35. rész - Két szív

Chapter 35 – Két szív

Miután leszakadtunk a többiektől, elmentünk inni egy kávét. Junsu elég nyúzottnak tűnt, pedig reggel elég fitt volt még.
- Fáradt vagy? – kérdezem tőle, miután kifizette a koffein nedűt.
- Nem szeretek órákat a kocsiban utazni. Mindig elálmosodom tőle. Az utastérben zötykölődni… nekem felér egy ringatással.
- Értem – mosolyodom el álmos ábrázatán.
- De a kávé majd segít. – emeli meg a műanyag poharat, és nagyot kortyol belőle.
- Az biztos. – biccentek egyetértően. – És mi a terv ez után?
- Terv? – mosolyodik el huncutul. – Felviszlek a fellegekbe.
- Hogy hova viszel? – ráncolom össze kérdőn a szemöldököm.
- Majd meglátod. – neveti el magát.

Junsu lényegében nem hazudott nekem. Az óriáskerék előtt álltunk, ő épp a kezelő sráccal egyezkedett. Az volt a kívánsága, hogy ne csak egy menetet mehessünk, hanem legalább negyed órát tölthessünk odafent.
Ezt természetesen pénzzel akarta elintézni. Nem igazán tetszett a dolog, hogy le akarja fizetni a vidámpark egyik alkalmazottját, de a mögöttes szándékot azért értékeltem.
Nagyon romantikus odafönt, kettesben azzal, akit szeretsz. Főleg, hogy ez a zárt kabinos fajtából volt való.
Végül rábeszélte a srácot, aki feltűnés nélkül csúsztatta a kapott pénzt a farzsebébe.
- Mehetünk? – mosolyog rám boldogan, és belecsúsztatja az ujjait az enyémek közé. Lazán, de összefűzi őket.
Olyan furcsa kézen fogva sétálni valakivel. Adam soha nem fogta meg a kezem. Mindig csak átdobta a karját a vállam felett. Jaeho, akivel Junsu előtt jártam pár hónapig, ő sem volt híve ennek.
Pedig olyan jól esett meleg kezének érintése.
- Persze. – egy hihetetlenül idióta, de örömteli vigyor ül ki az arcomra. – Alig várom!
Ingatag volt a fülke, ahogy felléptem rá, Junsut követően. Ő elkapta a karom, és magához rántott, mielőtt szépen hasra eshettem volna.
Belélegeztem fűszeres parfümjének illatát, teljesen ellazultam ölelésében. Szinte észre sem vettem, amikor ránk zárták az ajtót. Lassan megindult a gépezet, a padló még labilisabbá vált a talpam alatt.
De engem semmi sem érdekelt. Éreztem, ahogy mély levegőt vesz. Kimérten végig simít a hátamon ujjbegyeivel. A szívem őrült hajszába kezdett. Úgy éreztem kiszáll az erő a lábaimból. Csak az ő karjai tartanak egyben.
Óvatosan eltolt magától, és az állam alá nyúlt ujjaival. Rabul ejtette tekintetem kávészín szemeivel. Teljesen a hatása alá volt.
Lassan mozdult felém, amikor pedig összeértek ajkaink, véglegesen elvesztem. Lehunytam a szemeim, és hagytam, hogy magával ragadjon a pillanat varázsa.
Lassan csókolt, mintha az idő soha nem érne véget. A szája olyan puha volt, és lágy, hogy elolvadtam tőle teljesen. Kezeivel a nyakamat cirógatta, én pedig a hajában matattam.
A tarkójánál fogva húztam közelebb magamhoz, hogy teljesen összesimuljon a testünk. Alig jutottam levegőhöz, ahogy kóstolgattuk egymás száját. Annyira édes volt, ahogy csókolt engem. Olyan volt, mint egy első csók. Pedig ez a sokadik volt mostanra. De ez is, akárcsak amit a parkban először váltottunk, nem volt hasonlítható a többihez. A mélyben ott lappangott a vágy, de nem úgy, mint eddig. Ez szimpla rajongás volt és nem pedig birtoklási vágy, ami eddig hajtotta őt.
Tényleg kezdtem elhinni, hogy szeret engem. Annyira gyengéd volt velem, mint még soha senki. Mellette gyönyörűnek éreztem magam. Kívánatosnak. És ez semmivel sem volt pótolható.
- Szeretlek – tátogta a számba hang nélkül. Elmosolyodtam és hangtalanul én is ugyanezt a szót formáltam ajkaimmal.
- Ha előbb találkozunk, soha nem lettem volna chippendale. – vallja be suttogva. – Te vagy az egyetlen, akinél azt akarom, hogy bolonduljon értem.
- És fordítva – mosolyodom el őszinteségén.
