Chapter 2 - Őrület határán
- Taecyeon! Ez nem vicces. Kérlek, felelj!
Nem érkezett válasz. Csak a szél süvítését lehetett hallani a túloldalról és semmi egyebet.
Az őrület határán voltam, amikor egyszer csak léptek zaja ütötte meg a fülemet.
Hangosan kopogott a cipő sarka, amelyet az ember viselt, így tudtam, hogy nem Taec lesz az. Valaki más. Bárki, akitől még jobban halálra rémülök.
Csak annyit kívántam, hogy épségben kijussak innen, és esküszöm, soha többé nem jövök ide.
Amikor lassan elindult fel az előttem lévő fal, erősen összeszorítottam a szemeimet, mert nem tudtam mi fogad majd a túloldalon.
- Minden rendben? – kérdezte egy reszelős férfihang. Ismerősen csengett, de nem tudtam, hogy kihez kössem.
Óvatosan felnyitottam pilláimat, és egyből hátra is hőköltem. A kalapos mogorva jegyszedő állt előttem, a bal kezében egy ősrégi olajlámpát tartott.
- Nem, egyáltalán nem vagyok jól! – lépek ki az odúból, és erősen meglököm a férfit dühödten.
- Na, na, na! – emeli fel ő is a hangját. – Mit képzel, mit csinál?
- Maguk őrültek! Képesek voltak bezárni ide!? Mik ezek az állat tetemek? Ez egy szörnyű hely!
- Először is – sóhajt fáradtan a férfi, és lerakja a lámpát a lába mellé a földre. – azok csak bábuk. Az a munkám, hogy ezeket elkészítsem. Maszkmester vagyok. – rántja meg a vállát, és karba teszi a kezeit. – Valamint nem zárta be ide senki. A háta mögötti csapóajtó automatikusan felnyílt volna öt percen belül, miután a másik lezárul. Ez csak egy próba, hogy mennyit bírnak a vendégek. A feleségem ötlete volt.
- Normálisak maguk!? Hol van a barátom? Mit műveltek vele!?
- Mi semmit. Szenvedett egy kis balesetet, de arról csak ő tehet.
- Balesetet? – kérdem döbbentem.
- Lent van a hallban.
Faképnél hagyom a cilinderest, és sietősen elhagyom az emeletet. Útközben észreveszem, hogy a kellékeket épp eltakarítják a dolgozók. Egy nő művért mos fel a folyosó fapadlójáról, és úgy cseverészik a munkatársával, mintha ez teljesen rendben lenne.
Lehet, hogy én vagyok túl földhöz ragadt, de engem mindez kiborít.
A földszinten a bal oldali helyiségben ég a világítás, ami végre nyugalommal tölt el.
- Óvatosabban, némber! – mordul fel Taecyeon a szomszédos szobából. Gondolkodás nélkül arra veszem az irányt.
Szinte sértetlennek tűnik, ám a fején egy csúnya seb éktelenkedik.
Egy idős hölgy kötszert próbál rátenni a homlokára, de ő kapálózva ellenkezik.
Magam sem hiszem el, de könny szökik a szemembe, hogy látom, tényleg semmi baja. Ott fent bezárva azt hittem egy pillanatra, hogy… nem is akarok belegondolni, hogy milyen szörnyű dolog szaladt át a fejemen.
- Hana? – szólít meg váratlanul, és felpattan a fotelből, amiben eddig ült. – Jól vagy? – indul meg felém összeráncolt szemöldökkel. – Te most sírsz?
- Nem sírok, te hülye! – kiáltok rá, és megtaszítom a mellkasát, amikor elém lép.
- Na, semmi baj! – ránt magához, és átkarol. – Bocs, hogy ott hagytalak, de muszáj volt lekezelni a fejemet.
Nem szólok egy szót sem, mert olyat teszek, amit soha nem képzeltem, hogy meg fog történni… átölelem a széles vállakat.
Megremegek az erős karok között, mert érzem, hogy tényleg nem vagyok veszélyben, és csak túlreagáltam a dolgokat.
- Ide jönne uram, hogy bekötözhessem végre? – szólal meg frusztráltan a nő.
