Chapter 6 - Leírhatatlan I.
Szinte nem is érzékeltem, ahogy kiléptem a hideg levegőre, és azt sem, ahogy félkézzel Chansung támogat a kocsija felé.
- Gyere. - motyogja, ahogy segít bemásznom az anyósülésre. Amint csukódik utánam az ajtó, összerezzenek, és frusztráltan karolom át magam. Olyan védtelennek érzem most magam.
Bűntudatom van. Amiatt, hogy csak úgy ott hagytam Junsut. Valamiért... fájdalmat láttam csillogni a szemében. Nem is értem. Nem tudnám megmagyarázni az egészet. Egy pillanat alatt szerep csere történt; pedig valójában Junho védett meg Jun.K-től. Én mégis őt sajnáltam. Mégis őt láttam összetörtnek. Sebezhetőnek. És ez fájt a legjobban.
Hogy érthetetlen módon miattam volt ez az egész. Én voltam a hibás azért, hogy Junhoék összezördültek. Önző, hülye kis libának éreztem magam abban a pillanatban. És legszívesebben visszamentem volna. De a gyengébbik felem győzött, és beszari csitriként kuporogtam az ülésen tovább.
Ahogy Chansung beszállt az autóba, és feltekerte a fűtést, majd elindult, minden méterrel nőttön-nőtt a bűntudatom. A percek alatt csak hidegebbnek éreztem a légteret, hiába volt már valójában kellemes meleg az utastérben.
Az út alatt nem beszéltem sokat Chansunggal, csak annyit mondott nekem, hogy valójában ő ismer. Kissé meglepődtem ezen, de a jelenlegi lelkiállapotomat tekintve egy szem meresztésen kívül másra nem futotta.
Azt felelte erre nevetve, hogy van egy billiárdszalon, a Sofia, és ott pooloztam a haverja ellen. Ő kártyázott a sarokban, de látta, hogy szépen levertem a gyereket.
Ahogy mesélte, kezdett derengeni, hogy régebben eljárkáltunk Shellyvel egy szalonba, de nem rémlett a neve. Szóval Sofia.
- Még azóta is jársz oda? - kérdi türelmesen, nem foglalkozva azzal, hogy már harmadszorra teszi fel a kérdését, mindegy egyes alkalommal másként megfogalmazva. Erőt veszek magamon, és felé fordulok.
- Nem, már nem. - felelem halkan, és újra befordulok az ablak felé.
- Pedig még mindig jó kis hely. Sőt, még jobb is mint volt. Felújították, szép új berendezést kapott, meg minden. - mosolygott aranyosan, ahogy vezetett Szöul kihalt utcáin.
Mindvégig beszélt, amikor pedig leparkolt a Shellyvel közös apartmanunk előtt, egy puszival köszönt el. Én csak integettem, ahogy elhajtott. Jó pár percig álltam dermedten, a sötét éjszakába bámulva, míg erőt nem vettem magamon, hogy mozgósítsam a lábaimat.
Ahogy beindult a gépezet, kopogva loholtam el a háztömbig, majd a lift használatát figyelmen kívül hagyva, kettesével szedtem a fokokat. Szinte rátörtem az ajtót a csendes kis lakásra, és amint becsuktam azt, neki döntöttem a hátam a falapnak, így vettem nagy levegőket. Próbáltam lenyugtatni őrülten dobogó szívemet, úgy éreztem, ha nem teszem, kiszakad a helyéről.
Másnap olyat tettem, amit még sohasem. Ellógtam a munkát. Egyszerűen nem bírtam kimozdulni a Shellyvel közös lakásunkból. Úgy éreztem, védelmet nyújtanak szobám kék falai. Csukott szemekkel feküdtem az ágyamon, és élveztem a nyugtató zenét, ami a laptopomból szólt.
Egymagam voltam a kislakásban, biztonságban.
Még korán reggel nézett be barátnőm, hogy minden oké-e. Azt mondtam, nem érzem jól magam, és majd hívom Sungjaet. De mégsem tettem.
Pedig még a kagylót is felemeltem. De végül hagytam kihullani a kezeim közül a készüléket, és fáradtan fúrtam a fejem a párnámba.
A tegnapi ruhám volt még mindig rajtam, és véltem érezni Junsu édes parfümjét magamon. Talán ezért nem vettem át. Vagy ki tudja. Talán energiám nem volt elmenni a gardróbig.
Nem értettem mit miért teszek.
Ez az érzés végül 11-ig uralkodott rajtam, míg végül nem kényszerített cselekvésre a zenélő mobilom. Először úgy voltam vele, hogy hagyom a fenébe. De a hatodik csengésre már kikecmeregtem az ágyból érte.
