Chapter 1 – Félelem
Annyira finom volt a vattacukor, amit épp nagy halmokban toltam a számba, hogy egyáltalán nem figyeltem oda arra, amit Taecyeon magyarázott nekem. De nem is igazán érdekelt, hogy miért járt a szája.
Még mindig utálom a lelkem mélyén, mert egy nagyszájú szoknyapecér, aki semmire sem tartja a nőket. Undorító a munkája, és az élete is eléggé szánalmas. Lássuk be, más szóval nem igazán tudnám illetni az életmódját, amikor lassan átlépi a húszas éveinek végét jelző kaput, és még mindig chippendaleként tengeti a mindennapjait.
Egyedül Natalie miatt léptem le az egyetemről. Nagyon szerettem volna még egy kis időt együtt tölteni vele, és másképp nem tudtam ezt elérni, csak úgy, hogy csatlakozott ez a két mihaszna is. Mondjuk kettőjük közül Minjun a könnyebb eset, ő fejlődőképes. Igazából, ha Natie nem vigyáz, olyan papucs csávót farag belőle, ami után már nincs visszaút. Taecyeon meg… hát ő más történet. Őt tényleg csak az élteti, hogy minél több csaj bugyijába másszon be, és őszintén szólva senkit sem szeret a világon saját magán kívül.
- Figyelsz te rám egyáltalán? – emeli fel a hangját dühösen Taec, mire elvigyorodom.
- Nem bocsika, mit is mondtál? Épp lefoglalt az, hogy ne vegyek rólad tudomást.
Taecyeon szemei villámokat szórtak felém, és idegesen beharapta a száját. Felnevettem a reakcióját látva, és hátba vágtam.
- Rá se ránts! Hisz megszoktad, hogy nem te vagy a középpontban, hanem az aktuális kuncsaftod, nem igaz?
Annyira ideges volt rám, hogy tudtam, képes lenne megütni. De lehet, hogy ez is volt a célom. Kellett valami, ami miatt még jobban utálhatom. Tennem kellett valamit, mielőtt még barátokká válhatnánk. Az soha nem történhet meg.
Taecyeon fújt egy hatalmasat, kiroppantotta az ujjperceit, és elmosolyodott. Majdnem pofán röhögtem, amiért ennyire próbálta megtartani a hidegvérét, hisz tudtam, hogy csak egy kicsi kéne, hogy robbanjon. Nem volt rá jellemző, hogy jó fiút játsszon. Ez nem ő volt.
Csak hát itt volt Junsu, és ez sokat nyomott a latban. Mert ha vele volt, Taec valahogy… megváltozott. Sosem értettem, hogy miért. Egészen emberivé vált a közelében.
- Szóval… azt magyaráztam épp, hogy Natalie és Junsu szőrén-szálán eltűntek. Biztos elkeveredtek valahol a tömegben, mert neked szörnyen fontos volt, hogy tele tömd a hasad és előre rohantál. Én meg természetesen téged követtelek, hogy nehogy te szívódj fel.
- És ezt miért csak most mondod, colos!?
Taecyeon fájdalmasan összeráncolta a szemöldökét, és megcsapta a vállam.
- Ha nem lány lennél, most úgy de úgy behúznék neked egyet, te szerencsétlen!
- Ne veszekedj velem, bunkó!
- Már, hogy a fenébe ne veszekednék, amikor másodszorra mondom el a szituációt, te féleszű?
- Mondhattad volna, hogy fontos. – jelentem ki durcásan, és karba teszem a kezeim.
- Ó istenem, miért büntetsz engem egy ilyen lánnyal… - sóhajt fel nyűgösen, és hátat fordítva nekem elindul az emberek között.
- Ne hagyj már itt! – kiabálok utána, és utána trappolok.
Tíz percnyi keresés után sem bukkantunk Natieékre, így megpróbálta Taec telefonon elérni Jun.K-t. Természetesen nem vette fel, csak a hangposta jelentkezett be.
- Marha jó. – motyogja fáradtan.
- Nyugi, meglesznek! Biztos csak kettesben akartak lenni egy kicsit. Nem csodálom mondjuk, én is rosszul lennék, ha órákig kéne néznem a hülye fejedet.
- Már te is azt teszed, Hana. Jobb, ha tőlem tudod. – feleli gúnyosan.
- Tudok róla, nagyokos. Ezért is olyan rossz a pocakom.
- Szerintem a gyomrod fájdalmáról a sok édesség tehet. – csóválja meg a fejét.
- És akkor mi van, ha ettem egy kis vattacukrot?
- Meg csokis popcornt, óriás nyalókát, karamellás fánkot…
- Jó, talán ettem pár cukros dolgot.
- Te tudod, hogy mit küldesz a hasadba. De ne nyavalyogj nekem, ha hányingered lesz.
- Nem fogok. Mérget vehetsz rá.
- Szavadon foglak - vágja rá epésen, és elfordítja rólam a tekintetét.
Most először nézek én is körbe, azok után, hogy elhagytuk a kajáldás standokat. Egy óriási hullámvasút ível át felettünk a magasban. Hangos sikítozás hangzik fel a kocsikból, ahogy elhúz a síneken.
- Jó móka lehet – motyogom a bajszom alatt.
- A világ minden kincséért sem fogok felszállni rá.
- Talán félsz a magasban? – vigyorodom el cinikusan, mire ő lenézően megcsóválja a fejét.
- Nem éppen. Csak szimplán nem az álmaim netovábbja, hogy az ingemre ürítsd a gyomrod tartalmát a menet közben.
- Ennyire azért nem ettem tele magam! – ellenkezem sértetten.
- Inkább ne próbáljuk ki szerintem.
- Akkor mégis mire üljünk fel? Minden játék olyan a parkban, ami összezötyköli a hasamat.
- Mit szólsz a szellemkastélyhoz? – mutat tőlünk jobbra egy hatalmas, baljóslatú házra.
Frusztráltan beleharapok a számba és lesütöm a szemeim. A világért sem vallottam volna be Taecyeonnak, hogy félek az ilyesmitől.
Bár a legtöbb ilyen hely eléggé hiteltelen volt, viszont én a leggagyibb horrorfilmtől is képes voltam úgy isten igazából berezelni.
- És ha közben Junsuék visszajönnek? A vasúton azért láthatóbbak vagyunk.
- Csak nem félsz? – vigyorodik el gonoszul.
- Én nem. – rántom meg a vállam lazán. Legalábbis abban bízok, hogy annak tűnik a mozdulat.
- Akkor mi akadálya, hogy egy fél órára bemenjünk? Nálam lesz a telefonom, el tudnak minket érni. – vigyorog még mindig gúnyosan.
- Hát legyen – egyezek bele, és megindulok az épület felé.
A gyomrom dióméretűre szűkül, amikor az ajtót kinyitom. Nyikorog az idős tölgyfalap, odabent pedig félhomály fogad.
Egy kétszárnyú lépcső terül el előttem. A fokokon lévő szőnyeg olyan hatást kelt, mintha a molyok régen megrágták volna. A kapaszkodón vörös foltok éktelenkednek. Biztosan művér.
Amikor beljebb lépek, és Taec is követ engem, az ajtót a huzat hangosan bevágja mögöttünk. Nyelek egy hatalmasat.
- A jegyeket – morran fel az őr mellettem váratlanul, amitől kissé megugrok. Taecyeon kihúzza a kezemből a papírlapot és a sajátjával átnyújtja a korosodó férfinak.
Sötét ballonkabátot és cilindert visel, amitől úgy néz ki, mint egy másodosztályú bűvész. Arcán fekete csíkok húzódnak, ami valószínűleg korom. Alkarját mély vágásnyomok csúfítják, ami a többi dologgal ellentétben minden bizonnyal valódi. Olyan, mintha egy éles vadászkéssel ejtették volna őket. Édesapám testén is vannak ilyen hegek, amelyeket még a katonaságban szerzett az egyik ’kedves’ katonatársától.
Lepecsételi a jegyeket a férfi, és a kezembe nyomja őket.
- Jó szórakozást – veti oda mogorván, és eltűnik a sötét előtérben.
- Milyen kedves – motyogom.
- Ettől még inkább valódinak tűnik az egész! – mondja Taec izgatottan, és a vállamra csap. – Kíváncsi vagyok mi vár ránk a szobákban – jelenti ki vidáman, és engem megkerülve sietősen elindul.
- Ne hagyj itt! – kiáltok utána, és megszaporázom a lépteimet. Elsőként bal oldalra megy, ahol a konyha foglal helyet. A pulton félig megkopasztott csirkék vannak, amikről nem tudom eldönteni, hogy valódiak-e.
Nincs merszem megfogni őket. Néhánynak már a fejét is lenyesték konyhakéssel. Amaz pedig véresen hever mellettük.
- Undorító – jelentem ki szörnyülködve, amire Taecyeon csak elneveti magát.
Megkerüljük a szekrény szigetet, ami után egy ajtó az ebédlőbe vezet. Az asztal meg van terítve, a tányérokon állati belsőségek vannak. Épp ekkor dönt úgy a gyomrom, hogy hányingert idéz elő nekem.
- Felfordul a gyomrom – köhécselek az erjedt étel szagától.
Egy alma lassan megindul a csipke terítőn az asztal vége felé. Nagyon lassan gurul, épp hogy csak észrevettem.
Váratlanul valami nagy zuhan az asztalra a plafonról. Rémülten felsikítók.
Egy nő test az. Élettelenül fekszik az evőeszközökön, természetellenes irányba áll mindkét lába. Tőlem két méterre van a holttest, de így is érzem a rothadt hús jellegzetes szagát.
Egy kisebb epét vissza is kell nyelnem, ami felszökik a torkomon.
- Nyugi! – lép közvetlenül mellém Taecyeon. – Nem igazi.
Hiába mondja ezt, mert nekem már ennyi éppen elég, hogy teljesen berezeljek.
- Menjünk tovább – ragadja meg a csuklómat, és elkezd maga után húzni. Szinte vonszolnia kell, mert a lábaim teljesen bemondták az unalmast.
Amikor kiérünk újra az előtérbe, megdermedek.
Egy boncasztal van a lépcső elé tolva, ami eddig nem volt ott. Lepedővel le van terítve valami emberszerű dolog. Ahogy közelebb merészkedünk hozzá, meglátom, hogy egy kéz kandikál ki a lepel alól.
- Nekem kezd elegem lenni ebből az istenverte helyből – jelentem ki frusztráltan. Taecyeon elmosolyodik és megpaskolja az arcomat.
- Ne legyél már nyuszi. Ez csak megtévesztés – legyint egykedvűen, és odasétál a boncasztalhoz. Megragadja az egyik oldalát mindkét kezével, és arrébb tolja az útból. A kocsi kerekei nyikorogva gurulnak tovább.
- Gyere – int nekem, és elindul a lépcsőfokokon.
Nem tehetek mást, követem. De minduntalan a hátam mögé nézek, mert attól félek, hogy mi van, ha a lenti hulla feléled és utánunk jön. Az ilyen helyeken bármi megtörténhet.
Jobbra fordulunk el, amint felérünk a lépcsőn. A falon groteszk képek vannak véres tájakról, csontvázakról, megcsonkított emberi testekről.
Undorodom ettől a helytől. Félelmet is kelt, de inkább rosszul vagyok tőle.
Az első ajtón benyit Taecyeon, én pedig követem. Könyvtár szobának tűnik, bár eléggé szegényesek a polcok. Csak néhol van egy-egy agyonolvasott könyv, a padlón pedig vértócsák vannak.
Bal oldalt a fal egyik része egy fél méterrel beljebb van, mintha ki egy titkos átjáró lenne ott.
- Nézzük meg! – megy oda Taec izgatottan, és megkopogtatja az öreg falemezt. Üregesen kong, tehát helyesnek bizonyul a felvetésem.
Mindkét kezével neki feszül, de nem történik semmi. Én is odamegyek hozzá, és próbálok segíteni, de közös erővel sem megyünk semmire.
- Várj, mindjárt idehozom azt a fejszét – indul meg a szoba sarka felé, ahol valóban van egy.
- De miért lehetne szétütni? Akkor naponta hányszor kéne ezt újra falazni?
- Honnan tudjam? Van jobb ötleted? – rántja meg a vállát.
Kétkedve nézek végig az előttem lévő falon, amely egyáltalán nem tűnik újnak. Évek óta itt lehet már.
Akkor mi értelme van ennek a beeső helynek? Benyomni nem lehet a falat, de pont annyival van beljebb az alapzattól, hogy egy ember kényelmesen elférjen ott.
- Várjunk csak… - motyogom elgondolkodva.
„Pont annyival van beljebb az alapzattól, hogy egy ember kényelmesen elférjen ott.”
- Taecyeon… - remeg meg a hangom rémülten.
- Hmm? – kérdi nekem háttal, miközben felveszi a földről a baltát.
- Azt hiszem, hogy-
De már nem tudom befejezni a mondatot. Egy súlyos fal egy szempillantás alatt lezárul előttem.
Egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Aztán megszólal bennem a riadókészültség.
- Taecyeon! – kiabálom ijedten, és elkezdem ütlegelni a falapot.
- Hana!? – kérdi riadtan a túloldalról. – Mi ez az egész?
- Szedj ki innen! – ordítom rettegve. Minden oldalról hideg falak vesznek körül. Úgy érzem, mintha élve betonoztak volna el. – Könyörgök! Nagyon félek!
- Ne aggódj, kihozlak onnan! – jelenti ki zaklatottan. – Ha kell kivágom a falat a baltával!
Kisebb neszelést hallok a túloldalról, majd egyszer csak hirtelen valami hangosan puffan kint.
- Taecyeon? – kérdem félve. – Ott vagy?
Hangos üvöltés rázza meg a házat, és úgy érzem, hogy a szívemet is.
Mert a fájdalmas kiáltás Taecyeontól származik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése