10. rész - Akaraterő

Chapter 10 - Akaraterő

Zakatoló szívvel nézem végig, ahogy Junho könnyed mozdulattal áll fel az étkezőnktől.
- Álmomban sem gondoltam volna, hogy épp vele foglak viszont látni. - arcán egy gúnyos mosoly játszik, amitől felkeveredik a gyomrom. Az ilyen esetekben nagyon kiábrándító tud lenni Junho. Szinte már ijesztő. A szemei villámokat szórnak Junsu felé, és amikor csak egy pillanatra is rám tekint, abból sugárzik a megvetés.
Egy rossz érzés feszíti satuba a torkomat, és úgy érzem, hogy még nyelni sem bírok.
- Jól éreztétek magatokat? - pillant rám Junho lealacsonyítóan, amitől végképp hánynom kell.
Egyszerre olyan ellenszenvessé válik az egész lénye, hogy nem tudom elviselni még a jelenlétét sem a Shellyvel közös lakásunkban.
- Ez a kettőnk ügye, Lee. Szerintem ne keverjünk bele senkit.
- Kettőnk közül nem is tudom, hogy ki kezdte el ezt a játszmát. - szűkíti össze Junho a szemeit, és mély levegőket vesz kitágult orrlyukain keresztül.
- Valóban, én voltam. De te most folytatod. - Jun.K lazán kikerül, és megáll Junhoval szemben. Így a széles vállaitól nem sok rálátásom marad a továbbiakban. Idegesen veszekedni kezdenek valami olyasmiről, hogy Junsu egy érzéketlen szemétláda, a nőket csak kihasználja, Junho pedig legszívesebben jól elintézné.
A lényeg ennyi volt, természetesen nem ilyen szép szavakkal előadva az ő szájukból, és nem is ilyen nyugodt körülmények között zajlott le.
Meg kell valljam, hogy sok mindenben Junhonak adok igazat, de nem szólok bele a dologba. Amíg el nem kezdenek durvulni.
- Elég legyen! - kiabálok rájuk, az utolsó pillanatban, mert Junho keze néhány centire volt már csak Junsu arcától. - Ne itt játsszátok a nagyfiút! Itt, ebben a lakásban nem lesz verekedés. Junho, kérlek, menj el.
A megszólított szinte úgy néz rám, mintha valami oltári nagy baromságot mondtam volna. Kitágult szemekkel néz, majd hitetlenül, kínjában elneveti magát; lerázza Junsu kezeit az ingéről, leporolja magát, és hangosan bevágja maga mögött a bejárati ajtót.
Könnyek égetik a szememet, miután felfogom, hogy elküldtem, és úgy érzem, hogy hibát követtem el.
Már majdnem utána szaladok, amikor Junsu hangja ébreszt fel, és muszáj kiegyenesednem, hogy rá tudjak nézni.
- Mit mondtál? - kérdem rekedten, mert annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel sem fogtam mit beszél.
- Azt, hogy rád férne egy tea. Meg egy meleg ágy. - jelenti ki, és mielőtt még bármit is reagálhatnék, a karjai közé kap, és elkormányoz minket a szobámig. Nem tudom, miből jött rá, hogy a két háló közül melyik az enyém, de végül sikeresen lehelyezett az ágyra. Gyengéden betakargatott, majd egy kis időre magamra hagyott.
Már azt hittem elment, amikor visszatért egy csésze gőzölgő zöldteával. Mint egy kisgyereknek, a markomba nyomta; kikötötte, hogy az egészet gurítsam le, és utána feküdjek le pihenni.
Egy apró puszit nyomott a homlokomra, mielőtt feltornászta volna magát az ágyam végéből, majd halkan bezárta az ajtót, és feltehetően haza ment.
Megfogadtam a tanácsát, és álomra hajtottam a fejemet.
Legalábbis én vízszintesbe helyeztem magam, csak a szememre nem jöttek az édes álmok. Pedig én úgy próbálkoztam...
Végül két órányi forgolódás után szinte kidobott magából az ágy. Elmentem, vettem egy frissítő zuhanyt.
Céllal tettem mindezt. Először is, úgy éreztem, hogy így a mai napi stressz elmúlhat a szervezetemből. Valamint, úgy hittem, így képes leszek lemosni magamról a bűntudatot.
Amint végeztem, megtörölköztem, megszárítottam a hajam, majd egy mozdulattal felcsatoltam. Hagytam kint lógni pár tincset, azokon az ujjammal tekertem egyet. Feltettem egy kis spirált, majd felhúztam az egyik csőszárú farmerem, egy fekete garbóval kiegészítve. Mivel a tegnap viselt barna bokacsizmám Junsu lakosztályán maradt, így a bakancsom mellett döntöttem. Szorosan bekötöttem, aztán magamra vettem a fekete szövetkabátom, és a biztonság kedvéért egy piros sálat is tekertem a nyakam köré.
Már délután öt óra volt, és ilyenkor a korai téli napokon már elég rendesen lehűlt a levegő.
Kulcsra zártam magam mögött a bejárati ajtót, miután minden lámpát leoltottam a lakásban.
