13. rész - A változás szele

Chapter 13 - A változás szele

Csak meredten bámultam Wooyoungot, és nem bírtam megszólalni. Megbénított szavainak súlya. Ahogy kétségbeesetten bámult rám, és az, hogy Junho égető pillantásának a martalékává váltam. A levegőben érezhető volt Junsu parfümje is, ami keveredett az alkohol bódító illatával. Feltehetően a bárból jött a szag, méginkább Junhotól. Tekintete ködös volt, fokuszálatlan, csak úgy meredt rám. Tökéletes arcát elcsúfította a harag, a visszafojtott düh.
Éles szikrák pattogtak Jun.K és Junho között, a robbanás ígéretével kecsegtetve. És mindennek okozója én voltam, magatehetetlenül két tűz közé kerültem.
- Natalie, kérlek. Csak egy szó - motyogta barátom, mire nagy levegőt vettem. Junsu keze megszorúlt mellkasomon, ahogy az megemelkedett a lélegzetvételkor.
- Vele megyek. Már megmondtam - feleltem halkan, mert féltem, hogyha hangosabban teszem, akkor kirobban a visszafojtott agresszió.
- De-
- Elég lesz, Jang - fojtotta Wooyoungba a szót Junsu. Elengedett és váratlanul összekulcsolta kezeinket az oldalamnál.
- Olyan naiv vagy - dörmögte Junho a háttérből, de mire oda pillantottam ahol állt, csak hült helyét találtam tekintetemmel.
Nagyot sóhajtottam, majd szinte nem is érzékeltem, ahogy Jun.K elvezetett a járgányához. Wooyoung nem próbálkozott többet, talán belátta, hogy jelenleg valamiért erre a férfire van szükségem.
Még magam sem tudom, hogy miért. De valahogy úgy érzem, hogyha elmerülök a lelke sötétségében, akkor eltompulok, és nem fogok érezni semmit sem.
Annyira vágyok egy ágyra. Egy hosszú alvásra, egy ilyen kimerítő nap után. És egy forró fürdőre, talán. Ha még van lelkierőm hozzá.
- Hozzám? - kérdi Jun.K, ahogy besorol a forgalomba. Előre billentem a fejem és az ablakon keresztül figyelem a nyüszgő város fényeit. Olyan... élettel teli. Nem úgy, mint én.
Kész roncsnak érzem magam. Minden olyan normális volt, mielőtt találkoztam Junsuval. Mielőtt betöltöttem a huszonkettőt. Átlagos életem volt, hétköznapi munkával és barátokkal. Uncsi napok követték egymást végeérhetetlenül. De legalább elmondhattam, hogy minden huszonnégy órát nyugodtan, kiegyensúlyozottan töltöttem. Talán fél élet - de jobb ennél az őrült létnél.
- Natalie, kérlek, nézz rám - suttogja felém Jun.K az utastérben, de én egyszerűen nem vagyok rá képes. Ő is csak kihasznál. Biztos csak játékszer vagyok neki.
Miért is lehetnék több?
Minden kapcsolatom katasztrófa volt. Eleinte a férfiakat hibáztattam érte. Mára már inkább magamat okolom. Talán velem van a baj. Talán túl sok szerelmes regényt olvastam, így túl nagyok az elvárásaim. Meglehet, hogy én nem voltam elég jó a férfiaknak. És csak hablaty volt a barátnőim pátyolgatása, hogy nem érdemeltek meg.
Valójában lehet, hogy én vagyok az a fél, aki tönkre vágja a kapcsolatait. Hisz mindig ezt teszem. Mire valaki közel férkőzhetne hozzám, teljesen bezárkózom. Visszaemelem a lelkemet védelmező falat, meghúzom a határokat. Keményen eltaszítom azt, aki csak közeledni próbál.
És hogy miért? Fogalmam sincs. Talán a gyerekkori fogadalmam miatt.
Mikor anya meghalt, megígértem a temetésén, hogy soha többé nem fogok sírni. Megfogadtam, hogy én soha nem házasodok meg. Nem lesz olyan férfi az életemben, aki a világot jelentené nekem. Mert nem akartam arra a sorsra jutni, mint apa. Hogy a szerelmem, aki mindennél többet jelent, egy napon elhagy. Megszűnik létezni, magával vive a világ színeit.