- Halló? - mondtam reszelős hangon, és nyugtáztam magamban a tényt, hogy elkezdtem mutálni.
- Végre, istenem! A füleden ülsz? - mondja idegesen barátnőm a vonal túloldalán.
- Ahha. Mostanában megesik velem. El kéne mennem egy szakorvoshoz, hogy megvizsgálja-
- Te most miről hablatyolsz? - szakít félbe, és frusztráltan fújtat egyet. - Itt van Mr. Elbűvölő istenség, és téged keres. Mondtam, hogy nem vagy bent, de ő... hajthatatlan. Azt mondta beszélni akar veled, és egy órája itt ül az egyik asztalnál.
- És? - sóhajtok.
- Mi az, hogy ÉS? Most komolyan? Hova lett az én barátnőm? Kérem vissza.
- Jaj, Amy, ehhez most nagyon nincs kedvem...
- Nem ismerek rád.
- Én meg rád, hogy képes vagy ilyennel zaklatni.
- Hisz ismersz! De te amúgy miért is nem vagy itt? Lebetegedtél?
- Olyasmi. Kimerültem, kell egy kis pihenés.
- Történt valami?
- Nem szeretnék róla beszélni, ne haragudj.
- Mr. Bugyiszaggató tekintet miatt van? Lekoptassam?
- Nem kell. Csak mond, hogy... ne keressen többet a Cakeben.
- Szóval akkor miatta van. Éreztem. Érzek valamit a levegőben. Féltelek. Ugye nem bántott? Bár ránézésre nem olyannak tűnik, de az ilyenek a legveszélyesebbek.
- Semmi ilyesmi nem történt. De hiába a körítés, nem fogsz belőlem kihúzni semmit. És most ha nem haragszol, visszafekszem a mostanra kihűlt ágyamba. Ezért is köszi. Még egyszer.
- Ne haragudj. Majd kárpótollak. Lehet felugrunk majd munka után rád nézni.
- Nekem mindegy.
- Jójó. Akkor pihenj le. Puszi.
És kinyomom a telefonom. Kitörlöm a hívásértesítő üzeneteket a listáról. A biztonság kedvéért ki is akarom kapcsolni. De megakad a szemem valamin.
Az sms-eseim között van egy piszkozat. Hogy került oda? Nem küldött el egy üzenetet a telefonom valamikor?
Megnyitom, és majdnem eldobom a mobilom, annyira meglepődök.
Csak két sornyi a szöveg, de engem a hideg ráz, amíg elolvasom.
Kim Junsu
272 Nakwon-Dong, Jongno-Gu, Jongno-Gu, Seoul
Hitetlenül meredtem a lakcímre. Ismerem azt a környéket, Szöul egyik legdrágább része. Kevésszer jár arra az ember lánya, de ha mégis, akkor még egy kávéra sem mer beülni, mert annyira magasak az áraik.
És Ő ott lakik. Hát persze.
De miért is kaptam meg a címét? És mikor írta le? Amikor ott felejtettem a táskám? Nevetséges.
Kitörlöm.
Nincs rá szükségem.
Percekig időzött az ujjam a törlés felett, míg végül leeresztettem. Valahogy nem vitt rá a lélek. Ez volt az egyetlen biztos pontom Vele kapcsolatban. Úgy éreztem, látnom kell.
Testem új erőre kapott, szinte magától lendültek mozgásba a lábaim a gardróbom felé.
Lehúztam magamról a tegnapi göncöm, és helyébe egy kötött, hosszabb fazonú, krémszínű felsőt vettem, alá egy fehér farmert húztam. Kiszedtem a barna bokacsizmám, és belebújtam.
Jobb, ha egy kicsit jobban beöltözök. Mára hőmérséklet csökkenést ígértek és ködöt. A hajamat csak lazán felcsatoltam, és lemostam a tegnapi sminkem. Miután ezzel megvoltam, csak egy kis spirált tettem fel, és indulásra kész is voltam.
Magamhoz vettem a táskám, bedobtam a mobilom, és elhagytam a szobám. A konyhapulton hagytam egy üzenetet Shellynek, ha előttem érne haza, hogy elmentem, és majd jövök.
Miután kiléptem a nyugodt lakás ajtaján, és kulcsra zártam, összeugrott a gyomrom. Rosszat sejtetett, de nem törődtem vele.
Látni akartam, és csak az volt a fontos.
Amint nagy nehezen eltaláltam a Chevymmel a címre, amit megadott, kissé ledöbbentem. Mert egy hotel előtt parkoltam. Itt lakna?