Mivel a Chevym is a hotel parkolójában maradt, így maradt a tömegközlekedés. Az első buszra fel is szálltam, ami az úticélom felé vitt. Amikor megláttam az ismerős háztömböt, nagy kortyokban kellett nyeldesnem a levegőt, hogy lenyugtassam a szívemet.
Nem éreztem a hideg szelet, ami az arcomba süvített, miközben ellépdeltem a Lotus bejáratáig.
A személyis srác kedvesen köszöntött, mintha csak egy régi ismerősével találkozott volna össze véletlenül, amit én is viszonoztam. Kifizettem a belépő árát, majd miután a srác feltárta az ajtót, beléptem a zajos helyiségbe.
Egyből egy bizonyos embert kezdtem keresni a tömegben. Végig pásztáztam a szememmel az egész helyiséget, és amikor nem találtam, úgy döntöttem, hogy szét nézek a bokszok között is.
Út közben valaki elkapta a kezem, és meg kell mondjam, hogy egy hatalmas kő esett le a szívemről, amikor nem Junsu kacér mosolya fogadott.
- Szia Natie. - mosolygott rám Chansung, és adott két puszit az arcomra. - Mi járatban erre? Junhot keresed? Ma szabadnapos.
- Nem, nem őt keresem. - rázom meg a fejem. - Egy barátom is itt dolgozik, és őt jöttem meglátogatni.
- Hogy hívják? - kérdi és kedvesen elmosolyodik.
Idegesen megvakarom a tarkóm, ahogy belenézek őszinte szemeibe. De kivételesen nem azért, mert megint Wooyoungra kell hivatkoznom.
Egyszerűen csak... Chansungnak eléggé hiányos az öltözéke, és ez zavarba hoz.
- Jang Wooyoungnak. - felelem, mire egyből megragadja a kezem és magával húz.
- Még pont időben jöttél. Ma délelőttös volt, és már készül indulni. Igazából már rég otthon lehetne, csak Jun.K beteget jelentett, így helyette be kellett vállalnia néhány órát. - Chansung megcsóválja a fejét, és egyenesen a személyzet részleg felé kormányoz.
Beteget? Talán azért tette, hogy velem lehessen? Ilyesfajta kérdések kavarognak a fejemben, de végül rá kell jönnöm, hogy ennek nem valami nagy a valószínűsége. Mért pont miattam lógná el a melót Junsu? Mikor láthatóan élvezi is amit csinál, sőt még talán túlzottan is előtérbe helyezi a munkát.
És azok után, amit az első Lotusos estém alatt láttam, nincs kétségem afelől, hogy itt a nők szinte bálványozzák. Én is csak egy vagyok a sok nő közül, akin kiélheti a perverzióját.
Jaj, buta Natie. Túl hiszékeny tudsz lenni. Biztos csak szimplán nem volt kedve bejönni a bárba. Talán egy kis szabadidőre vágyott, amit olyan lányokkal tölthet el, akiket maga választhat ki a felhozatalból, és nem fordítva.
Annyira elveszek a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy máris a szűk kis folyosón termünk. Egy bordó ajtó előtt állunk, amin a Wooyoung név áll aranybetűkből kirakva. Chansung néhány határozott koppintással adja a bent tartózkodó férfi tudtára, hogy látogatója jött. Miután felhangzik egy 'Szabad.' felelet, a kísérőm egy mosollyal az arcán, integetve magamra hagy.
Eddig tudott csak kísérni. Innentől már csak rajtam múlik, hogy mi lesz a végkimenetel. De ha már idáig jöttem - egy olyan helyre, ahova megfogadtam, hogy soha többet nem teszem be a lábam - nem hátrálhatok pont most meg. A célvonalban nem állhatok meg.
Erőt veszek magamon és kinyitom a falapot, majd be is hajtom magam mögött azt.
- Jaemin, ha arra akarsz rávenni, hogy még egy órát maradjak, akkor a válaszom ne- - Wooyoung meglepetten mereszti rám a szemeit, amikor megfordul a tengelye körül. - Natalie? Te meg, hogy kerülsz ide?
- Zavarok? - kérdem tőle kínosan.
- Dehogyis! Úgyis épp menni készülök, beülhetnénk egy kávéra.
- Valójában, csak azért jöttem, hogy beszéljek veled. - mondom halkan, de meghallja, így megáll a pakolásban és ismét rám tekint. - Pontosabban, kérdezni szeretnék valamit.
- Oké. - feleli lazán, és lehuppan a sminkes asztala mellett lévő szófára, majd hellyel kínál. - Szóval mi a helyzet? - kérdezi tőlem, de először valahogy nem tudok belevágni. - Nyugodtan mondhatod.
Veszek pár mély levegőt, és úgy érzem, hogy egy olyan kérdéssel kell indítanom, amitől rá jön, hogy komoly a dolog.
- Jézusom, Lie, mond már. Megijesztesz. - szól rám, így ráemelem a tekintetem, és mélyen belefúrom a tekintetem az ő mogyoróbarna szemeibe.
- Miért beszéltél a minap olyan gyűlölettel Junsuról? És őt miért tölti el félelem a neved hallatára? Mit titkoltok előlem, Wooyoung?

9. rész - Nincs menekvés

Chapter 9 - Nincs menekvés

Egy közeli étterembe ültünk be, ami nem lehetett többre a hoteltől, mint hét saroknyira. Mi mégis Junsu fényűző kocsijában mentünk, mert ő így akarta. Én nem veszekedtem vele, hogy ez felesleges ennyi távolságért, és figyelnünk kéne a környezetre; de valljuk be, kije vagyok én Jun.K-nek hogy kioktassam? Az ég világon senkije. Csak egy nő, akit ő meg akar dönteni. Hiába fogadtam el az ebéd meghívását, nem bízom meg benne. Jól tudom, hogy milyen, és előbb-utóbb úgy is csak gerincre akarna vágni. Mint minden hozzá hasonló férfi tenné.
És ez már magában kiábrándító.
- Választottál már? - kérdi tőlem, miközben a saját étlapját fürkészi. Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnik. De nekem minduntalan az kavarog a fejemben, hogy mi van, ha ez csak álca. Egy nagyon jó, és hihető álarc, amit még be is vennék, ha nem lennék ilyen bizalmatlan az emberekkel szemben.
- Még nem. - felelem ugyanazzal a hanghordozással, amivel ő feltette a kérdését. Valójában, fogalmam sincs, hogy mi áll az étlapomon. Annyira lefoglal, hogy kielemezzem Junsu viselkedését, hogy még egy pillantást sem vetettem rá. Pedig ideje lenne, mert az ciki lesz, ha jön a pincér, és én csak hablatyolok.
Végül ráemelem a papírnoteszre a tekintetem, és végig futom a sorokat. Kiválasztok egy szimpatikusnak tűnő ételt - aminek még a nevét is értem. Mellesleg, voltatok már francia étteremben? Én még soha. És egy tipp, ha ilyen étteremben akarsz ebédelni, minimum hozz magaddal egy szótárat. Azt hiszem, hogy jegyzetelnem kéne, hogy nekem is milyen teendőim lennének, ha sor kerülne még egy ilyen esetre. Bár kitudja, lehetséges, hogy soha többé nem tudok egy ilyen étteremben lenni. Saját zsebből nem tudnám megfizetni, mert minden étel méregdrága.
Egy fiatal srác jön felvenni a rendelésünket, ami mellé Jun.K még egy üveg félédes vörösbort is kér.
Titokban mosolyogva figyeltem a reakcióját, amikor a pincér srác sokkal több figyelmet fordított rám, és feltehetően megpróbált velem flörtölni, amivel sajnos nálam nem ért célt.
- Jól érzed magad? - kérdi tőlem, ahogy a nemrégiben kihozott hűtött bort kortyolgatjuk.
- Nem tudom, egyesek szerint betegen kéne nyomnom az ágyat. - nézek rá összeszűkített szemekkel, mire huncutul elmosolyodik.
- Igaz is, ne haragudj. Sungjae az üdvözletét küldi, és kiírt téged egy hétre a munkából.
- Jó, hogy mondod. A végén még idő előtt bementem volna a Cakebe.
- Cake? Hol is dolgozol pontosan? - kérdi, miközben újra tölt magának az alkoholból.
- Semmi érdekes, csak egy beülős kávézó.
- Merre van? Szívesen beülnék egy kávéra valamikor.
- A közelben. - zárom le ennyivel, és belekortyolok ismét a poharamba. Az üvegen keresztül látom, hogy Junsu engem vizslat, de hiába. Nem fogja kihúzni belőlem, hogy pontosan hol van a Candy Cake. Elég nekem, hogy Junho már lassan törzsvendég lesz ott, ha megjelenne ott Jun.K is, akkor ott elszabadulna a pokol. Elég volt a Lotusos eset, nem kérek ismétlést.
- És te? Mióta is vagy chippendale? - kérdem tőle nyugodt hangon. De valójában legbelül a gyomromat valami rossz érzés szorongatja. Valamiért Junhotól jobban elfogadom a munkáját, mint Junsu esetében.
A furcsa az, hogy elég hangosan tettem fel a kérdésem ahhoz, hogy másik is könnyedén meghallhassák, de neki a szeme sem rebbent, csak kihívóan elmosolyodott.
- Elég régóta. - feleli kimérten. - Jó ideje, hogy tudjam, mire vágynak a nők.
- Legalábbis az olyan nők, akik a magad fajták szolgálataira szorulnak. - teszem hozzá egy köhintéssel.
- A minap te is igénybe vetted a szolgáltatásaimat, ha nem tévedek. - lazán hárítja a támadásom, sőt ő kerít be engem. Megfogott.
- Szülinapi ajándék volt. - mondom védekezően.
- Valóban? - vonja fel a szemöldökét, és megtámasztja az állát a tenyerén. - Ha tudtam volna, akkor kaptál volna kedvezményt. Vagy plusz szolgáltatásokat. - teszi hozzá gúnyosan, amitől kiszárad a szám.
- Nem volt rá szükség. Hidd el, megbántam, hogy betettem a lábam arra a helyre.
- Mégis újra feltűntél. - a tenyerével elrejti a mosolyát, de a szeme csillogása így is elárulja.
- Igen. De nem miattad. Ha ezt hitted, akkor túl nagy a magadba vetett hited. - teszem karba a kezeim frusztráltan.
- Hát ki miatt?
Ha most megmondom, hogy Junho vitt oda, akkor annak nem lesz jó vége. Valahogy úgy érzem, hogy köztük feszül egy kimondatlan ellentét, aminek jelenleg én vagyok a fő okozója.
- Egy gyermekkori barátom is ott dolgozik.
- Barát? Hogy hívják? Talán ismerem.
- Jang Wooyoung. - felelem, mire ő nagy szemeket mereszt.
- Milyen kicsi a világ. - feleli, és köhint egyet idegességében. - Jól ismerem.
- Honnan? - kérdem tőle, és most úgy érzem, hogy felül kerekedhetek. Zavartnak tűnik, én pedig azon leszek, hogy ezt kihasználjam.
- Régebbről. - feleli, és úgy tűnik, hogy nem akar többet elárulni. - Nem vagyunk kimondott puszi pajtások, hogy úgy mondjam. - teszi még hozzá, és ő lezártnak tekinti a témát. Megfogtam. Úgy tűnik ez egy gyenge pontja. A közeljövőben még hasznomra válhat. Ha mástól nem is, akkor Wooyoung barátomtól fogom megtudni, hogy mi ez a nagy hallgatás. Ha kell akkor leitatom, hogy felfedjem az igazságot.

Végül egész nyugodtan telt el a hátralévő idő, ettünk, és néha fel-felröppent egy-egy téma. Általában semleges dolgokról ment a csevej, mert onnantól, hogy Wooyoung szóba jött, Junsu végleg bezárkózott. Nem tudtam mindezt hova tenni, de egyre inkább kíváncsi lettem, hogy mi folyik itt.
- Köszönöm az ebédet. - küldök Jun.K felé egy mosolyt, majd úgy döntök, hogy ideje lelépnem.
- Haza indulsz? - szól utánam, mire megtorpanok, és felé fordulok.
- Igen.
- Nem mentünk el kabátot venni. - indul meg felém.
- Erre semmi szükség. Otthon van elég meleg holmim, szóval-
- Akkor haza viszlek. - jelenti ki szilárd hangon, így tudom, hogy esélyem sincs, hogy elutasítsam az ajánlatát.
Az úton Jun.K egy kicsit szabadabbá válik, újra visszatér a kiegyensúlyozott oldala, akivel akkor találkoztam, amikor le akartam lépni a hotelszobából.

Amikor oda érünk a háztömb elé, én egy 'Sziával' el is szeretnék köszönni tőle, de ő pofátlan módon meghívatja magát egy kávéra, így muszáj felvinnem magammal. Bénázok még egy sort a bejárati ajtónál a kulcsommal, mert Jun.K idegesítő megjegyzései a házra megzavarnak.
Aztán végre megadja magát a zár, így feltárul a nyílászáró, én pedig beengedem magunkat.
- Szóval, akkor egy kávé. - szólalok meg, és megindulok az előtérből a konyha felé, miután levettem az új csizmám.
De ahogy elcsoszogok a konyháig a mamuszomban, olyan látvány fogad, amitől meghűl a vér az ereimben.
- Örülök, hogy haza értél, Natalie. Shelly engedett be, de neki egy tíz perce el kellett mennie. Rád vártam. De úgy látom, hogy feleslegesen. - néz a hátam mögé vérfagyasztó tekintettel, amitől egyszerre úgy érzem, hogy rab vagyok a saját lakásomban. Két tűz közé kerültem. Nincs menekvés.

8. rész - Kész paradoxon

Chapter 8 - Kész paradoxon

Olyan furcsa más ágyában ébredni. Egy ideig még hallgatóztam az este, ahogy Junsu feltehetően elment fürdeni, majd a konyhában foglalatoskodott, és végül bútor tologatás hangja csapta meg a fülem. Utána elnyelt magába a sötétség, és úgy éreztem, hogyha nem vigyázok, magába szippant a puha ágy. Mindennek meghatározó Junsu aromája volt. A takarónak, a párnáknak, sőt a lepedőnek is. Egy illatbomba. Mintha magába szívta volna az idők során a garnitúra Jun.K férfias lényét.
Valahogy ijesztő volt így álomra hajtani a fejemet, de egyben megnyugtató is. Ellentmondásos érzelmek uralták a szívemet, a gondolataim csak úgy kavarogtak a fejemben. Este és ma is, ahogy kinyíltak a szemeim a nap első sugaraira.
Szinte véltem érezni a nyugalmat ami körbelengte az egész helyiséget. Sokáig feküdtem még mozdulatlanul, lehunyt szemekkel, a tegnap történteken mélázva. Minden olyan hihetetlennek tűnt. Megremegett a testem, ahogy eszembe jutott, milyen durva volt velem Junsu. Örökre elakartam felejteni azt a vadállatias viselkedését, ami még most is rettegéssel tölt el.
De minduntalan eszembe jutott az elveszett tekintete, ahogy rám nézett, amikor azt kérdezte, miért is jöttem valójában. Felrémlett, milyen elesettnek tűnt a Lotusban, amikor úgy éreztem magam, mint egy csaló gazember, aki hátba szúrta a társát, és a saját bőrét mentve lelépett.
Kész paradoxonba estem. Képtelen voltam rendet tenni a fejemben. Az egyik felem a pokolra kívánta ezt a férfit; a másik pedig kíváncsiságból és merő vágyból tudni akarta, mit takar ez a kemény külső. Junsu olyan jégpáncéllal rendelkezett, ami nem engedett rálátást semmire. Egy kemény fallal, amit talán soha nem tudnék ledönteni, bármennyire is ostromolnám.
Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor meghallottam a csengőt kintről. Senki nem nyitott ajtót, de még kétszer-háromszor felcsendült a csilingelő hang, így úgy döntöttem kibújok a rejtekemből, és megnézem ki az. Bár ez a lakosztály nem az enyém volt, de úgy éreztem, kötelességem gondoskodni róla.
Ekkor kezdtem először elszégyellni magam, hogy csak így itt aludtam. Sőt, már tíz óra volt, tehát a munkából is régen elkéstem.
Bátortalanul nyitottam ajtót, de végül megnyugodtam, amikor észleltem, hogy csak egy fiú a hotel személyzetből.
- Jó reggelt, hölgyem. Elnézést a zavarásért, ne haragudjon, ha felébresztettem.
- Semmi gond. - motyogom zavartan, és eltűrök egy tincset az arcomból. - Miben segíthetek? - eszembe jut, mi van, ha Junsu azért hívatta ide a srácot, hogy kidobasson. De ha így is van, ő mégis hol van? Elment volna már dolgozni a bárba?
Valahogy nem jellemző rá, hogy másra bízza a piszkos munkát. Olyan férfinak tűnt, aki szereti a kezében tartani az irányítást, és nagyon is szereti az efféle helyzeteket.
- Ön semmiben, kérem. - biccent felém egyet, és egy pillanatra elfordul tőlem, majd maga elé húz egy zsúrkocsit.
Felvont szemöldökkel nézem, ahogy helyet kér magának, és betolja a szoba közepére a szerkezetet, ami rendesen meg van pakolva lefedett fémtálakkal, és egy kancsó narancslé is nyugszik a második polcon, a kávé mellett.
- Mr. Kim rendelte ezt önnek, még a korai órákban. Úgy ítélte meg, hogy mostanra biztos felébred, és éhes lesz majd.
Tátott szájjal figyelem, ahogy minden tányérról leszedi a fedőjét, és elém tárulnak az ínycsiklandó ételek. Nyelek egy hatalmasat, ahogy megállapodik a tekintetem pár cukormázas amerikai fánkon. A kedvencem.
- Ha még valamit szeretne, csak telefonáljon le a recepcióra, és mi fogadjuk a kéréseit. További szép napot! - int barátságosan, és beteszi maga után az ajtót.
Szinte véltem hallani, az állam koppanását a padlón. Még egy férfi sem lepett meg ilyesmivel.
Na de várjunk csak! Mi van, ha mindezt csak azért kapom Junsutól, mert ezt diktálja a lelkiismerete. Azt meg főleg nem hiszem, hogy bármelyik egyéjszakás kalandja is ilyen ellátásban részesül.
- De ha már megrendelte... - nézek végig a kocsin, és összecsapom a mancsaim. - Jó étvágyat! - illetem magam e gesztussal, és amit úgy vélek, hogy el is fogok fogyasztani, azt átpakolom az étkező asztalra a konyhába.

Hamar elpusztítom a reggelim. Két fánk és három sajtos-baconos rúd. Nyakon öntve legalább három dl dzsúzzal. Nem jó ez a kiszolgálosdi sem! El fogok hízni.
Kipurcanva mászok el a kanapéig, levetem rá magam, és benyomom a tévét. Valahogy túlzottan otthon érzem magam Nála. Nem ijeszt meg az idegen környezet, nem érzek kellemetlenséget. Talán azért, mert ez nem is egy saját lakás. Csak egy lakosztály. Ahol már sokan megfordulhattak. Nincs intimitása a helynek.
Aztán egy órányi henyélés után elfog az undor magamtól. Hiába is legyen Jun.K egy alávaló ember, senki nem érdemli meg, hogy kihasználják a vendéglátását, és élősködjenek rajta. Erőt veszek magamon, és elindulok felkutatni a holmimat.
De azt nem találom sehol. Még most is a tegnapi farmerem van rajtam, és Junsu bő, férfi pulóvere.
Arra gondolok, hátha elpakolta a hálóban, vagy fene tudja.
Amikor visszatérek a szobába, akkor veszem csak észre, hogy az éjjeliszekrényen egy levél vár rám türelmesen. Az én nevem áll a borítékon, így egy mozdulattal feltépem.

"Natalie, 
ne haragudj a tegnapiért. Addig maradsz, ameddig csak szeretnél. Akár napokra is. Ha szeretnél haza menni, akkor tedd azt. A te döntésed.
A ruháid eléggé tönkre mentek, ezért utólag is bocsánatot kérek. Kifizetem majd őket. 
Mielőtt elmész, ajánlom, hogy vegyél egy frissítő fürdőt, lakj jól a reggelivel, és használd a hotel szolgáltatásait az én számlámra, ha szeretnéd. 
A számomat elmentettem a telefonodba, remélem nem haragszol, és nem veszed tolakodásnak. Arra az esetre, ha netán egyszer megbocsátanál, és látni szeretnél. 
Junsu"

Hitetlenül meredek a papírlapra, majd összehajtogatom, és visszahelyezem a szekrényre. Megfogadom a tanácsát, és mielőtt elmennék, lezuhanyzom.
Megkeresem a fürdőt, és miután felkapcsoltam a villanyt, magamra zárom az ajtót. Szemben velem megpillantom a kabint, ami szinte megnyugvással tölt el, és türelmetlenül hámozom le magamról a ruhákat. Beállok a vízsugár alá, és magamra zárom a fülke ajtaját. Jól esik, ahogy végig csorog megfáradt testemen a meleg víz. Elveszem a tusfürdőt a kis polcról, és mikor felnyitom, megállapítom, hogy Junsun is mindig érezni az aromáját. Nem törődök a férfias illattal, felnyitom, és egy keveset csorgatok a markomba, majd mindenhol megmosakszom vele.
Valahogy mocskosnak érzem magam. Talán a tegnap este történtek miatt. Talán a félelmet, és a megaláztatást akarom lemosni magamról. Vagy azt, hogy ilyen könnyelműen kihasználtam Jun.K vendégszeretetét. Kitudja. Talán csak azoktól a tulajdonságaimtól próbáltam így megszabadulni, amiket én is legbelül utáltam magamban. A makacsságomat, a hálátlanságomat, a forrófejűségemet. A büszkeségemet - ami a legnagyobb erényem, és gyengém is volt egyszerre.
Nem álltam sokáig a víz alatt, elzártam a csapot, és kiléptem a fülkéből. Magamra tekertem az egyik piros törülközőt, ami ott lógott a szárítón, majd körbepillantottam a nagy fürdőben. A fülkétől balra egy nagy sarokkád foglalt helyet és a wc, míg jobbra egy elzártabb része volt a fürdőnek. Két mosdókagyló volt, pipere szekrénnyel, és egy kisebb gardróbbal. Hogy az vajon minek volt ott, nem értem.
Odalépkedtem a hideg kövön a mosdókagyló részhez, és ekkor újra meglepetés ért.
A mosdókagylók sarok részén, amire nem láttam rá a válaszfal miatt egy nagy fekete doboz volt, és egy kisebb bordó színű. Odamerészkedtem, és akkor láttam csak meg, hogy az ismerős betűkkel, ez állt rajta:
"Ezt vedd fel."

Leemeltem a doboz tetejét, amiben egy kötött, kék ruha volt, gyöngy díszítéssel az elején. A kisebb doboz egy pár magas sarkú csizmát rejtett, ami tökéletesen passzolt a ruhához. A méretek is tökéletesek voltak, csak ámulni tudtam.
Amikor elemeltem a dobozokat, hogy átöltözhessek, és elindultam kifelé, akkor láttam csak meg, hogy a gardrób előtt, egy újabb doboz várt egy cetlivel.
Fehérnemű
Állt rajta, amit szintén magamhoz vettem.
Mindegyik holmi márkás volt, és látszatra is megmondtam, hogy méregdrágák. Ha én akartam volna egy ilyen összeállítást, akkor ott kellett volna hagynom a fél pénztárcám az üzletekben.
Miután magamra vettem mindent, szinte érthetetlen okból, melegség járta át a szívemet. Jól esett a törődés, még akkor is, ha ezt Junsutól kaptam.
Kezdtek teljesen maguk alá temetni a gondolataim, az érzéseim, amik mind ellent mondtak egymásnak, hogy ne lehessen könnyű dolgom.