Mire az elmélkedésem végére értem, teljesen elfeledkeztem róla, hogy épp egy kocsiban utazok. Rápillantottam Junsura, aki feszülten figyelte az utat, majd vissza az ablakra. Csak most vettem észre, hogy már elhagytuk azt a kerületet, ahol az a hotel van, amiben Jun.K megszállt.
- Hova megyünk? - kérdem rekedt hangon. Megköszörülöm a hangom, köhögök is párat, szám elé téve a kezemet. Ahogy hozzá érnek ujjaim ajkamhoz, furcsán tapasztalom, hogy egy mély seb éktelenkedik a szám sarkában. Felrémlik, hogy mekkora pofont kaptam Taecyeontól, és máris értelmet nyer a heg. Megborzongok a fájdalomra, amit az érintésre reagál a testem.
- Hozzám - feleli Junsu, így újra rápillantok.
- Már rég elhagytuk a város azon részét, ahol-
- Nem a hotelba. Hanem hozzám - feleli kimérten, és türelmetlenül dobol a kormányon, amikor megáll a piros lámpánál. Feszültebbnek tűnik, mint bármikor.
- Mi a baj? - kérdem tőle, mire a szeme sarkából rám pillant, és élesen kifújja a levegőt. Szemei körül mély ráncok ülnek, ahogy nyugodtnak próbál tünni. Ahogy nézem, egyszerre helyre billen az egész kép. - Még egy nő sem volt a magán lakásodon? - kérdem tőle frusztráltan.
- Úgy valahogy - motyogja. - Az anyámat kivéve.
- Értem - felelem halkan. - De ha nem szeretnéd, nekem megfelel a hotelszoba is...
- Nem - vágja rá egyből. - Oda mindenféle nőket felvittem. Soha többé nem teheted oda be a lábad.
- Mi? - motyogom válaszul és meglep a reakciója. Túlzottan is jól esik a lelkemnek a válasza. Dühös vagyok magamra, hogy így érzek, de mégis melegség önti el a szívemet.
"Soha többé nem teheted oda be a lábad. "
Ez az egy mondat visszhangzik a fejemben, amíg le nem parkolunk egy tömbház előtt, a város külperemén.
Vagy én vagyok naiv vagy tényleg másképp kezel, mint a többi nőjét. De lehet, hogy csak átver, és a fele sem igaz abból, amit mondott. Tőle ez is kitellik, hogy ágyba vihessen.
Ám mi van, ha igazat mond?
Folyton csak ez a de, meg ez a ha. Ezek kergetnek őrületbe teljesen.

Elmélázva, szótlanul sétáltam Junsu mellett, ahogy elindult az emeletes ház bejárata felé. Műanyag nyílászáró volt, tejüveg ablakokkal, amin nem lehetett belátni. A bejárat kulccsal nyílt, majd ahogy beértünk a lépcsőházba, bal kéz felől máris szembe találtam magam egy fiatal portással.
- Üdv, Michael - lép oda a számítógép képernyőjére bámuló férfi elé, aki mosolyogva pillant fel a pult mögül.
- Üdvözlöm, uram. Örülök, hogy ismét láthatom. Teresa tisztán tartotta a szintjét, amíg távol volt.
- Köszönöm - biccent a portás felé Junsu, majd megragadja a karomat és maga után vonszol. Benyomja a liften a hívó gombot és türelmetlenül dobolni kezd a lábával a kőpadlón.
Beharapom az ajkaim, amíg várunk a felvonóra. Rásandítok óvatosan Jun.K-re, de ő észre veszi ezt. Olyan történik köztünk, amire már régóta nem volt példa. Szinte felizzik a levegő, ahogy összekapcsolódik a tekintetünk.
- Szörnyű, amit Taecyeon tett veled - lép az oldalamhoz, és mutató ujjával végig simít az alsó ajkamon. Még mindig érzékeny a bőrfelület, és biztosan csúnya a heg, amit kapott.
- Nem érdekes - lehelem alig hallhatóan. Megbódit Junsu parfümje és férfias ereje, ami belőle árad. Talán a kimerültség teszi, de teljesen elfeledkezem mindenről, ami a napokban történt. Nem úgy kívánom meg, mint a Lotusban. Nem az akkori férfit látom már benne, hanem a húsvér Jun.K-t, aki korántsem olyan sebezhetetlen és rideg, mint hittem.
Igen, tényleg vágyom rá. A melegségre, ami a testéből árad, a közelségére, ami megnyugtatja feldúlt szívemet. De közben félek is. Rettentően tartok mindettől, amit kivált belőlem lénye.
Rettegek, hogyha megkap; többé már nem leszek értékes a számára. Ettől félek a leginkább.

Annyi ideig agyalok, hogy szinte észre sem veszem, beszálltunk a liftbe, sőt már fel is ért a kívánt emeletre. Ahogy kilépünk a fülkéből, azonmód megfogja a kézfejem, és maga után húz.
Amint körül nézek az előtérben, megértem a portás kifejezését. Junsunak nem egy sima lakása van. Nem olyan kis aranyos kétszobás albérlete, mint amilyent a magaménak tudhatok. Jun.K a ház egy egész szintjét birtokolja, pontosabban a legfelsőt. A lift után elénk tárul egy acélajtó, amin egy fémpanel szolgálja a bejutást. Junsu elereszti a kezemet és felhajtja a szerkezet fedelét, majd bepötyögi az érintő képernyőn a számkombinációt, ami a lakást nyitja.
Halkan kattan a zár, és automatikusan nyílik az ajtó. Jun.K lazán beengedi magát, és engem is beinvitál, majd behajtja mögöttünk a nyilászárót.
Csak pislogni, tátogni és hümmögni vagyok képes. Hatalmas nappalit csodálhatnak látószerveim, aminek egyik teljes falát üveg borítja, így tökéletes rálátást engedve a tengerre, ami így egész közelinek hat a tömbházhoz.
Megfeledkezve kísérőmről ballagok oda az ablakhoz. Áhitattal figyelem, ahogy kint megered az eső, és kövér cseppekben folyik végig az üvegen. Felemelem a kezem és rátapasztom tenyerem a válaszfalra. Úgy érzem, órákat tudnék itt álldogálni, hogy bámulhassam a kilátást.
- Tetszik? - szólal meg Junsu mögülem, veszélyesen közelről.
- Nagyon szép - motyogom halkan, és le sem bírom venni a szemem a tenger habzó hullámairól.
- Örülök - susogja vissza Jun.K, és óvatosan ráhelyezi kezeit a csapőm két oldalára. Először teljesen megdermedek, és levegőt is elfelejtek venni. Aztán lassan felengedek, és hangosan kifújom a levegőt. Junsu ezt jelnek veszi, hogy mehet tovább, így előre csúsztatja tenyereit, rá a hasfalamra. Közelebb von magához, és így, csendben álldogálunk percekig.
Olyan jól esik a lelkemnek ez a nyugalom. Erre volt szükségem, már napok óta. Egy meleg ölelésre, hogy ketyegőm lecsendesüljön.
- Nem vagy éhes? - kérdi halkan Jun.K, mintha attól félne, ha hangosabban beszél, megijeszt vele.
- De, egy kicsit - felelem ugyanolyan hangszínnel.
- Csináljak neked valamit? Ha hiszed, ha nem, verhetetlen vagyok a konyhában - mosolygós a hangja, és ez az én kedvemet is feldobja.
- Majd meglátjuk - incselkedek, és kibújok a férfias karok alól, majd elszaladok arra, amerre a konyhát vélem.
Szerencsére nem tévedek, és egy hatalmas, amerikai stílusú konyhában találom magam.
- Ezt vegyem kihívásnak, hölgyem? - kérdez vissza Junsu, mire a nap folyamán először elmosolyodom.
- Jól gondolja, uram - öltöm ki rá a nyelvemet, mire felszisszen. Váratlanul megragadja a kezeimet, és maga felé húz. - Mi az? - kérdem tőle meglepetten.
- Mielőtt bármibe is belefognánk, le kell kezelni a szádat. - jelenti ki magabiztosan.
- De-
- Nincs ellenvetés. Csúnya a seb, nem tenne jót az arcodnak, ha heg maradna utána - magyarázza meg, és elsiet. Pár perc sem tellik belé, visszatér egy elsősegély dobozzal. Leültet a pult melletti egyik bárszékre, felnyitja a ládát, és kiveszi belőle a kötszert, majd a gézt. Csepegtet az anyagra egy kis fertőtlenítőt,aztán óvatosan a számhoz érinti, de én még így is fájdalmasan felnyögök.
- Ne haragudj, biztos nem valami kellemes - mondja lágyan, majd precíz mozdulatokkal megtisztítja a börfelületet. Míg dolgozik, megfigyelem arcát. Nagyon koncentrál, mégis nyugodtnak tűnik. Sehol sincs már az a feszültség, amit a kocsiban mutatott. Valahogy felszabadult, miután az ablak előtt nézelődtünk.
Végezetűl rak egy apró tapaszt a szám sarkába, ahol felrepedt az ajkam, majd lezárja a dobozt és az elhasznált gézdarabokat kidobja a kukába. Utána a ládát csak hanyagul a munkalap végére csúsztatja, és elindul a hűtő felé.
- Lássuk, mi van itthon - tárja ki az ajtaját, és kutakodni kezd benne. - Mázli. Teresa bevásárolt. Mintha legalábbis megérezte volna, hogy valamikor haza állítok - motyogja magában, megállapításként. Mosolyogva figyelem, ahogy tüsténkedik a konyhában. Kihelyez pár dolgot a munkalapra, kerít egy vágódeszkát, majd neki áll felvágni a paradicsomot.
Végül megelégelem, hogy csak bámuljam az eseményeket, és én is bekapcsolódom a főzöcskézésbe. Váratlanul mellé lépek, és arréb lököm csípőmmel a felsőtestét, hogy helyet csináljak magamnak mellette. Erre csak egy csibészes mosolyt kapok jutalmul, majd elém gurít pár hagymát, hogy felszeletelhessem. Addig ő a fokhagymát igyekszik megpuculni.

