Chapter 25 – Az utolsó csepp
Minden sejtem izzott, alig bírtam megülni egy helyben. Külső szemlélő lettem a saját testemen kívül. Az agyamban egymást kergették a gondolatok.
Mit keres itt Junsu? Miért nem a hatalmas apartmanjában lakik, ott ahol nem tudná megbolygatni az életem? Miért, ismétlem miért nem változtak egy cseppet sem az érzéseim iránta?
És Junho? Ő vajon tudja, hogy milyen házra mondott igent? Ha pedig igen, akkor miért tette ezt? Tudja, hogy ezzel fájdalmat okoz?
Miután a közvetítő és a volt albérlő minden papírmunkát lerendeztek velünk, végre elmentek.
Éreztem, hogy muszáj most rákérdeznem mindenre, mert ha nem, úgy robbanok fel, mint egy kibiztosított kézigránát.
- Mikor jártál itt? – kezdjük a könnyebb részével.
- Tegnap, munka előtt. Amint ide értem, tudtam, hogy oda leszel érte, így ki is vettem. Nem gondoltam, hogy ennyire fog zavarni. Vagy tévedtem? Nem tetszik?
- De igen, tetszik. Nagyon is.
- Akkor mi a probléma?
- Az hogy… - ha elmondom, hogy Jun.K a szomszédban lakik, az semmi jóra nem vezet. De ha nem mondom el, akkor is meg fogja tudni. – miért nem tudtad megvárni, amíg én is rábólintok? Ne dönts helyettem is!
- Nem döntöttem helyetted, én csak tudtam, hogy cselekednél! – pattant fel a kanapéról, és karba tette a kezét.
- De akkor is a kérdezésem nélkül csináltad! Tudod, hogy gyűlölöm ezt! – álltam fel én is.
- Én is sok mindent nem szeretek, amit teszel, még sem vágom a fejedhez.
- Mint például?
- Hogy kihasználtál! Még az elején! Soha nem bántottalak, de te bele sem gondoltál, hányszor tiportál az érzéseimbe!
- Na, álljon meg a menet! Akkor még együtt sem voltunk, és én… én nem szándékosan tettem! Elvakult voltam!
- Igen, és ezért folyamatosan én kerültem padlóra.
- Szóval minden az én hibám!? Tényleg engem teszel bűnbakká!?
- Mért ki mást hibáztathatnék ezért? Junsutól már megszoktam, hogy tönkre teszi az életem. De tőled…
- És most!? Veled vagyok, és én szeretlek!
- Mindketten tudjuk, hogy miért alakultak így a dolgok. – maró savként értek a szavai, mire elpattant bennem valami. Megindult az első könnycsepp a szememből, hónapok óta először, és éreztem, hogy most nem tudok gátat szabni a feltörekvő zokogásnak.
- Natalie – suttogta felém Junho, meggyötört arccal. – Sajnálom, tudod, hogy nem úgy gondoltam…
Ahogy felém nyúlt, összehúztam magamon a kardigánom, és elhátráltam tőle.
- Ne gyere ide!
- Ne csináld ezt, kérlek!
- Hagyj egyedül! – szólaltam meg fojtottan.
- Könyörgök, ne így küldj el-
- Menj el! – végleg elvesztem. Feltörtek az elfojtott forró könnyek.
Junho hangosan felsóhajtott, de kihátrált az ajtóhoz. Kérlelő volt az arca, ahogy rám nézett, de most egyszerűen… teljesen szétestem. Nem bírtam volna elviselni a közelségét. Még azt sem, ha egy helyiségben kellett volna lennem vele.
- Holnap reggel eljövök, hogy megnézzem jól vagy-e… - motyogta erőtlenül. Én hátat fordítottam neki, és leroskadtam az ágyra. Az ajtó szinte alig halhatóan kattant mögötte.
Az oldalamra dőltem, és magzatpózba kucorodtam, hátha az elég biztonságot nyúlt, és elűzi a fájdalmat. De mindhiába. Azok az érzések, amiket több mint fél éve elnyomtam magamban, és a ma tapasztaltak elindították a lavinát. Most már nincs visszaút.
~
Az egész napom elment arra, hogy rendesen kibőgjem magam. Úgy vágytam egy bögre teára, hogy megnyugtassam az idegeimet, de rá kellett jönnöm, hogy hiába volt a ház bútorozott, azért a hűtőt és a konyhaszekrényt mégsem szokás feltölteni.
Így inkább úgy döntöttem, hogy kimegyek a kertbe, ha biztosan tiszta a terep.
Az ablakon elhúztam a függönyt, és végig kémleltem a szomszédos házat. Teljes sötétség honolt bent, minden ablak be volt zárva.
Kissé már hűvösek kezdtek lenni az éjszakák, mert néhány hete beköszöntött az ősz. Már a fák is egyre jobban új ruhát öltöttek. Megbűvölve figyeltem a csillagos eget; a virágokat, amelyeknek szirmai összezáródtak a hideg ellen. Leültem törökülésben a harmatos fűbe, és elgondolkodva kémleltem a kertet. A kert végében álló magányos tölgyön kevesebb falevél volt, mint a többi fákon. De az a kevés termése is csodálatosan szép volt, olyan magasra cseperedett az évek során, hogy átnyúltak ágai a kerítés fölött a szomszédos kertbe.
- Csodás, igaz? – összerezzentem az ismerős hangra. Nagyot dobbant a szívem, ahogy Jun.K telepedett le tőlem néhány méterre a fűben.
- Azt hittem elmentél itthonról.
- Így már érthető, hogy miért merészkedtél ki a házból.
- Hiába szeretnéd, nem félek tőled.
- Nem is a félelem, hanem inkább… az emlékek miatt. – felelte halkan. Nem bírtam ki, így rápillantottam. Kisfiúsan kócos volt a haja, mintha épp az imént kelt volna fel. Garbót viselt és szabadidő nadrágot. Amíg „együtt” voltunk, sohasem mutatkozott ilyen laza ruhákban előttem. Így egészen emberi volt, és nem olyan távoli, mint régen.
Elkaptam róla a szemem, amikor felemelte a fejét, és rám nézett.
- Sokat változtál. – szólalt meg színtelen hangon. Sehol sem volt az-az arrogáns seggfej, akit egykor megismertem.
- Te is. – feleltem.
- Jól megvagytok? – a hangjából ítélve nem úgy tűnt, mintha valóban érdekelné, csak baráti gesztusból tette.
- Igen. Veszekszünk, mint minden pár, de alapvetően minden rendben.
- Nekem nem olyannak tűnt az a veszekedés, mint ami mindennapos lenne.
- Hallottad? – pillantottam rá.
- Nem az egészet, de igen. Elég hangosan vágtátok egymás fejéhez az igazatokat.
- Nem akartam, hogy ez legyen belőle.
- Majd biztosan kibékültök. Junho megértőbb, mint én valaha is lennék.
- Nem, úgy értem… hogy ami velünk történt. Nem így akartam befejezni.
- Én basztam el a dolgokat, valljuk be. – rántja meg a vállát. – De örülök, hogy jól vagy.
Nem, nem vagyok jól. Most, hogy itt van mellettem, még inkább vágyok rá. Vágyakozom az érintésére, hogy megöleljen, és megnyugtasson.
- Én nekem is rendeződött az életem. Ott hagytam a Lotust, és átvettem az apám cégét. Biancával pedig… hát elég viszályokkal teli a kapcsolatunk, de jelenleg ő az egyetlen biztos pont az életemben.
A szívem ismét megrepedt, a szavait hallva. Sóhajtottam és elfordítottam a fejem az ég felé, hogy kipisloghassam a könnyeket a szememből.
- Esetleg ne adjak egy takarót, hogy ne fagyoskodj a lakásban?
- Nem, köszönöm. Megoldom.
- És egy kávét? Mondjuk, ahhoz már kicsit késő van… Tea?
Kínomban elmosolyodtam, ahogy lenéztem magam elé.
- Zöld tea, citromlével és két kockacukorral? Mindig úgy ittad régebben.
- Igen… - szipogni kezdtem halkan, és megtöröltem a szemem sarkát. – Egy tea igazán jól esne.
- Várj meg itt. – áll fel és elindul befelé.
Ismételten elfog a remegés a kikívánkozó sírástól. Elnyomom magamban, mert nem láthat meg Junsu így. Egyszerűen nem tudhatja meg, hogy összeomlok, ha csak kicsit is kedves hozzám, vagy eszembe juttat emlékeket, feltépve ezzel a régi sebeket.
Beszívtam a hűvös levegőt, és nagyot nyeltem, hogy le tudjam küzdeni a torkomat fojtogató gombócot. Mire nagyjából rendbe szedtem magam, és nem akartam egy sarokba kucorodni, Junsu vissza is tért egy gőzölgő bögrével a kezében.
- Tessék – nyújtotta felém. Ahogy elvettem, egy pillanatra összeért a kézfejünk, és ez elég volt, hogy megremegjen érte a belsőm.
- Hoztam azért neked egy plédet – sétált vissza a tornáchoz, és leemelt egy takarót a kint álló fehér padról.
Amikor átnyújtotta azt is, tudtam, hogy ideje mennem.
- Köszönök mindent. – biccentettem felé, ahogy felálltam a fűből. – Jó éjszakát.
- Neked is. – felelte lágy hangon, majd megfordult és felsétált a tornácon.
Összeszedtem minden erőmet és elszakítottam róla a tekintetem, majd én is visszamentem a házba.
Amikor beértem, és leraktam a kanapéra a plédet, akkor tudatosult bennem, hogy tényleg mennyire más lett ez a férfi. Egy kicsit sem hasonlított arra a Jun.K-re, aki annak idején annyi fájdalmat okozott nekem. Az is feltűnt, hogy egész idő alatt szinte teljesen érzelemmentes volt az arca, sem egy mosoly, sem egy huncut kacsintás… mintha teljesen kicserélték volna.
Próbáltam lebeszélni magam arról, hogy közöm lehetne ehhez a nagy változáshoz. Hisz lassan hét hónapja egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot, és amint mondta ő most az exmenyasszonyával van. Biztosan ő érte el ezt a nagy átalakulást.
Leültem a kanapéra, majd magam köré csavartam a takarót; így ültem ki tudja meddig, a teát kortyolgatva, amit kaptam. Nem érzékeltem mennyi idő telt el, csak azt, hogy a tea lassacskán teljesen kihűlt. A végtagjaim teljesen elgémberedtek attól, hogy hosszú ideig egy helyben kuporogtam. Végül a kimerültségtől aludtam el, de azt már nem tudtam, hogy eldőltem-e a gravitáció hatására, vagy sikerült ugyanolyan pózban maradnom.
~
Másnap reggel arra keltem, hogy kitartóan kopognak az ajtón. A lábaim lelógtak az ágyról, a fejem pedig a kanapé karfáján feküdt. Kinyújtóztattam a beállt lábaimat, és lerúgtam magamról a plédet.
Álomittasan átcsoszogtam a szobán, hogy ajtót nyissak. Amikor az kitárult, egy minden bizonnyal hozzám hasonlóan kócos Jun.K arca fogadott.
Egy tálcát tartott a kezében, amin rántotta volt, narancslé és forró kávé. Ha nem lettem volna olyan álmos, biztosan hátast dobok Junsu kedvességétől, mivel soha nem hittem volna, hogy még ebben az életben reggelit fog nekem felszolgálni.
- Szép jó reggelt. – szólalt meg rekedten, amitől bizonyossá vált, hogy valóban nem rég kelt fel ő is. – Gondoltam biztos éhes lehetsz. De úgy látom, hogy most keltettelek fel.
- Á, igen. Köszönöm. Nemsokára valóban éhes lettem volna.
- Akkor jó. Tessék. – nyújtotta felém a fém tálcát. Én átvettem tőle, és kínomban egyik lábamról a másikra helyeztem át a súlypontomat.
- Szólj, ha tehetek érted még valamit. – intett nekem, és hátat fordított, hogy visszamenjen vélhetően a saját reggelijéhez.
- Junsu – szóltam utána fojtottan, de ő így is meghallotta, és hátra lesett a válla felett. – Miért teszed mindezt?
- Hogy érted?
- Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok. Ez az egész… nem te vagy.
- De igen. Most már igen. – feleli rezzenéstelen arccal. – És hidd el, megvan az oka, hogy miért teszem mindezt.
- És mi lenne az? – kiáltom utána, mert újra elindul a háza felé.
Amikor most teljes testével visszafordul felém, eltökélt tűz ég a szemében, és egy tétova mosoly terül el az arcán.
- Ha már nem is lehetünk együtt, akkor is rendbe fogom hozni a dolgokat, amennyire csak lehetséges. El fogom érni, hogy egyszer megbocsáss nekem.
Tátva marad a szám, és majdnem kiejtem még a tálcát is a kezemből. Amikor ténylegesen görbület rajzolódik ki az arcán, rájövök, hogy Junsu abban a pillanatban életem legszebb és legigazibb mosolyával ajándékozott meg engem.