- Annyi szívet törtem össze életem során… De soha nem fájt annyira egyik sem, mint amikor sírni láttalak miattam.
- Soha nem gondoltam, hogy lettek volna érzéseid irántam, már akkor is.
- Pedig voltak. Csak küzdöttem ellenük. Én egy szívtipró voltam, faltam az életet nagykanállal. Nem hittem, hogy valaha is elég lesz egy nő nekem. El sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer ennyire szerelmes leszek. Teljesen bolonddá tettél. Nem tudom, hogy mit művelsz velem.
- Te is az őrületbe kergetsz engem. Annyira szeretlek, hogy néha úgy érzem, nem bír el többet a szívem. De aztán mégis mindig jobban szerelmes leszek beléd, mint előtte.
- Amit te érzel, csepp a tengerben az én érzéseimhez képest. Higgy nekem. – duruzsolja, miközben erősen magához ölel. Kétségbeesetten szorít karjaival, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatnék.
Ugyanúgy érez, mint én. Mindig ettől féltem, ha vele voltam. Hogy egy nap felkelek, és rájövök, hogy az egész egy csodálatos álom volt. De ha az is, úgy érzem, hogy soha nem akarok felébredni. Ebben a mágikus világban akarom leélni az életem, e mellett a fantasztikus férfi mellett.
Az út további részében a fülke padján ültünk egymás mellett, az ujjaink összekulcsolva, a fejem a vállára döntve. A hajtincseimmel játszott, és közben arról mesélt, hogy milyen volt a gyerekkora. Eddig egyszer sem nyílt meg ennyire előttem.
- Imádtam az édesapámat. Ő volt az én hősöm, éretlen gyerek fejjel. Minden szabadidőmet vele töltöttem volna, ha nem lett volna annyi a munkája.
Megáll kutakodó keze egy pillanatra, majd áttér a nyakam simogatására.
- Ha nem kellett volna annyit utaznia, tudta volna, hogy anya mennyire nem foglalkozott velem. Csak a társasági élete érdekelte, és hogy minél jobb helyre fektesse be a pénzt. Folyton ellenőrizgette, hogy apa nem csalja-e meg őt. Végül mégis ő bújt mással ágyba.
- Biztos nem volt könnyű annyi idősen.
- Soha nem bocsátottam meg anyának. Lehet, hogy gyerekes amit most mondok, vagy csak bűnbakot kerestem azért, ami történt, de… még mindig úgy gondolom, hogy ő kergette depresszióba, majd öngyilkosságba az apámat.
- Ez nem gyerekes dolog. Én is őt hibáztatnám a helyedben. Biztosan nem véletlen, hogy azután történt a dolog, miután fény derült édesanyád szeretőjére.
- Ugye te is így hiszed? – kétségbeesett a tekintete. Megértem, hogy miért érez így. Hiszen még csak egy nyolc éves kisfiú volt, amikor mindez történt. Nem merte az anyja fejéhez vágni az érzéseit, de a lelke mélyén biztosan nagyon csalódott volt, és rémült. Az egyetlen ember, aki igazán szerette, nem volt többé. És rá volt utalva egy olyan nő gondoskodására, aki soha nem kapná meg a Legjobb anya címet. Én is féltem volna a helyében.
Nekem is borzasztóan fájt, amikor anya elment. De nekem ott volt legalább lélekben apa, ha nem is figyelt oda rám úgy, ahogy kellett volna. De ő senkire sem számíthatott.
Összeszorul a szívem, ahogy végig nézek rajta. Hiszen annyira törékeny, és sebezhető most. Az öntelt állarc, amit hordott, hogy eltakarja mindezt, végleg darabjaira hullott. Egy igazi, húsvér Kim Junsu volt előttem, aki másra sem vágyott, csak, hogy igazán szeressék.
- Soha nem foglak magadra hagyni. – suttogom elcsukló hanggal.
Határozott és szerelemmel teli a tekintete, amikor felkapja rám íriszeit.
- Előbb vágják le a kezem, minthogy elengedjem a tiéd.
A csók, amelyben összeforrnak ajkaink, elsöprő ereje van a szívemre nézve. Majdnem kiszakad a helyéről. De ahogy a kezem Junsu mellkasára vezetem, érzem, hogy neki is ugyanolyan hevesen dobog, majd’ kitör bordái fogságából. Egyszerre dobban két szív, amely végre valahára teljes mértékben egymásra talált…