Mire végzünk a zöldségek előkészítésével, mindketten szipogunk a hagyma gőzétől, és folyamatosan törölgetjük a szemünket.
- El se hiszem, hogy egy hagyma ekkora fegyver tud lenni - motyogja szipogva. - Szégyen, nem szégyen, de én úgy sírok már, mint egy taknyos gyerek - kuncog fel megkinzottan, és dörzsölni kezdi lehúnyt látószerveit.
- Ne csináld! - ragadom meg a kezét, és erőszakkal lefejtem a szeme elől tenyerét. - Így csak rosszabb lesz - dorgálom meg, mire felnyitja vöröslő szemeit. Pajkosan elmosolyodik, majd váratlanul előre hajol, és egy csókot nyom ajkaimra.
Meglepetten bámulom ahogy, mintha mi sem történt volna, tér vissza a krumpli pucolásához.
- Átvertél - bököm oda neki, amint felteszem az olajat melegedni egy serpenyőben.
- Természetesen - feleli jókedvűen. - A csók lopása volt a cél.
Csak megcsóválom a fejem, és beledobálom a kész krumpli gerezdeket az edénybe.
- Amúgy mi is készül? - kérdem tőle, a vállam felett.
- Őszintén? - kérdi kuncogva. - Fogalmam sincs.
- Azt mondtad, jó vagy a konyhában.
- Ja, igen. Hazudtam.

Miután megvacsoráztunk Junsuval egy minőségi borral kiegészítve a menüt - ami végül zöldséges rántotta lett sültkrumplival - meglepően jól elbeszélgettünk. Nem volt semmi feszültség, csak meséltünk egymásnak dolgokról, ami a másikat érdekelte éppen. Szó esett a családomról, hogy hova jártam egyetemre, arról, hogy miért hagytam ott, satöbbi. Ám Jun.K tartózkodott, és csak nagyon keveset árult el magáról. Néhány dolgot.
Hogy imádja az oldschoolnak számító amerikai akció filmeket vagy, hogy mindig egyedül jár moziba, ha néha napján van rá ideje. Azt is mesélte, hogy már lassan hat éve, hogy elköltözött az anyjától. Annyit még elárult, hogy eleinte Nichkhunnal lakott együtt, de innentől kezdve véglegesen én lettem a téma.
Kivételesen nem zavart a dolog, mert én is csak annyit árultam el magamról, amit jónak láttam.

Végül nyugovóra tértünk. Mivel Junsué az egész emelet, nem lepődtem meg, hogy van öt hálószoba is. Ő a sajátjában aludt, míg én az egyik vele szemközt nyíló helyiséget kaptam szállásul.
Hatalmas háló volt, nagy franciaággyal. Égszínkék falakkal, erkéllyel, tévével, gardrób szobával, és minden egyébbel, amivel csak fel lehet szerelni egy szobát.
Hamar bemásztam a takaró alá, és szinte magába fogadta a matrac megfáradt testemet. Arra gondoltam, hogy át kéne gondolnom a ma történteket. Bele is kezdtem az elmélkedésbe, de egyszerűen annyira fáradt voltam már, hogy pillanatokon belül elnyomott az álom.

12. rész - Válaszút

Chapter 12 - Válaszút

Meghűlt az ereimben a vér. Csak három szó, de ezzel visszafordíthatatlanul átértékelődött bennem minden Junsu iránt. Minden tette, cselekvése, a zavaros érzelmei - mind értelmet nyertek.
Sosem hittem volna, hogy egy nap szánalmat fogok érezni egy olyan férfi iránt, aki chippendaleként keresi a kenyerét és ráadásul egy lehetetlen szoknyapecér. A rosszabb fajtából, természetesen.
Mégis megtörtént, és úgy éreztem mintha kihúzták volna a talpam alól a talajt. Elfeledkeztem arról is, hogy hol és kivel vagyok, csak meredtem magam elé. Bámultam a szőnyeg mintáit, mintha azzal értelmet nyerne az üresség, ami Wooyoung kijelentése után maradt bennem. Egyszerűen kívülálló lettem a testemben, az életemben, a világban, amiben élek. Valahogy értelmetlenné vált minden.
- Natie? - motyogta Wooyoung nekem, és rárakta a meleg kézfejét a vállamra. Megszorította ujjaival a felkarom, próbálva visszahozni engem a valóságba, de nekem csak a mondata visszhangzott a fejemben. - Lie, jól vagy? - kérdezte barátom aggódva, mire végre ráemeltem elhomályosult tekintetemet ijedt arcára. - Tudom, hogy ez eléggé váratlan. A legszörnyűbb dolog, ami egy emberrel megtörténhet. De ettől még Junsu ugyanaz az ember, aki eddig volt. Veszélyes a maga módján, Natalie. Szeretném, ha távol tartanád magad tőle.
- Hogy mondhatsz ilyet? - szalad ki a számon a kérdés, aztán mégis elszégyellem magam. Hisz Wooyoung csak jót akar nekem. Nem megszabni akarja, hogy mit tegyek. Egyáltalán nem követelőző, mint amilyen Shelly lenne egy ilyen helyzetben. - Ne haragudj...
- Semmi baj. Megértem, hogy már érzel iránta valamit. Különben nem nyomoznál utána. Én mégis féltelek. - sóhajt egyet, aztán feláll a szófáról, és összefonja a karjait. - Tudom milyen ember, Natie. Nagyon jól tudom. Nem csak apa miatt. Bár nagyon is szerepet játszik a dologban. Nem azért mert Jun.K anyjának a szeretője volt. Hanem azért, amit Junsu tett azért, hogy bosszút álljon.
- Bosszút? - suttogom, majd vakmerően ránézek, hátha tovább mondja, de ő csak legyint egyet.
- Hagyjuk, jó? Így is többet mondtam el, mint kellett volna. - motyogja frusztráltan, majd a tükör elé lép, ami az asztal előtt van a falra felfüggesztve és a képmását bámulja benne. - Inkább igyunk egy kávét, oké? - pillant rám mosolyogva, de nem csal meg a viselkedése. A gondtalan arc, amit magára öltött, csak álca. Látok a szemében egy furcsa csillogást, ami nem hagy nyugodni. Még inkább kíváncsivá tett mindaz, amit megtudtam ma.
Egy kérdésre választ kaptam, de ezzel csak újabb kérdések nyíltak meg előttem.


Ahogy kilépek a Lotus hátsó kijáratán, megcsap a hideg, őszi szél. Összehúzom magamon a kabátom, és megigazítom a sálam, amíg Wooyoung Chansungtól búcsúzkodik. Amíg kint várok, kijön még valaki az ajtón. Először nem ismerem fel, de aztán eszembe jut, hogy ki is ő.
- Hali. - int nekem unottan, mire felemelem a szemöldököm kérdőn.
- Taecyeon, ugye? - kérdem tőle, mire biccent egyet menet közben, ahogy rám pillant. Mikor karba teszem a kezem, sóhajt egyet, és megtorpan, majd visszasétál elém. Látszik rajta, hogy nagyon mehetnékje van már, folyton az óráját lesi. - Nagyon érdekelne, hogy mivel sikerült magamra haragítanom téged. Láthatóan nagyon szúrja a szemed a jelenlétem.
- Nem erről van szó. - jelenti ki mély hangján, és amióta ismerem, most először mutat mást is az unott kifejezésén kívül. Egy csupafog vigyorral illet, amit nem tudok hova tenni. - Valójában semmi bajom nincs veled. Még. - teszi hozzá sokat sejtetően.
- Még? - vékonyodik el a hangom, pedig nem akartam. Köhintek párat, hogy visszanyerjem a normális hangszínem. Ő kérdőn felvonja egyik szemöldökét, és kajánul elmosolyodik.
- Furcsa nőt civilben látni, hogy úgy mondjam. - jelenti ki, eltérve a tárgytól.
- Aha, tudod én mindig ilyen "civil" szoktam lenni.
- Azzal nincs is semmi baj. De előbb vagy utóbb téged is beszippant ez az egész. - mutat a Lotus épületére a hátam mögött, mire hitetlenül felnevetek. Ezen kellőképpen megszeppen.
- Vicces, hogy pont te jössz ezzel. Nem is ismersz. Első indoknak ez pont meg is felel. A második pedig az, hogy nekem nincs szükségem ilyen szolgáltatásokra ahhoz, hogy teljes legyen az életem.
- Mégis a fél személyzetet a haveri társaságodnak tudhatod. - vonja össze a karjait a mellkasa előtt. Frusztráltan beszívom a levegőt, és eltűrök egy hajtincset az arcomból. Annyira ért minden chippendale a vérem szívásához!
- Ennek semmi közé ahhoz, ami a Lotus falai között zajlik.
- Dehogynem. - mosolyodik el. - Ha jól tudom, meg voltál már Jun.K-nek. - mikor meglátja gyilkos pillantásomat, a mosolya még szélesebb lesz. - Vagy meg leszel. Aztán ott van Junho is. Őt is az ujjad köré csavartad. Chansung is bír, Nick szintén, Wooyoung meg pláne. Ha jól tudom, gyerekkori barátok vagytok. Csak én lógok ki a sorból, nem igaz? - kacsint egyet, én pedig magamon kívül vagyok az idegességtől. - Szóval, mikor és hol akarod? Valld csak be! Ez szúrja a szemed. Hogy engem még nem sikerült megnyerned, hogy a lábad előtt heverjek.
Pedig nagyon is értek az örömszerzéshez, hidd el. Tehát, hogy szeretnéd, hogy megkeféljelek?
A pofonom hangosan csattan az arcán, a tenyeremet csípi a nagy erőkifejtés. Először győztes mosoly kúszik az arcomra, de amint Taecyeon felém fordítja az arcát, és meglátom, mennyire elborult az agya, satuként szorítja össze a torkomat a félelem.
- Ezt nem kellett volna, kislány. - szűri összeszorított fogai között, majd erőszakosan megragadja az arcomat, és erősen megszorítja az állkapcsom. Vadul átnyalából karjaival, hogy ne tudjak elmenekülni. Ahogy kezét megrántja, és fejem előrerendül, nyakam hallhatóan megreccsen, én pedig fájdalmasan felnyögök. Körmei szinte belevájnak a húsomba, és akkora pofont kapok, miután elereszt ujjaival, hogy hangosan felkiáltok. A saját véremet érzem a számban.
Ekkor kirobban a fémajtó, és hangosan csattan a házfalon.
- Taec, állj le! - kiált rá Nichkhun, és vadul lerántja rólam. Támadóm tajtékozva a dühtől kiabál, én pedig nagy kortyokban nyeldesem az éltető oxigént. Tompán érzékelem, hogy valaki átkarol, és Nicknek magyaráz, hogy cipelje vissza a Lotusba Taecyeont. Érzem az illatát, és hallom a hangját, de mégsem sugározza Wooyoung azt a melegségét, amit máskor. Olyan, mintha valójában nem ölelne át senki. Hidegnek és sebzettnek érzem magam a sokktól.
Először azt sem hallom meg, ahogy hangosan és türelmetlenül zenél a telefonom a táskámban. Aztán kibújok Wooyoung karjai közül, és megpróbálom előkotorni a mobilom a retikül aljáról. Amikor meglátom a kijelzőn Junsu nevét villogni, egyszerre elfog a sírás. Reszkető ujjakkal veszem fel, majd helyezem a fülem mellé a készüléket.
Nem törődök Wooyoung aggodalmas hangjával sem, ahogy a nevemen szólongat.
- Nem hittem, hogy fel fogod venni, de örülök, hogy mégis. - hallom a túlvonalról Jun.K mosolygó hangját, amitől összeszorul a torkom. - Csak azért hívlak, hogy nem lenne-e kedved velem vacsorázni. De ha nem, az sem baj, én nem erőltetem... - hangtalanul kezdek el sírni, miközben hallgatom Junsu szavait. - Jobban vagy már, mióta elmentem? Mi ez a háttérzaj? Nem otthon vagy? Merre vagy most, Natalie? - szinte robbanásszerűen, hangosan felzokogok a telefonba, mire Junsu kétségbeesetten mondogatja a nevemet.
- Junsu... - sírom a telefonomba.
- Az ég szerelmére, Natalie! Mond meg, hogy hol vagy! Ha nem mondasz semmit, nem tudok segíteni.
- Kérlek, gyere értem... Szükségem van rád, Junsu... - suttogom a telefonba, mire csak a búgást lehet hallani a vonal túlsó feléről. Letette volna!? Kétségbeesek, hogy az utolsó mentsváram is cserben hagyott, amikor végre elérnek hozzám Wooyoung szavai.
- Natalie, kérlek. - ölel magához. - Ne menj vele! Hallgass rám! Ígérd meg, hogy most szépen haza-
- Natalie! - tőlünk nem messze hallom meg Junsu kiáltását, ahogy kisiet a hátsó kijáraton. Amikor meglátja Wooyoung karjait körülöttem, még inkább megszaporázza a lépteit, majd amint oda ér hozzánk, szinte kitép barátom kezei közül, és védelmezően magához szorít. Egyből valamiféle nyugodtság kerít hatalmába, ahogy megérzem az ismerős parfümöt Jun.K ingjén.
- Jézusom, Natalie. - motyogja aggódóan. - Kész szerencse, hogy épp ide tartottam a Lotusba. Nick szinte letámadott, ahogy beértem a bejáraton. - ahogy hallgatom Junsu hangját, lassacskán kezdek megnyugodni.
- Natalie. - szól rám Wooyoung, mire ráemelem tekintetem mogyoróbarna szemeire. - Kérlek, gyere velem szépen haza.
- Wooyoung...
- Haza megyünk Shellyhez. - mondja elszántan.
- Ne te dönts helyette, Jang! - emeli fel a hangját Junsu, és még szorosabbá válnak karjai körülöttem.
- Igazad van. - sóhajt halkan. - Natalie? Kivel mész?
Amint újra ráemelem a tekintetem, szinte ledermedek. Barátom háta mögött egy ismerős alak tűnik fel, majd lép ki a Lotus hátsó ajtaján az utcai fénybe. Junho.
Szemeiből sugárzik a megvetés, amitől elfog a félelem, és még inkább Junsuhoz préselem magam. Junho tekintete nem rajtam, hanem Jun.K arcán, és kezein időzik, majd kimérten karba teszi a kezeit.
Wooyoung a kérdését szinte úgy teszi fel, mintha a válaszom véglegesen eldöntené, hogy melyik oldalra állok.
- A te döntésed, Natalie. Én vagy Junsu?

11. rész - Lehull a lepel

Chapter 11 - Lehull a lepel

- Natalie szemszöge - 

Wooyoungot láthatóan meglepték a kérdéseim, mert először csak a távolba meredve ül mellettem. Először azt hiszem nem is fog válaszolni, de aztán hirtelen felém fordul, és ráteszi az egyik kezét a combomra, hogy magára vonja a figyelmem.
Még pislog párat, aztán megszorítja a combom, hogy erőt gyűjtsön, majd halkan megszólal:
- Az apám és az anyja szeretők voltak. - mondja körítés nélkül, de ezzel az információval úgy meglep, hogy először csak tátogni tudok nagyokat válaszként.
- Mi, de hogy... mi? - kérdem összezavarodva, mert ez mindent más megvilágításba helyez.
- Évekig csinálták titokban. Anya végül megbocsátott apának, de Junsu szülei között végleg tönkre ment minden.
- Elváltak? - kérdem tőle halkan, reszelős hangon.
- Junsu apja öngyilkos lett.

- Junsu szemszöge -

Miután magára hagytam Nataliet, úgy döntöttem, hogy benézek a fiúkhoz a Night klubba, amit még az öreg után örököltem, a sok egyéb vállalkozása mellett.
Igazából sosem érdekelt az üzlet, én inkább a szabad élet híve voltam, kötöttségek nélkül. Ezért is adtam át az irányítói széket apa jobbkezének, Mr. Sannak. Jó fej a pasi, már kis kölyök korom óta ismerem. Minden hétvégén eljöttek a feleségével a partikra, amiket anya rendezett. Ez volt a mindene. Hogy mutogathassa a fényűző életét. A házat, a kertet, a tömérdek ékszereket és a ruhakölteményeit.
Bennem sosem mozgatott meg a pénz nagyravágyást. Talán azért, mert ebbe születtem, míg anya egy középiskolai tanár és óvonő lányaként látta meg a napvilágot. Imádta a csillogást, amit az öreggel kötött házassága hozott.
Már kiskorom óta kevesebbet ért neki az életem, mint a vagyon, amit azóta is minduntalan csak gyarapítani kívánt.
" Pénzből sosem elég! " - szokta nekem mondani, amíg kicsi voltam. Ezért próbált belőlem is vállalkozót csinálni. A legdrágább tanárokat fogadta mellém, már kiskoromtól kezdve. Sznob iskolákba járatott, elit egyetemre adott. De én mindent csak fél vállról vettem.
Ezért sem sikerültek jól a vizsgáim sem. Teljesen hidegen hagyott anyám próbálkozása, hogy olyan embert faragjon belőlem, mint apám. Én selejt termék vagyok, ahogy mindig mondta a hátam mögött.
Valahogy nem hatott meg anyám látható, és érezhető ellenszenve, amit születésem óta táplált irántam. Valahol megértettem az érzéseit. Hisz elcsesztem az életét, mert egy gyerek csak gonddal jár. Már nem járhat annyit el az ember szórakozni, muszáj fenntartani a tökéletes család látszatát. A hírnév fontos - egy olyan embernek főleg, mint Han Sayuki.
Félvérsége miatt fiatal korában sok megkülönböztetés érte, mi tagadás. Meg hát a családja is szegényebb volt, mint az átlag, és otthon sem kapott elég figyelmet - tekintve, hogy öten voltak testvérek. Talán erre vonatkoztatható, hogy fontos neki a társasági élet.
Másrészről mindig is megvetettem, mint embert. Undorodtam tőle, azért, amit tett apámmal. Tönkre vágott egy embert a túlzott kapzsiságával. Egy olyan embert, aki a nagy vagyona ellenére is megőrizte az emberségét.
Kim Haenam egy becsületes üzletember volt. Olyan apa, aki igazán a családjáért élt, minden szabadidejét nekem szentelte. Olyan akartam lenni, mint ő. Nem olyan mágnás, hanem olyan erős, és magabiztos férfi.
Mindig is csodáltam az akaraterejét és az önzetlenségét. Én sosem tudtam ilyen erényeket mutatni egy ember felé sem, bármennyire is próbálkoztam.
Apa sokat mesélt az ő apjáról, hogy ő milyen ember volt, és hogy majd én is biztos folytatom azt az utat, amit ők elkezdtek. Majd tovább adom a fiamnak, ő is az ő fiának és így tovább.
Eleinte így szerettem volna. Azt akartam, hogy büszke legyen rám. Ő volt az egyetlen ember, akit elvárások nélkül szerettem. Az egyetlen ember, aki tudatta velem, hogy értékes ember vagyok, egy olyan fiú, akiből bármi lehet, amire csak vágyik. Nagy álmokat szőtt nekem, amiket végül nem tudtam teljesíteni.
Elveszett az akaraterőm, amikor apa meghalt. Mintha kialudtak volna egyszer csak a fények, és onnantól kezdve nem akartam mást, csak elhagyni azt a házat, amely a régi rossz emlékeket tartotta bennem.
Mindenért anya a felelős. Mindenért. Tönkre tette apa életét és az enyémet is. A pénzért.


Épp csak belépek a bár ajtaján, és köszönök a csaposnak, Joenak, amikor megcsörren a telefonom. Halkan káromkodok, miközben előkeresem a zsebemből, majd mikor a képernyőre meredek, végleg elfogy a türelmem. Egy olyan napot szerettem volna, amikor csak magam lehetek, egy üveg jóféle whisky és egy pohár társaságában.
- Mond. - szólok bele unottan a készülékbe, ahogy a fülemhez emelem.
- Junsu drágám, remélem nem kell emlékeztetnélek, hogy szombaton jelenésed van a birtokon. - jön a csilingelő a felelet, amitől hánynom kell.
- Hogy is tudnám elfelejteni. - motyogom halkan, és ahogy jöttem, elhagyom a klubot. Ismételten bepattanok a Ferrarim volánja mögé, és ingerülten lépek a gázra, miután ráadtam a gyújtást a kocsira, közben hallgatom a hablatyolást a telefonból.
Kiakasztó. Egyszerűen túl sok. Már ennyi túl sok belőle.
- Jól van, anya, elég lesz. Megígértem, hogy ott leszek, nem? - kérdem tőle, és ráhajtom a fejem a kormányra, amíg állok a dugó kellős közepén az autópályán.
- Igen. Ellenben ismerlek, fiam. Mindig ezt csinálod. A szavadat adod, aztán szépen megfeledkezel az ígéretedről. Vagy minő csoda, eljössz és idő előtt távozol. De még ha csak pár percre is, jó lenne, ha benéznél. Apád ügyfelei szeretnének látni.
Hangosat sóhajtok, türelmetlenül dobolok a bőrkormányon. Amióta meghalt az öreg, sosem szólítja a keresztnevén. Csak mindig "Apád", mintha már semmi köze nem lenne hozzá. Csoda, hogy engem még a fiának tekint. Annyi minden után is...
- Rendben, elmegyek. De csak egy feltétellel.
- Mi lenne az a feltétel? De előre figyelmeztetlek Junsu, hogy Steven mindenképp ott lesz. Ezt nem szabhatod meg, ha ez kell hozzá, hogy gyere, akkor inkább ne is kezd el.
- Haha, vicces, hogy mennyire ismersz. - felelem gúnyosan. - De most mellé lőttél.
- Akkor mond nyugodtan. Csak nem megint Nichkhun akar veled tartani?
- Nem, most nem. - kínosan elmosolyodom, ahogy felrémlenek az emlékek, amikor néha elkísért Nick is. Csak azért jött el, mert másképp be sem tettem volna a lábam a birtokra. Így legalább volt egy normális ember a közelemben, aki kimentett, hogyha forró lett a helyzet.
- Akkor?
- Egy lányra is számíts a társaságomban.