13. rész - A változás szele

Chapter 13 - A változás szele

Csak meredten bámultam Wooyoungot, és nem bírtam megszólalni. Megbénított szavainak súlya. Ahogy kétségbeesetten bámult rám, és az, hogy Junho égető pillantásának a martalékává váltam. A levegőben érezhető volt Junsu parfümje is, ami keveredett az alkohol bódító illatával. Feltehetően a bárból jött a szag, méginkább Junhotól. Tekintete ködös volt, fokuszálatlan, csak úgy meredt rám. Tökéletes arcát elcsúfította a harag, a visszafojtott düh.
Éles szikrák pattogtak Jun.K és Junho között, a robbanás ígéretével kecsegtetve. És mindennek okozója én voltam, magatehetetlenül két tűz közé kerültem.
- Natalie, kérlek. Csak egy szó - motyogta barátom, mire nagy levegőt vettem. Junsu keze megszorúlt mellkasomon, ahogy az megemelkedett a lélegzetvételkor.
- Vele megyek. Már megmondtam - feleltem halkan, mert féltem, hogyha hangosabban teszem, akkor kirobban a visszafojtott agresszió.
- De-
- Elég lesz, Jang - fojtotta Wooyoungba a szót Junsu. Elengedett és váratlanul összekulcsolta kezeinket az oldalamnál.
- Olyan naiv vagy - dörmögte Junho a háttérből, de mire oda pillantottam ahol állt, csak hült helyét találtam tekintetemmel.
Nagyot sóhajtottam, majd szinte nem is érzékeltem, ahogy Jun.K elvezetett a járgányához. Wooyoung nem próbálkozott többet, talán belátta, hogy jelenleg valamiért erre a férfire van szükségem.
Még magam sem tudom, hogy miért. De valahogy úgy érzem, hogyha elmerülök a lelke sötétségében, akkor eltompulok, és nem fogok érezni semmit sem.
Annyira vágyok egy ágyra. Egy hosszú alvásra, egy ilyen kimerítő nap után. És egy forró fürdőre, talán. Ha még van lelkierőm hozzá.
- Hozzám? - kérdi Jun.K, ahogy besorol a forgalomba. Előre billentem a fejem és az ablakon keresztül figyelem a nyüszgő város fényeit. Olyan... élettel teli. Nem úgy, mint én.
Kész roncsnak érzem magam. Minden olyan normális volt, mielőtt találkoztam Junsuval. Mielőtt betöltöttem a huszonkettőt. Átlagos életem volt, hétköznapi munkával és barátokkal. Uncsi napok követték egymást végeérhetetlenül. De legalább elmondhattam, hogy minden huszonnégy órát nyugodtan, kiegyensúlyozottan töltöttem. Talán fél élet - de jobb ennél az őrült létnél.
- Natalie, kérlek, nézz rám - suttogja felém Jun.K az utastérben, de én egyszerűen nem vagyok rá képes. Ő is csak kihasznál. Biztos csak játékszer vagyok neki.
Miért is lehetnék több?
Minden kapcsolatom katasztrófa volt. Eleinte a férfiakat hibáztattam érte. Mára már inkább magamat okolom. Talán velem van a baj. Talán túl sok szerelmes regényt olvastam, így túl nagyok az elvárásaim. Meglehet, hogy én nem voltam elég jó a férfiaknak. És csak hablaty volt a barátnőim pátyolgatása, hogy nem érdemeltek meg.
Valójában lehet, hogy én vagyok az a fél, aki tönkre vágja a kapcsolatait. Hisz mindig ezt teszem. Mire valaki közel férkőzhetne hozzám, teljesen bezárkózom. Visszaemelem a lelkemet védelmező falat, meghúzom a határokat. Keményen eltaszítom azt, aki csak közeledni próbál.
És hogy miért? Fogalmam sincs. Talán a gyerekkori fogadalmam miatt.
Mikor anya meghalt, megígértem a temetésén, hogy soha többé nem fogok sírni. Megfogadtam, hogy én soha nem házasodok meg. Nem lesz olyan férfi az életemben, aki a világot jelentené nekem. Mert nem akartam arra a sorsra jutni, mint apa. Hogy a szerelmem, aki mindennél többet jelent, egy napon elhagy. Megszűnik létezni, magával vive a világ színeit.

Mire az elmélkedésem végére értem, teljesen elfeledkeztem róla, hogy épp egy kocsiban utazok. Rápillantottam Junsura, aki feszülten figyelte az utat, majd vissza az ablakra. Csak most vettem észre, hogy már elhagytuk azt a kerületet, ahol az a hotel van, amiben Jun.K megszállt.
- Hova megyünk? - kérdem rekedt hangon. Megköszörülöm a hangom, köhögök is párat, szám elé téve a kezemet. Ahogy hozzá érnek ujjaim ajkamhoz, furcsán tapasztalom, hogy egy mély seb éktelenkedik a szám sarkában. Felrémlik, hogy mekkora pofont kaptam Taecyeontól, és máris értelmet nyer a heg. Megborzongok a fájdalomra, amit az érintésre reagál a testem.
- Hozzám - feleli Junsu, így újra rápillantok.
- Már rég elhagytuk a város azon részét, ahol-
- Nem a hotelba. Hanem hozzám - feleli kimérten, és türelmetlenül dobol a kormányon, amikor megáll a piros lámpánál. Feszültebbnek tűnik, mint bármikor.
- Mi a baj? - kérdem tőle, mire a szeme sarkából rám pillant, és élesen kifújja a levegőt. Szemei körül mély ráncok ülnek, ahogy nyugodtnak próbál tünni. Ahogy nézem, egyszerre helyre billen az egész kép. - Még egy nő sem volt a magán lakásodon? - kérdem tőle frusztráltan.
- Úgy valahogy - motyogja. - Az anyámat kivéve.
- Értem - felelem halkan. - De ha nem szeretnéd, nekem megfelel a hotelszoba is...
- Nem - vágja rá egyből. - Oda mindenféle nőket felvittem. Soha többé nem teheted oda be a lábad.
- Mi? - motyogom válaszul és meglep a reakciója. Túlzottan is jól esik a lelkemnek a válasza. Dühös vagyok magamra, hogy így érzek, de mégis melegség önti el a szívemet.
"Soha többé nem teheted oda be a lábad. "
Ez az egy mondat visszhangzik a fejemben, amíg le nem parkolunk egy tömbház előtt, a város külperemén.
Vagy én vagyok naiv vagy tényleg másképp kezel, mint a többi nőjét. De lehet, hogy csak átver, és a fele sem igaz abból, amit mondott. Tőle ez is kitellik, hogy ágyba vihessen.
Ám mi van, ha igazat mond?
Folyton csak ez a de, meg ez a ha. Ezek kergetnek őrületbe teljesen.

Elmélázva, szótlanul sétáltam Junsu mellett, ahogy elindult az emeletes ház bejárata felé. Műanyag nyílászáró volt, tejüveg ablakokkal, amin nem lehetett belátni. A bejárat kulccsal nyílt, majd ahogy beértünk a lépcsőházba, bal kéz felől máris szembe találtam magam egy fiatal portással.
- Üdv, Michael - lép oda a számítógép képernyőjére bámuló férfi elé, aki mosolyogva pillant fel a pult mögül.
- Üdvözlöm, uram. Örülök, hogy ismét láthatom. Teresa tisztán tartotta a szintjét, amíg távol volt.
- Köszönöm - biccent a portás felé Junsu, majd megragadja a karomat és maga után vonszol. Benyomja a liften a hívó gombot és türelmetlenül dobolni kezd a lábával a kőpadlón.
Beharapom az ajkaim, amíg várunk a felvonóra. Rásandítok óvatosan Jun.K-re, de ő észre veszi ezt. Olyan történik köztünk, amire már régóta nem volt példa. Szinte felizzik a levegő, ahogy összekapcsolódik a tekintetünk.
- Szörnyű, amit Taecyeon tett veled - lép az oldalamhoz, és mutató ujjával végig simít az alsó ajkamon. Még mindig érzékeny a bőrfelület, és biztosan csúnya a heg, amit kapott.
- Nem érdekes - lehelem alig hallhatóan. Megbódit Junsu parfümje és férfias ereje, ami belőle árad. Talán a kimerültség teszi, de teljesen elfeledkezem mindenről, ami a napokban történt. Nem úgy kívánom meg, mint a Lotusban. Nem az akkori férfit látom már benne, hanem a húsvér Jun.K-t, aki korántsem olyan sebezhetetlen és rideg, mint hittem.
Igen, tényleg vágyom rá. A melegségre, ami a testéből árad, a közelségére, ami megnyugtatja feldúlt szívemet. De közben félek is. Rettentően tartok mindettől, amit kivált belőlem lénye.
Rettegek, hogyha megkap; többé már nem leszek értékes a számára. Ettől félek a leginkább.

Annyi ideig agyalok, hogy szinte észre sem veszem, beszálltunk a liftbe, sőt már fel is ért a kívánt emeletre. Ahogy kilépünk a fülkéből, azonmód megfogja a kézfejem, és maga után húz.
Amint körül nézek az előtérben, megértem a portás kifejezését. Junsunak nem egy sima lakása van. Nem olyan kis aranyos kétszobás albérlete, mint amilyent a magaménak tudhatok. Jun.K a ház egy egész szintjét birtokolja, pontosabban a legfelsőt. A lift után elénk tárul egy acélajtó, amin egy fémpanel szolgálja a bejutást. Junsu elereszti a kezemet és felhajtja a szerkezet fedelét, majd bepötyögi az érintő képernyőn a számkombinációt, ami a lakást nyitja.
Halkan kattan a zár, és automatikusan nyílik az ajtó. Jun.K lazán beengedi magát, és engem is beinvitál, majd behajtja mögöttünk a nyilászárót.
Csak pislogni, tátogni és hümmögni vagyok képes. Hatalmas nappalit csodálhatnak látószerveim, aminek egyik teljes falát üveg borítja, így tökéletes rálátást engedve a tengerre, ami így egész közelinek hat a tömbházhoz.
Megfeledkezve kísérőmről ballagok oda az ablakhoz. Áhitattal figyelem, ahogy kint megered az eső, és kövér cseppekben folyik végig az üvegen. Felemelem a kezem és rátapasztom tenyerem a válaszfalra. Úgy érzem, órákat tudnék itt álldogálni, hogy bámulhassam a kilátást.
- Tetszik? - szólal meg Junsu mögülem, veszélyesen közelről.
- Nagyon szép - motyogom halkan, és le sem bírom venni a szemem a tenger habzó hullámairól.
- Örülök - susogja vissza Jun.K, és óvatosan ráhelyezi kezeit a csapőm két oldalára. Először teljesen megdermedek, és levegőt is elfelejtek venni. Aztán lassan felengedek, és hangosan kifújom a levegőt. Junsu ezt jelnek veszi, hogy mehet tovább, így előre csúsztatja tenyereit, rá a hasfalamra. Közelebb von magához, és így, csendben álldogálunk percekig.
Olyan jól esik a lelkemnek ez a nyugalom. Erre volt szükségem, már napok óta. Egy meleg ölelésre, hogy ketyegőm lecsendesüljön.
- Nem vagy éhes? - kérdi halkan Jun.K, mintha attól félne, ha hangosabban beszél, megijeszt vele.
- De, egy kicsit - felelem ugyanolyan hangszínnel.
- Csináljak neked valamit? Ha hiszed, ha nem, verhetetlen vagyok a konyhában - mosolygós a hangja, és ez az én kedvemet is feldobja.
- Majd meglátjuk - incselkedek, és kibújok a férfias karok alól, majd elszaladok arra, amerre a konyhát vélem.
Szerencsére nem tévedek, és egy hatalmas, amerikai stílusú konyhában találom magam.
- Ezt vegyem kihívásnak, hölgyem? - kérdez vissza Junsu, mire a nap folyamán először elmosolyodom.
- Jól gondolja, uram - öltöm ki rá a nyelvemet, mire felszisszen. Váratlanul megragadja a kezeimet, és maga felé húz. - Mi az? - kérdem tőle meglepetten.
- Mielőtt bármibe is belefognánk, le kell kezelni a szádat. - jelenti ki magabiztosan.
- De-
- Nincs ellenvetés. Csúnya a seb, nem tenne jót az arcodnak, ha heg maradna utána - magyarázza meg, és elsiet. Pár perc sem tellik belé, visszatér egy elsősegély dobozzal. Leültet a pult melletti egyik bárszékre, felnyitja a ládát, és kiveszi belőle a kötszert, majd a gézt. Csepegtet az anyagra egy kis fertőtlenítőt,aztán óvatosan a számhoz érinti, de én még így is fájdalmasan felnyögök.
- Ne haragudj, biztos nem valami kellemes - mondja lágyan, majd precíz mozdulatokkal megtisztítja a börfelületet. Míg dolgozik, megfigyelem arcát. Nagyon koncentrál, mégis nyugodtnak tűnik. Sehol sincs már az a feszültség, amit a kocsiban mutatott. Valahogy felszabadult, miután az ablak előtt nézelődtünk.
Végezetűl rak egy apró tapaszt a szám sarkába, ahol felrepedt az ajkam, majd lezárja a dobozt és az elhasznált gézdarabokat kidobja a kukába. Utána a ládát csak hanyagul a munkalap végére csúsztatja, és elindul a hűtő felé.
- Lássuk, mi van itthon - tárja ki az ajtaját, és kutakodni kezd benne. - Mázli. Teresa bevásárolt. Mintha legalábbis megérezte volna, hogy valamikor haza állítok - motyogja magában, megállapításként. Mosolyogva figyelem, ahogy tüsténkedik a konyhában. Kihelyez pár dolgot a munkalapra, kerít egy vágódeszkát, majd neki áll felvágni a paradicsomot.
Végül megelégelem, hogy csak bámuljam az eseményeket, és én is bekapcsolódom a főzöcskézésbe. Váratlanul mellé lépek, és arréb lököm csípőmmel a felsőtestét, hogy helyet csináljak magamnak mellette. Erre csak egy csibészes mosolyt kapok jutalmul, majd elém gurít pár hagymát, hogy felszeletelhessem. Addig ő a fokhagymát igyekszik megpuculni.

Mire végzünk a zöldségek előkészítésével, mindketten szipogunk a hagyma gőzétől, és folyamatosan törölgetjük a szemünket.
- El se hiszem, hogy egy hagyma ekkora fegyver tud lenni - motyogja szipogva. - Szégyen, nem szégyen, de én úgy sírok már, mint egy taknyos gyerek - kuncog fel megkinzottan, és dörzsölni kezdi lehúnyt látószerveit.
- Ne csináld! - ragadom meg a kezét, és erőszakkal lefejtem a szeme elől tenyerét. - Így csak rosszabb lesz - dorgálom meg, mire felnyitja vöröslő szemeit. Pajkosan elmosolyodik, majd váratlanul előre hajol, és egy csókot nyom ajkaimra.
Meglepetten bámulom ahogy, mintha mi sem történt volna, tér vissza a krumpli pucolásához.
- Átvertél - bököm oda neki, amint felteszem az olajat melegedni egy serpenyőben.
- Természetesen - feleli jókedvűen. - A csók lopása volt a cél.
Csak megcsóválom a fejem, és beledobálom a kész krumpli gerezdeket az edénybe.
- Amúgy mi is készül? - kérdem tőle, a vállam felett.
- Őszintén? - kérdi kuncogva. - Fogalmam sincs.
- Azt mondtad, jó vagy a konyhában.
- Ja, igen. Hazudtam.

Miután megvacsoráztunk Junsuval egy minőségi borral kiegészítve a menüt - ami végül zöldséges rántotta lett sültkrumplival - meglepően jól elbeszélgettünk. Nem volt semmi feszültség, csak meséltünk egymásnak dolgokról, ami a másikat érdekelte éppen. Szó esett a családomról, hogy hova jártam egyetemre, arról, hogy miért hagytam ott, satöbbi. Ám Jun.K tartózkodott, és csak nagyon keveset árult el magáról. Néhány dolgot.
Hogy imádja az oldschoolnak számító amerikai akció filmeket vagy, hogy mindig egyedül jár moziba, ha néha napján van rá ideje. Azt is mesélte, hogy már lassan hat éve, hogy elköltözött az anyjától. Annyit még elárult, hogy eleinte Nichkhunnal lakott együtt, de innentől kezdve véglegesen én lettem a téma.
Kivételesen nem zavart a dolog, mert én is csak annyit árultam el magamról, amit jónak láttam.

Végül nyugovóra tértünk. Mivel Junsué az egész emelet, nem lepődtem meg, hogy van öt hálószoba is. Ő a sajátjában aludt, míg én az egyik vele szemközt nyíló helyiséget kaptam szállásul.
Hatalmas háló volt, nagy franciaággyal. Égszínkék falakkal, erkéllyel, tévével, gardrób szobával, és minden egyébbel, amivel csak fel lehet szerelni egy szobát.
Hamar bemásztam a takaró alá, és szinte magába fogadta a matrac megfáradt testemet. Arra gondoltam, hogy át kéne gondolnom a ma történteket. Bele is kezdtem az elmélkedésbe, de egyszerűen annyira fáradt voltam már, hogy pillanatokon belül elnyomott az álom.