- Persze – ereszt el váratlanul, és lehuppan a helyére. – De ne fájjon! És főként ne maradjon hege! Szükségem van az arcomra a munkámhoz. Ezzel tudom felcsípni a dögös nőket! – kacsint a hölgyre huncutul.
Ééés visszatért a megszokott Ok Taecyeon a házba. Egy pillanatra azt hittem, hogy tud normális is lenni, de úgy látszik, hogy megint naiv voltam.
- Mi történt a fejeddel? – kérdem sóhajtva, és karba teszem a kezeim. – Elég hangos voltál, biztos fájt…
- Igen, elég rendesen bevertem a fejemet. – neveti el magát kínosan.
- De hogyan?
- Hát az úgy volt… - nyel egy hatalmasat.
- Megijedt a plafonról lekúszó póktól, és ahogy hátra ugrott előle, rádőlt az egyik polc. – magyarázza unottan a nő. Nagy szemeket meresztek a feketére, és ökölbe szorítom a kezeim.
- Te most viccelsz velem. – szűröm idegesen a fogaim között a szavakat. – Az egész istenverte kísértetház nem verte nálad ki a biztosítékot, erre egy nyamvadt kis póktól rémülsz meg!?
- Nem volt az olyan pici!
- Én be voltam zárva egy sötét szűk helyre!
- Biztos nem volt komfortos. – bólogat mindent tudóan, és egy ártatlan mosolyt küld felém. Egy hajszál választ el tőle, hogy oda lépjek elé, és egy pofonnal töröljem le a vigyort a képéről.
- Még, hogy komfortos!? Normális vagy te!? Tudod mennyire megijedtem, amikor felkiáltottál? Egy pillanatra azt hittem… azt hittem…
Nagyot sóhajtok, és hátat fordítok neki.
- Te idióta. – suttogom frusztráltan, és kisétálok a szobából. A bejárati ajtó nyitva áll, a délutáni napsütés világítja meg az előteret, mert a természetes fényen kívül még mindig nem ad más világítást a helyiségnek.
- Te óriási nagy idióta… - sóhajtom fáradtan.
Kint megvártam a lépcsőn ülve Taecyeont. Nem akartam még az arcát sem látni, most igazán megharagudtam rá. Egy szót sem szóltam hozzá, amíg nem kerültek elő Natiék.
- Hogy éreztétek magatokat? – mosolyodott el vidáman Natalie, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy azonnal eleresztette Junsu kezét, amint a közelünkbe értek.
Hiába titkolta, tudtam már régen, hogy neki fog új esélyt adni. Szerettem a bátyámat. Mindenkinél fontosabb volt nekem, de úgy éreztem, hogy senkit sem lehet rákényszeríteni arra, amit nem akar. Ezen a lányon pedig igazán látszott, hogy boldog Minjunnal. Ki vagyok én, hogy az útjukba álljak? Ez az ő életük. Csak egyben bízom, hogy ezt kíméletesen fogja közölni Junhoval. Nem érdemli meg, hogy újabb csalódás érje.
Annyira szeretetéhes azóta… amióta egy nagy veszteség ért minket.
Úgy érzem, hogy kettészakadok. Annyira szeretném, ha a bátyám boldog lenne. De azt is szeretném, hogy Natie az legyen. Ez egy ördögi kör.
- Fantasztikusan! – horkantok fel ironikusan, és megkerülöm a társaságot.
- Mit csináltál vele? – sziszegi idegesen Natalie annak a marhának.
A legrosszabb az egészben, hogy szerintem Taec maga sem tudja, mi rosszat tett.
Ezt igazán csak én tudom. Mert egy pillanatra tényleg, igazán aggódtam érte. Ahogy átfutott az agyamon, hogy akár komoly baja is lehetne, érthetetlen módon nem jutottam lélegzethez. A félelem éles karmaival szorongatta a szívemet, levert a víz.
Miért van ez? Annyira gyűlölöm ezt az embert, amennyire csak lehetséges. Akkor mégis miért érint ennyire mélyen az, hogy nem vette észre a féltésemet felé?
Megbolondultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése