli, hogy mi lesz a vacsora, amit a nagyapám érdeklődve hallgat, szinte issza minden egyes szavát.

Amikor bezöttyenek a régi Opel campoba, egyből ráadom a gyújtást. A motor kimerülten felhördül, így végre sebességbe tudom tenni a váltót. Kikanyarodtam a kijárt útra, amely végig vezetett az erdőn. A nagyiék a város határán laktak, ahol már nagyon kevés szomszéd volt. Sokszor mérföldeket kellett gyalogolni, hogy találjon az ember egy másik épületet. Ennek nagyon nem örültem, csak nem akartam őket megbántani. Tudom, hogy imádták a házat, hisz itt nőtt fel anyu is, sok emlék köti őket a helyhez, viszont nem díjaztam, hogy szinte teljesen egyedül élnek a semmi közepén. Veszélyes volt rájuk nézve. Hiába volt kocsi, olyan öreg volt, mint az országút, így előfordult, hogy néha feladta a küzdelmet. Ha valami történne velük, mit kezdenének idős létükre? Iszonyatosan aggódtam értük, ha nem voltam velük.
Húsz perces autóútra volt a legközelebbi piac, így ráértem addig gondolkozni a dolgokon. Úgy éreztem, jól tettem, hogy eljöttem. Annyira Junsu bűvkörébe kerültem, hogy nem tudtam józanul gondolkodni, és majdnem elkövettem ugyanazt a hibát mint a múltban – egy hajszálon múlt, hogy higgyek neki. De nincs szükségem arra, hogy még jobban romba dőljön az életem. Elég volt ennyi probléma is egyszerre.
Azért egy apró kis hangocska legbelül azt suttogta, hogy jobb lett volna, ha nem csak Shellynek és apának mondom el, hogy hol vagyok. Rettegtem tőle, hogy Junho valami meggondolatlant tesz, ami majd az én lelkemen fog száradni. De szükségem volt az egyedüllétre, és máshogy ezt nem tudtam elérni. Muszáj volt elszakadnom onnan egy kis időre.
Amikor oda értem a bekötő útra, aminek az elején ott is volt a piac, fellélegeztem. Nem akartam többet a dolgokon agyalni. Csak rosszabbak lettek tőle a dolgok.
Kerestem egy parkoló helyet, és bezártam a kocsi ajtaját, miután kiszálltam abból. Átvetettem a vállamon a táskám, és neki iramodtam. Egyből kiszúrtam egy virágos standot, ahol gyönyörű cserepes tulipánok figyeltek engem. Gondolkodás nélkül felkaptam kettőt belőle, és kifizettem az árusnak. Néhány méterre egy zöldséges bódé állt, a tulaj egy kedves arcú idős hölgy volt.
- Mit adhatok kedveském? – húzta fel magát a háromlábú székéről. Megragadtam a karját, hogy segítsek neki felállni. – Köszönöm, aranyom.
- Nagyon szívesen. Ami azt illeti salátát vinnék, uborkát és paradicsomot. És ha jól látom, nagyon szép az eper is. Abból is vinnék egy kilót.
- Máris adom – feleli, és zacskókba pakolja, amit kértem. Leméri őket, majd az egészet egy nagy papírtasakba helyezi. Elnyúl egy szem almáért a stand vége felé, és felém nyújtja. – Ajándék, a kedvessége miatt.
- Ó nagyon köszönöm. – mosolyodom el, és kifizetem a vásárolt holmit. Átveszem tőle a papír szatyrot, és magamhoz passzírozom, hogy semmi se essen ki belőle. A másik kezemben a palánták vannak és az alma. Teljesen le vagyok terhelve, és a tasaktól azt sem látom igazán, hogy merre megyek. Kilesek mellette, és meglátom, hogy csak húszméternyire állok a kocsitól. Elindulok előre, és vigyázok, hogy ne nyomódjanak meg nagyon a virágok.
De még mielőtt oda érnék az autóhoz, valaki sietősen belém jön, fellökve ezzel engem. A zacskó tartalma mindenfelé hullik, én pedig a fenekemen érek földet.
Idegesen meredek a velem szemben ülő férfit, aki prüszkölni kezd a felverődött portól.
- Ne haragudj! – mentegetőzik, és feltápászkodik. Leporolja magát, majd felém nyújtja a kezét. Frusztráltan fújok egyet, de azért elfogadom a jobbját. Felsegít engem is, majd elkezdi összeszedegetni a szétgurult dolgokat. A paradicsomra a kiszáradt föld pora ragadt.
- Remek – sóhajtom.
- Bocsánat!
- Az édes kevés, hogy elnézést kér…
- Megtérítem a kárt! Doris néni, mit vett a hölgy pontosan? – szalad el, engem ott hagyva. Idegesen a hajamba túrok, és bedobálom a szatyorba a dolgokat. A palántáknak szerencsére semmi bajuk. Már csak az hiányozna.
Megragadom a vásárolt dolgokat, és elcipelem a kocsiig. Lehajtom az autó platójának ajtaját, és felpakolok mindent rá, kivéve a virágokat. Miután minden a helyén van, vissza felcsapom a fémlemezt.
- Ne siess annyira! – jelenik meg újra a férfi, mire én csípőre vágom a kezeim..
- Mi az már megint? – fordulok meg. Amaz kezében egy sértetlen papír tasak van.
- Ne haragudj, tényleg. Megvettem mindent, amit te is. – kérdőn nézek rá, mire felém nyújtja. – Fogadd el!
- Hát… köszönöm – motyogom, és elveszem tőle, majd azt is a másik mellé rakom.
- Igazán nincs mit – vigyorodik el. Most először nézem meg magamnak jobban, és rájövök, hogy ismerős az arca. Nagyon kedves mosolya van, a szemei körül ráncok jelennek meg közben.
- Mi a neve? – kérdem tőle, bár kissé illetlenségnek érzem.
- Nem emlékszel? – mosolyog még mindig.
- Mire kéne? – vonom össze kérdőn a szemöldököm, és jobban megnézem magamnak. De hiába, nem jövök rá honnan kéne emlékemnek lennie róla.
- Én vagyok az, Adam. – mutat a mellkasára.
- Az az Adam? – tátom el a számat.
- Igen – kuncog boldogan. – Örülök, hogy látlak, Natie.