Jó magas ház, nem mondom. De mégis csak. Hotel? Nem is egy saját lakás, vagy albérlet? Furcsa...
Rányomtam a kocsimra a riasztót, és ellépdeltem a bejáratig. Egy piros ruhás alkalmazott meghajolt előttem, és kitárta a bejáratot.
Én is gyéren mosolyogva hajlongtam neki, majd beléptem a fényűző belsőjű terembe. A recepciós pultnál két hölgy volt, számítógéppel maguk előtt.
Hirtelen nem tudtam mi tévő legyek. Csak kérdezzek rá, hogy itt van-e? És ha "házon kívül" van jelenleg? Akkor teljesen feleslegesen vezettem el idáig? Jó nem nagy út, csak fél órára lakom innen, de én is pénzből élek.
Vettem egy nagy levegőt, és átszelve a márvány burkolatú előteret megállapodtam a szemüveges lány előtt.
- Miben segíthetek? - pillantott fel rám, egy sablon mosolyt villantva. Kissé meginogtam, hogy tényleg akarom-e én ezt... de végül nyeltem egyet, és magabiztosan mosolyodtam el.
- Igen, kérem. Egy barátom, Kim Junsu itt lakik. Azt nem tudom, hogy pontosan hol, de életbevágóan fontos, hogy találkozzam vele.
- Értem. Ellenben ne haragudjon, de nem adhatunk ki információkat a vendégeinkről.
- Én ezt megértem. De nagyon fontos lenne.
Láttam rajta, hogy nem fogja beadni a derekát, így éreztem, hogy be kell vetnem egy erősebb fegyvert. Az együttérzést.
- Jó nem kertelek... Tudod, - nézek rá, és megköszörülöm a torkom - letegezlek, ha nem zavar. Szóval, tudod, ez a srác szépen átejtett. Elvitt randizni, és amikor nem tudott gerincre vágni, akkor szépen lelépett. A lakáskulcsaimmal együtt, meg minden egyébbel, mert a táskám a kocsijában volt. Nagyon szégyellem, és rosszul is érzem magam, de muszáj visszaszereznem a retikülöm, abban van az életem...
Láttam rajta, hogy fújtat egyet. Úgy viselkedett, mintha már átélt volna hasonló helyzetet. Bár az enyém csak lódítás volt, de próbáltam esenyen nézni, és nagyon elveszettnek tűnni.
- Kérem. Csak fel szeretnék menni hozzá, és elkérni a holmimat. Ennyi lenne az egész, nem is zavarnám-
- Rendben. - suttogja, és közel hajol hozzám. Úgy, hogy senkinek se tűnjön fel, átcsúsztat egy mágneskártyát a kezem elé. - A harmadik emeleten lakik. Jól ismerem. Folyton nőket visz fel magához. Szemétláda. A 205-ös szoba az övé. De ez kettőnk között marad. Nem tőlem kaptad meg a kártyát.
- Persze. - motyogom vissza, és ő egy biztató mosolyt felém küldve visszahúzódik, és újra gépelni kezd, mintha mi sem történt volna.
Nagy kortyokban nyeldesve a levegőt állok be két öltönyös férfi közé a liftbe, amikor az leérkezik, és számolom a másodperceket.
Mikor a harmadikra érünk, kiszállok a felvonóból.
Végig megyek a folyosón, és mikor megtalálom a keresett lakosztályt, pár percig csak állok az ajtó előtt. Kopogjak? Vagy nyissak be a recepcióstól kapott kártyát használva?
Most legyél okos, Natalie.
Idegesen rágcsálom a szám, amíg meg nem hallom, hogy a hátam mögötti ajtónál matatnak, tehát valaki ki fog jönni. Ha itt talál, kérdezősködni kezd. Nem bukhatok le a célban!
Gondolkodás nélkül húzom le a mágnes lapot az olvasóban, és beengedem magam. Halkan hajtom be a falapot magam mögött, és örülten kalapáló szívemet hallgatva, állok, lefagyva. Aztán erőt veszek magamon, és beljebb lépek. Nyugodt, kedves színek jellemzik a nappalit. Nem is értem, hogy lehet ez az ő lakása.
Ahogy lépek még néhányat, megüti a fülem a víz csobogása. Tehát fürdik. Most mit csináljak? Várjam meg itt? Vagy nyissak rá? Na jó nem. Azt semmiképp sem! Natalie, legyen eszed!
- Hát eljöttél? - jön a hátam mögül a mély férfias hang, amitől villám gyorsan pördülök meg a tengelyem körül. Kitágult szemekkel bámulom Őt, ahogy egy szál boxerben áll előttem, egy győztes mosollyal az arcán. - Már vártalak.