Lesson 1: Fidelity to learn: 2. rész - Őrület határán

Chapter 2 - Őrület határán

Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, hogy a félelem satuként szorítja össze a torkomat. Kétségbeesetten mozgolódtam a cseppnyi területen, hátha találok egy kart, vagy egy gombot, akármit… Bármit, ami kijuttathat innen.
- Taecyeon! Ez nem vicces. Kérlek, felelj!
Nem érkezett válasz. Csak a szél süvítését lehetett hallani a túloldalról és semmi egyebet.
Az őrület határán voltam, amikor egyszer csak léptek zaja ütötte meg a fülemet.
Hangosan kopogott a cipő sarka, amelyet az ember viselt, így tudtam, hogy nem Taec lesz az. Valaki más. Bárki, akitől még jobban halálra rémülök.
Csak annyit kívántam, hogy épségben kijussak innen, és esküszöm, soha többé nem jövök ide.
Amikor lassan elindult fel az előttem lévő fal, erősen összeszorítottam a szemeimet, mert nem tudtam mi fogad majd a túloldalon.
- Minden rendben? – kérdezte egy reszelős férfihang. Ismerősen csengett, de nem tudtam, hogy kihez kössem.
Óvatosan felnyitottam pilláimat, és egyből hátra is hőköltem. A kalapos mogorva jegyszedő állt előttem, a bal kezében egy ősrégi olajlámpát tartott.
- Nem, egyáltalán nem vagyok jól! – lépek ki az odúból, és erősen meglököm a férfit dühödten.
- Na, na, na! – emeli fel ő is a hangját. – Mit képzel, mit csinál?
- Maguk őrültek! Képesek voltak bezárni ide!? Mik ezek az állat tetemek? Ez egy szörnyű hely!
- Először is – sóhajt fáradtan a férfi, és lerakja a lámpát a lába mellé a földre. – azok csak bábuk. Az a munkám, hogy ezeket elkészítsem. Maszkmester vagyok. – rántja meg a vállát, és karba teszi a kezeit. – Valamint nem zárta be ide senki. A háta mögötti csapóajtó automatikusan felnyílt volna öt percen belül, miután a másik lezárul. Ez csak egy próba, hogy mennyit bírnak a vendégek. A feleségem ötlete volt.
- Normálisak maguk!? Hol van a barátom? Mit műveltek vele!?
- Mi semmit. Szenvedett egy kis balesetet, de arról csak ő tehet.
- Balesetet? – kérdem döbbentem.
- Lent van a hallban.
Faképnél hagyom a cilinderest, és sietősen elhagyom az emeletet. Útközben észreveszem, hogy a kellékeket épp eltakarítják a dolgozók. Egy nő művért mos fel a folyosó fapadlójáról, és úgy cseverészik a munkatársával, mintha ez teljesen rendben lenne.
Lehet, hogy én vagyok túl földhöz ragadt, de engem mindez kiborít.
A földszinten a bal oldali helyiségben ég a világítás, ami végre nyugalommal tölt el.
- Óvatosabban, némber! – mordul fel Taecyeon a szomszédos szobából. Gondolkodás nélkül arra veszem az irányt.
Szinte sértetlennek tűnik, ám a fején egy csúnya seb éktelenkedik.
Egy idős hölgy kötszert próbál rátenni a homlokára, de ő kapálózva ellenkezik.
Magam sem hiszem el, de könny szökik a szemembe, hogy látom, tényleg semmi baja. Ott fent bezárva azt hittem egy pillanatra, hogy… nem is akarok belegondolni, hogy milyen szörnyű dolog szaladt át a fejemen.
- Hana? – szólít meg váratlanul, és felpattan a fotelből, amiben eddig ült. – Jól vagy? – indul meg felém összeráncolt szemöldökkel. – Te most sírsz?
- Nem sírok, te hülye! – kiáltok rá, és megtaszítom a mellkasát, amikor elém lép.
- Na, semmi baj! – ránt magához, és átkarol. – Bocs, hogy ott hagytalak, de muszáj volt lekezelni a fejemet.
Nem szólok egy szót sem, mert olyat teszek, amit soha nem képzeltem, hogy meg fog történni… átölelem a széles vállakat.
Megremegek az erős karok között, mert érzem, hogy tényleg nem vagyok veszélyben, és csak túlreagáltam a dolgokat.
- Ide jönne uram, hogy bekötözhessem végre? – szólal meg frusztráltan a nő.
- Persze – ereszt el váratlanul, és lehuppan a helyére. – De ne fájjon! És főként ne maradjon hege! Szükségem van az arcomra a munkámhoz. Ezzel tudom felcsípni a dögös nőket! – kacsint a hölgyre huncutul.
Ééés visszatért a megszokott Ok Taecyeon a házba. Egy pillanatra azt hittem, hogy tud normális is lenni, de úgy látszik, hogy megint naiv voltam.
- Mi történt a fejeddel? – kérdem sóhajtva, és karba teszem a kezeim. – Elég hangos voltál, biztos fájt…
- Igen, elég rendesen bevertem a fejemet. – neveti el magát kínosan.
- De hogyan?
- Hát az úgy volt… - nyel egy hatalmasat.
- Megijedt a plafonról lekúszó póktól, és ahogy hátra ugrott előle, rádőlt az egyik polc. – magyarázza unottan a nő. Nagy szemeket meresztek a feketére, és ökölbe szorítom a kezeim.
- Te most viccelsz velem. – szűröm idegesen a fogaim között a szavakat. – Az egész istenverte kísértetház nem verte nálad ki a biztosítékot, erre egy nyamvadt kis póktól rémülsz meg!?
- Nem volt az olyan pici!
- Én be voltam zárva egy sötét szűk helyre!
- Biztos nem volt komfortos. – bólogat mindent tudóan, és egy ártatlan mosolyt küld felém. Egy hajszál választ el tőle, hogy oda lépjek elé, és egy pofonnal töröljem le a vigyort a képéről.
- Még, hogy komfortos!? Normális vagy te!? Tudod mennyire megijedtem, amikor felkiáltottál? Egy pillanatra azt hittem… azt hittem…
Nagyot sóhajtok, és hátat fordítok neki.
- Te idióta. – suttogom frusztráltan, és kisétálok a szobából. A bejárati ajtó nyitva áll, a délutáni napsütés világítja meg az előteret, mert a természetes fényen kívül még mindig nem ad más világítást a helyiségnek.
- Te óriási nagy idióta… - sóhajtom fáradtan.

Kint megvártam a lépcsőn ülve Taecyeont. Nem akartam még az arcát sem látni, most igazán megharagudtam rá. Egy szót sem szóltam hozzá, amíg nem kerültek elő Natiék.
- Hogy éreztétek magatokat? – mosolyodott el vidáman Natalie, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy azonnal eleresztette Junsu kezét, amint a közelünkbe értek.
Hiába titkolta, tudtam már régen, hogy neki fog új esélyt adni. Szerettem a bátyámat. Mindenkinél fontosabb volt nekem, de úgy éreztem, hogy senkit sem lehet rákényszeríteni arra, amit nem akar. Ezen a lányon pedig igazán látszott, hogy boldog Minjunnal. Ki vagyok én, hogy az útjukba álljak? Ez az ő életük. Csak egyben bízom, hogy ezt kíméletesen fogja közölni Junhoval. Nem érdemli meg, hogy újabb csalódás érje.
Annyira szeretetéhes azóta… amióta egy nagy veszteség ért minket.
Úgy érzem, hogy kettészakadok. Annyira szeretném, ha a bátyám boldog lenne. De azt is szeretném, hogy Natie az legyen. Ez egy ördögi kör.
- Fantasztikusan! – horkantok fel ironikusan, és megkerülöm a társaságot.
- Mit csináltál vele? – sziszegi idegesen Natalie annak a marhának.
A legrosszabb az egészben, hogy szerintem Taec maga sem tudja, mi rosszat tett.
Ezt igazán csak én tudom. Mert egy pillanatra tényleg, igazán aggódtam érte. Ahogy átfutott az agyamon, hogy akár komoly baja is lehetne, érthetetlen módon nem jutottam lélegzethez. A félelem éles karmaival szorongatta a szívemet, levert a víz.
Miért van ez? Annyira gyűlölöm ezt az embert, amennyire csak lehetséges. Akkor mégis miért érint ennyire mélyen az, hogy nem vette észre a féltésemet felé?
Megbolondultam.