28. rész - Ismerős idegen

Chapter 28 – Ismerős idegen

Sokáig kuporogtam egymagamban a fotelen ülve. Sok mindenen gondolkoztam. A romba dőlt életemen, az elvesztegetett lehetőségeken. Mert abból volt elég. Kezdve a félbe hagyott egyetemi éveimmel. Aztán következett apa ajánlata, hogy költözzek el anyai nagyszüleimhez, hogy ott újra kezdhessek mindent. Hiába két éves ez az ajánlat, most nagy szükségét érzem egy kis távolságnak. Új helynek, ahol nem ismernek, nem tudnak ítélkezni felettem.
Valamint ott van az is, hogy elmehettem volna arra a modellválogatásra, amire az egyik fejvadász meghívott. Klasszisokkal jobb lenne a fizetésem a mostaninál.
Mindegy, ezek már olyan hajók, amik régen elmentek.
Egy nagy sóhaj kíséretében bekapcsoltam a mobilomat végre. Már harmadik napja, hogy nem nyúltam hozzá, nem akartam senkivel sem beszélgetni, főleg nem Junhoval.
Miután bejelentkezett a kezdő képernyő, és minden betöltött, folyamatos rezgésbe kezdett a telefonom. Harminc nem fogadott hívás, és tizenhét üzenet.
Úgy éreztem nem jó ötlet, ha megnézem őket, de aztán győzött a kíváncsiságom.
Az első kettő Wooyoungtól jött, a maradék Shellytől és Junhotól származott. De többségében még így is az utóbbitól jött a legtöbb sms. Kérdőn húztam össze a szemöldökömet, amíg átfutottam a sorokat.

„Valami történt, csajszi? Megijesztesz! Azonnal hívj fel, amint tudsz!”

A második így hangzott:

„Épp itt ülök a Berryben és egy hatalmas fagyi kelyhet nyomok be. Vagy olyan szívtelen, és hagyod, hogy egyedül hizlaljam magam? Hol vagy te lány? Csók: a te dili bogyód”

- Istenem, teljesen kiment a fejemből a találkozónk! – csapok frusztráltan a homlokomra. – Basszus, Natalie, hogy lehetsz ilyen szita agyú…
Sietősen lepötyögök neki egy bocsánatkérő üzenetet, amiben röviden de megírtam, hogy mi történt velem az elmúlt napokban, és megkértem, hogy helyezzük át az elkövetkező napokba a mozit.
Ez után jött csak a neheze. Remegett a kezem, ahogy megnyitottam az első üzenetet Junhotól.

„Kérlek, Natalie… Teljesen szétestem. Szükségem van rád. Annyira szemét voltam, visszaszívom minden egyes szavam! Ne hagyj el, könyörgök…”

„Sajnálok mindent. Ha tehetném, akkor behúznék saját magamnak. Te vagy a mindenem, Natie. Levegőhöz sem jutok, ha nem vagy a közelemben. Beszéljük meg a dolgokat!”

„Mit tegyek, hogy megbocsáss nekem? Bármit megteszek, csak gyere vissza hozzám! Szeretlek, kicsim. Kérlek ne így érjen véget, én ebbe belepusztulok…”

Nem bírtam többet elolvasni. Patakokban folyt a szememből a könny, egyszerűen alig kaptam levegőt a feltörekvő érzelmektől. Fuldokolva vánszorogtam el a fürdőig, és engedtem meg a csapot a zuhanyzóban. Bekucorodtam a hideg víz alá, és nem érdekelt, hogy átázik minden ruhám. Le kellett hűtenem a testemet. Szörnyen fájt a mellkasom.
Annyira akartam, hogy szerelem legyen. Hiába voltak mélyek az érzéseim iránta, nem közelítették meg azt amit ő érzett. Mégis… úgy éreztem, hogy megszakad a szívem.
Nagyon szerettem. Olyan volt nekem, mint egy lelki társ. Nem bírtam elengedni. De nem is éreztem azt, hogy vele kell leélnem az életemet. Szükségem volt rá. Hogy lenyugtasson, hogy támogasson, szeressen. Szörnyű alak vagyok. Nem akarhatok mindent! Kell Junsu szerelme, de kell Junhoé is. Ilyen ember nincs még egy a világon, mint én.
Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Ha visszamegyek hozzá, hiába ad meg majd mindent nekem, nem lesz elég. Vágyom Junsure. De nem akarom azt sem, hogy Junho eltűnjön az életemből. De közben visszatart a Minjun által okozott fájdalom. Választás elé kerültem. Végre el kell döntenem, hogy ki is kell nekem valójában.