Ahogy figyeltem magam a hálóban lévő tükörben, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nyílik a bejárati ajtó. Ijedten kaptam a fejem a hang irányába, és mikor találkozott a nyitott szoba ajtón keresztül a tekintetem Jun.K-ével, elszégyelltem magam.
- Én csak... - kezdtem volna, de amikor ő egy kedves mosolyt küld felém, és elindul vissza az előszobába, hogy levegye a kabátját, elhallgatok.
Tényleg szégyellem, hogy csak így elfogadtam, és élveztem is a vendégszeretetét. Akármit is tett tegnap, valahogy émelygett a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy ilyen hálátlan voltam.
- Jól aludtál? - jön a kérdése kintről, nyugodt hangszínnel, amitől végképp leblokkolok, és nem tudok vele mit kezdeni.
- Jól. - felelem, de inkább kérdésnek hangzott, mint válasznak.
- Nem reménykedtem benne, hogy itt talállak. De örülök, hogy mégis így alakult. - mondja félhangosan, ahogy elcsoszog a papucsában a konyhába. Én közben a falba fejelek ütemesen, hogy miért nem léptem le. Túlzottan kellemetlen ez az egész. Ő próbál kedves lenni, én meg még mindig félek tőle, és őszintén nem tudom hová tenni a gondoskodását.
- Igen, de már indulni készültem. El kell mennem a munkahelyemre is, hogy mentsem azt ami még menthető... - motyogom, ahogy kilépdelek a nappaliba, és imádkozok, hogy könnyen menjen a távozásom.
- Felhívott a főnököd, Hwan Sungjae, beszéltem vele. Azt mondtam lebetegedtél, és otthon nyomod az ágyat. Remélem nem baj.
- Hogy mit csináltál!? - kérdem hitetlenül, és zavartan a tarkómat vakargatom, amikor meglepetten rám pillant.
- Ne haragudj, ha kellemetlenséget okoztam.
- Nem dehogyis! - teszem fel védekezően a kezemet, és megrázom a fejem. - Ellenben akkor is mennem kell. Otthon is van dolgom, és a gyomrom is korog, szóval bekapok gyorsan valamit, valamelyik utcai árusnál.
- Éhes vagy? Nincs kedved beülni egy étterembe? Én sem ebédeltem még, és egyedül nem olyan jó enni. - mondja, ahogy odalépdel elém. Szürke inget visel, fekete vászon nadrággal, és fölül néhány gomb ki van oldva, hogy rálátást nyújtson a mellkasára.
- Nem szükséges, az is elég, amit eddig tettél értem. Már így is kényelmetlenül érzem magam. - mondom zavartan nevetve, és magamhoz veszem a táskám, amit még a fürdés előtt kutattam fel.
- Ez egyáltalán nem fáradság, hidd el. - jön utánam az ajtóig.
- De nekem akkor is zavaró. - felelem, és kinyitom az ajtót.
- Natalie, kérlek. - szól utánam, ahogy már kint állok a folyosón. - Hagyd, hogy vezekeljek. Undorodom magamtól.
Tág pupillákkal tekintek rá, amikor valódi megbánást látok a szemeiben.
- Mondjuk egy ebéd még belefér... - mondom halkan, mire Junsu ajkai mosolyra görbülnek, és lekapja a szövetkabátját a fogasról, zsebre vágja a kocsikulcsát, és a mágneskártyát, majd becsukja maga mögött az ajtót.
- Nem fázol? Mért nem vettél fel legalább egy kabátkát, amikor tegnap jöttél? - kérdi tőlem, ahogy a liftig elsétálunk.
- Tegnap még nem volt hideg.
- De ma már igen. Ebéd után beugrunk egy butikba, és választasz magadnak egy új kabátot.
- Erre semmi szükség! Ne költs rám ennyit, feleslegesen! - magyarázok neki kitartóan, ahogy oda ér a lift.
- Rád sosem felesleges az a pénz, amit kiadok a kezeim közül, Natalie. - néz rám áthatóan gesztenyebarna szemeivel, amikor beállunk egymás mellé a felvonóba. Észrevétlenül lép hozzám közelebb, és észlelem, hogy megkönnyebbül; elmúlik a szorongás a testéből, amikor mosolyogva pillantok rá, és nyugodtan állom a közelségét.

7. rész - Leírhatatlan II.

Chapter 7 - Leírhatatlan II.

Ijedten kapom a tekintetem a bejárati ajtó felé. Ha gyors vagyok, még leléphetek. Egyáltalán minek jöttem ide? Olyan marha vagyok.
- Nem jössz beljebb? Egy italt? - tesz felém pár lépést, amitől dió méretűre ugrik össze a gyomrom és hátrálni kezdek. Újra felevenedik bennem mindaz, amit a Lotusban láttam, a videófelvételek, hogy ő egy beteg ember. Mert azt az embert nem nevezném normálisnak, aki rögzíti az együttléteit a lányokkal. Ez undorító.
- Nem kérek semmit. Nem is értem, miért jöttem. Teszek egy szívességet mindkettőnknek, és most elmegyek. - intek egyet, és megindulok a nyilászáró felé, de ő elkapja a kezem és maga felé ránt. A karjai közt landolok, és egyszerre rettegés fog el az érintésére. Nem tagadom. Félek tőle.
- Eressz el. - suttogom, mert elvesztettem a hangomat.
- Oka van annak, hogy most itt vagy. - nyúl az arcom felé, de én elrántom. Szemöldökeit összevonva, kitágult orrlyukain veszi a levegőt, és így néz rám, miközben én minél kisebbre húzom össze magam a karjai között. - Te félsz tőlem? - kérdi nyugodt, kimért hangon.
Először nem felelek semmit. De amikor újra felém akar nyúlni, és én összerándulok, felsóhajt. A válaszom nélkül is tudja, hogy igen.
És olyat tesz, amire nem számítok. Lehullanak rólam kezei, és arrébb tol magától.
- Menj. - mondja, és elfordul tőlem. Pislogok párat a váratlan helyzettől, de kapok az alkalmon. Gyors léptekkel szelem át a távolságot az ajtóig, és szélesen kitárom.
- Natalie. - szól utánam, ami maradásra késztet. Remegő ajkakkal pillantok rá a vállam fölött, ő pedig a hajába túr frusztráltan. - Miért jöttél ide valójában? - most először látok a szemeiben komolyságot tükröződni. Olyan furcsa. Szinte idegennek tűnik tőle lénye.
- Ne-nem tudom. - felelem az őszintét, és idegesen gyűrögetem a pulcsim szélét, miközben próbálom állni átható tekintetét.
- Miért voltál Junhoval? - jön a következő kérdése, amivel még jobban meglep, mint az eddigi viselkedése.
- Nem tartozik rád. - zárom le ennyivel. Vagyis zárnám, mert ő csak gúnyosan elmosolyodik.
- Szóval a jó fiúk tetszenek, mi?
- Mi közöd hozzá? És ha igen? - kérdem tőle, amitől olyan kihívó tekintettel néz rám, ami leszállít a fellegekből, és önbizalmat ad. - Ő kedves, gyengéd, figyelmes. És te? Egy érzéketlen kurvapecér. - fintorodok el, és idegesen lépek egyet felé. - Egy szemétláda, aki csak játszik a nőkkel, kénye-kedve szerint! Ezt csinálod igaz!? Kihasználod őket testileg és lelkileg. Aztán akit megunsz, azt szélnek ereszted, hadd menjen! Undorító. - szűkítem össze a szemeimet.
- Szórakoztató, amikor ideges vagy. - mosolyodik el ártatlanul, és amikor lép egyet felém, akkor veszem csak észre, hogy milyen könnyelműen cselekedtem. Bekerített, elállja az utat a bejárati ajtó felé. - Sőt, több mint szórakoztató. Még nem volt ilyen nagyszájú nővel dolgom. De tetszik a dolog, hogy most először nem omlanak utánam. Ez nagyon... izgató. - ahogy áll előttem és néz azzal a jellegzetes csillogó tekintetével, amitől úgy érzem, hogy átlát a ruhámon; újult erővel rám tör a félelem.
Átvert. Csapdába csalt, mint az űzött vadat. Én vagyok a menekülő gazella, ő pedig az éhes oroszlán.
- Haha, vicces. Akkor én megyek is. - mondom monoton hangon, és megpróbálom kikerülni, de folyton fölém kerekedik.
- Ne siess annyira. Megadtam a lehetőséget, hogy elmenekülj. Te nem éltél vele. Késő visszakozni, cicám. Már te is beszálltál a játékba. - ciccent egyet, és megragadja a derekam, majd erőszakosan magához présel.
- Hagyj. - szűröm a fogaim között frusztráltan, mert egyre jobban elborítja az agyamat az a bizonyos vörös köd.
- A-a. Most kezdem csak élvezni. - oda hajol a nyakamhoz, és türelmetlenül csíp bele fogaival az érzékeny bőrfelületbe. Hátranyúl a tarkómhoz, és kibontja a csatból a hajam. A műanyag
magatehetlenül koppan a földön. Beletúr a hosszú tincseimbe markával, és ráz rajta egyet. Miközben én a vállánál fogva próbálom eltolni magamtól, ő csókokkal lepi el az állkapcsom.
- Eressz el! - mondom hangosabban, de ő csak elmosolyodik. Érzem a bőrömön a levakarhatatlan vigyorát. Amikor másik keze a fenekemre téved, és fájdalmasan bele markol, tényleg elszakad nálam a cérna, és vadul rátaposok a lábára.
- Azt mondtam eressz. - nézek rá rideg arccal.
- Ez szép volt. - nyögi, de én nem törődök vele. Gyorsan megkerülöm, és már csak pár méterre vagyok a céltól, amikor megragadja a lábam, és én elhasalok a földön. Nagyot koppan a bordám a parkettán. - Nem menekülhetsz. - csúszik oda mellém és egyből maga alá gyűr. Ekkor önt el először igazán a rettegés, amióta betettem a lábam a lakosztályára. Most először fordul meg a fejemben, hogy akár meg is erőszakolhat. Kárt tehet bennem. És ez olyan elemi erővel szegez a padlóhoz, hogy még a szemem sem rezdül, ahogy lehámozza rólam a pulóverem. Majd a felsőm és melltartóm.
Csak állom a keze érintését, és az égető érzést, amit maga után hagy a bőrömön. A szemem is ég, érzem a számban a sós cseppeket. Hangtalanul kezdtem el sírni, magatehetetlenül. Feltehetően ő is észreveszi ezt, amikor az államról rácsöppen egy könnyem a homlokára. Szinte megdermed, mintha lestoppolták volna a filmet.
Amikor rám néz, és látom a szemeiben, hogy felfogta, mit is akart velem tenni, elszakad bennem valami. Most már nem fogom vissza magam, hangosan felzokogok, ömlenek szememből a könnyek.
- Én... - kezdené, de már felesleges. Amint elenged, mint egy sebzett állat, oda kucorodok a falhoz. Rázkódik a hátam, és remegek minden ízemben, ahogy hangot adok félelmemnek. - Natalie... - elhal a hangja. Nem fogom fel, hogy mit mond. Nem észlelek semmit a külvilágból, csak azt, hogy Junsu bebugyolál egy pulcsiba, amin érzem, hogy nem az enyém.
Felemel a földről, és egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy eltaszítsam magamtól. Annyira a sokk hatása alatt vagyok, hogy még azt is hagyom, hogy elvigyen a szobájáig. Lefektet az ágyába, és rám húzza a takarót.
Ahogy a testem egy kis nyugalmat érez, minden rám szakad. Hogy mennyire leírhatatlanul törékeny vagyok. Hogy mennyire féltem, és félek még most is.
Tompán észlelem, hogy Jun.K még egyszer azt suttogja, sajnálom, majd halkan kimegy a hálóból, és rám zárja az ajtót.