~ Egy héttel később ~

Hana még pár napot töltött nálam, aztán visszament az államokba. Én mindent elrendeztem Shellyékkel. Ő is rettentően aggódott, tekintve, hogy napokon keresztül nem hallattam magamról.
Wooyoung természetesen értesült a dolgokról Junhotól is, így kevésbé kellett elmagyaráznom a helyzetet. Ennek nagyon örültem, mert az is elég volt, hogy legjobb barátnőmnek el kellett mondanom a bajaimat.
Azóta egyikükkel sem beszéltem. Sőt még a szomszédos ház közelébe sem mentem.

Ami azt illeti, két napja elhagytam Koreát. Apa ajánlására elutaztam a nagyiékhoz. Éreztem, hogy szükségem van egy kis levegőváltozásra, mert ha a házban maradok, akkor begolyózok. 
Épp a limonádémat ittam a teraszon süttetve magam, amikor a papa kilépett a tolóajtón.
- Natalie drágám, el kellene menned bevásárolni, ha nem nagy probléma. Addig Helen vacsorát főz.
- Persze, papus. Ha visszajöttem, akkor pedig kigazoljuk a ház előtti ágyásokat!
- Jaj, azt hittem nem fogod észrevenni – sóhajtja fáradtan. A hatás kedvéért még a derekát is elkezdi dörzsölni. Természetes, hogy rájátszik, mivel utál kertészkedni.
- Egyből szemet szúrt, amint megérkeztem, csak nem akartam kötekedni.
- Hát legyen, előkeresem a szerszámokat hozzá a garázsból.
- Ez a beszéd. Hozok néhány palántát is, ráfér egy vérfrissítés a kertre.
- Mi lenne velünk nélküled? – teszi csípőre a kezét, és elmosolyodik. – Örülök, hogy itt vagy.
- Én is. – görbül mosolyra az én szám is. Amikor kitárja nagyszülőm a karját, úgy szaladok oda hozzá, mint egy kisgyerek, hogy a karjába zárhasson.
Már másfél éve, hogy nem jártam Birminghamben a nagyiéknál. Borzasztóan hiányoztak, mert apa szülei nem élnek, így csak ők vannak nekem. A kamaszkorom nagy részét itt töltöttem, minden nyáron itt voltam. Olyanok voltak nekem, mint a második szüleim. Főleg az után, hogy anya meghalt, és apa teljesen belefeledkezett a munkájába, hogy azzal is elterelje a figyelmét a történtekről.
- Picinyem! – nagyi kiabálása szakít ki a gondolatmenetemből. Joe bácsi mosolyogva fordul hátra, amikor a felesége kilép a teraszra. Fakanál van a kezében, és a kötényén liszt éktelenkedik. – Hozhatnál salátának valót. Nincs elég itthon.
- Rendben. – bólintok, és elindulok befelé a házba. Ahogy elmegyek a nagyszüleim mellett, pont elkapom azt a pillanatot, amikor a papa Helen nagyira néz. A szemében igaz szerelem csillog még most is, ennyi idő elteltével. Úgy tekint rá, mint egy kincsre, amit az élete árán is megőrizne.
Arra vágyom, hogy egyszer egy férfi rám is így tekintsen. Hogy engem is szeressenek még akkor is, amikor már szarkalábak csúfítják a szemem alatti bőrt. Mindent megadnék érte.
Elmosolyodok, és belépek a házba. A konyhapulton van Joe bácsi kocsi kulcsa, és a táskám is. Felmarkolom a kulcscsomót, és kioldalgok újra az ajtón. Helen néni épp azt ecseteli, hogy mi lesz a vacsora, amit a nagyapám érdeklődve hallgat, szinte issza minden egyes szavát.

Amikor bezöttyenek a régi Opel campoba, egyből ráadom a gyújtást. A motor kimerülten felhördül, így végre sebességbe tudom tenni a váltót. Kikanyarodtam a kijárt útra, amely végig vezetett az erdőn. A nagyiék a város határán laktak, ahol már nagyon kevés szomszéd volt. Sokszor mérföldeket kellett gyalogolni, hogy találjon az ember egy másik épületet. Ennek nagyon nem örültem, csak nem akartam őket megbántani. Tudom, hogy imádták a házat, hisz itt nőtt fel anyu is, sok emlék köti őket a helyhez, viszont nem díjaztam, hogy szinte teljesen egyedül élnek a semmi közepén. Veszélyes volt rájuk nézve. Hiába volt kocsi, olyan öreg volt, mint az országút, így előfordult, hogy néha feladta a küzdelmet. Ha valami történne velük, mit kezdenének idős létükre? Iszonyatosan aggódtam értük, ha nem voltam velük.
Húsz perces autóútra volt a legközelebbi piac, így ráértem addig gondolkozni a dolgokon. Úgy éreztem, jól tettem, hogy eljöttem. Annyira Junsu bűvkörébe kerültem, hogy nem tudtam józanul gondolkodni, és majdnem elkövettem ugyanazt a hibát mint a múltban – egy hajszálon múlt, hogy higgyek neki. De nincs szükségem arra, hogy még jobban romba dőljön az életem. Elég volt ennyi probléma is egyszerre.
Azért egy apró kis hangocska legbelül azt suttogta, hogy jobb lett volna, ha nem csak Shellynek és apának mondom el, hogy hol vagyok. Rettegtem tőle, hogy Junho valami meggondolatlant tesz, ami majd az én lelkemen fog száradni. De szükségem volt az egyedüllétre, és máshogy ezt nem tudtam elérni. Muszáj volt elszakadnom onnan egy kis időre.
Amikor oda értem a bekötő útra, aminek az elején ott is volt a piac, fellélegeztem. Nem akartam többet a dolgokon agyalni. Csak rosszabbak lettek tőle a dolgok.
Kerestem egy parkoló helyet, és bezártam a kocsi ajtaját, miután kiszálltam abból. Átvetettem a vállamon a táskám, és neki iramodtam. Egyből kiszúrtam egy virágos standot, ahol gyönyörű cserepes tulipánok figyeltek engem. Gondolkodás nélkül felkaptam kettőt belőle, és kifizettem az árusnak. Néhány méterre egy zöldséges bódé állt, a tulaj egy kedves arcú idős hölgy volt.
- Mit adhatok kedveském? – húzta fel magát a háromlábú székéről. Megragadtam a karját, hogy segítsek neki felállni. – Köszönöm, aranyom.
- Nagyon szívesen. Ami azt illeti salátát vinnék, uborkát és paradicsomot. És ha jól látom, nagyon szép az eper is. Abból is vinnék egy kilót.
- Máris adom – feleli, és zacskókba pakolja, amit kértem. Leméri őket, majd az egészet egy nagy papírtasakba helyezi. Elnyúl egy szem almáért a stand vége felé, és felém nyújtja. – Ajándék, a kedvessége miatt.
- Ó nagyon köszönöm. – mosolyodom el, és kifizetem a vásárolt holmit. Átveszem tőle a papír szatyrot, és magamhoz passzírozom, hogy semmi se essen ki belőle. A másik kezemben a palánták vannak és az alma. Teljesen le vagyok terhelve, és a tasaktól azt sem látom igazán, hogy merre megyek. Kilesek mellette, és meglátom, hogy csak húszméternyire állok a kocsitól. Elindulok előre, és vigyázok, hogy ne nyomódjanak meg nagyon a virágok.
De még mielőtt oda érnék az autóhoz, valaki sietősen belém jön, fellökve ezzel engem. A zacskó tartalma mindenfelé hullik, én pedig a fenekemen érek földet.
Idegesen meredek a velem szemben ülő férfit, aki prüszkölni kezd a felverődött portól.
- Ne haragudj! – mentegetőzik, és feltápászkodik. Leporolja magát, majd felém nyújtja a kezét. Frusztráltan fújok egyet, de azért elfogadom a jobbját. Felsegít engem is, majd elkezdi összeszedegetni a szétgurult dolgokat. A paradicsomra a kiszáradt föld pora ragadt.
- Remek – sóhajtom.
- Bocsánat!
- Az édes kevés, hogy elnézést kér…
- Megtérítem a kárt! Doris néni, mit vett a hölgy pontosan? – szalad el, engem ott hagyva. Idegesen a hajamba túrok, és bedobálom a szatyorba a dolgokat. A palántáknak szerencsére semmi bajuk. Már csak az hiányozna.
Megragadom a vásárolt dolgokat, és elcipelem a kocsiig. Lehajtom az autó platójának ajtaját, és felpakolok mindent rá, kivéve a virágokat. Miután minden a helyén van, vissza felcsapom a fémlemezt.
- Ne siess annyira! – jelenik meg újra a férfi, mire én csípőre vágom a kezeim..
- Mi az már megint? – fordulok meg. Amaz kezében egy sértetlen papír tasak van.
- Ne haragudj, tényleg. Megvettem mindent, amit te is. – kérdőn nézek rá, mire felém nyújtja. – Fogadd el!
- Hát… köszönöm – motyogom, és elveszem tőle, majd azt is a másik mellé rakom.
- Igazán nincs mit – vigyorodik el. Most először nézem meg magamnak jobban, és rájövök, hogy ismerős az arca. Nagyon kedves mosolya van, a szemei körül ráncok jelennek meg közben.
- Mi a neve? – kérdem tőle, bár kissé illetlenségnek érzem.
- Nem emlékszel? – mosolyog még mindig.
- Mire kéne? – vonom össze kérdőn a szemöldököm, és jobban megnézem magamnak. De hiába, nem jövök rá honnan kéne emlékemnek lennie róla.
- Én vagyok az, Adam. – mutat a mellkasára.
- Az az Adam? – tátom el a számat.
- Igen – kuncog boldogan. – Örülök, hogy látlak, Natie.