Chapter 29 – A múlt árnyai
Nagyokat pislogva mérem végig ismét az előttem álló emberi alakot, de muszáj elfogadnom az igazságot.
- Rég volt, igaz? – szégyentelenül rám kacsint, a mosolya kiszélesedik.
- Hát nem a napokban történt, az biztos. – motyogom hitetlenül. – És mi újság veled?
- Meg vagyok. Még mindig sok a munka a borászatnál. A dolgok nem változnak. – rántja meg a vállát. – Ahogy te sem. Még mindig ugyanolyan sugárzó teremtés vagy, csak egy jobb változata önmagadnak.
- Ha nem ismernélek, azt hinném, bókolni igyekszel nekem – nevetem el magam kínosan.
- Próbálkozom – bólint elszántan.
- Még mindig nem az erősséged.
- Régen mégis bejött neked – elnyúl az arcom mellett és visszahelyezi a vállamra egy kósza tincsemet.
- Sokat változtam azóta, Adam.
- Valóban? Én nem hinném – ingatja meg a fejét.
Összeszűkített szemekkel nézek rá, idegességemben a hajamba túrok.
- Örülök, hogy láttalak. De most mennem kell. A nagyszüleim már várnak – intek felé, és elfordulok tőle.
- Hogy vannak Helenék? – szól utánam. Mielőtt felelhetnék kérdésére, újra megszólal. – Ne is válaszolj! Megnézem magam.
- Hogyan? – fordulok hátra.
- Ismerem az utat, majd ott találkozunk! – integet nekem és elsétál.
Köpni nyelni nem tudok, amint magamra maradok. Bepattanok a kocsiba, hangosan becsapom az ajtót és magam elé révedve peregnek le a szemeim előtt a múlt eseményei.
Ő volt az első szerelmem. Vagy valami olyasmim. Még amikor kamasz voltam. Tizenhat évesen nagyon imponált nekem, hogy gazdag családból való, mindenki ismeri a városban és sok baráttal rendelkezik. De ez csak a felszín volt, ami alatt gőg és lelketlenség lapult.
Erre csak lassan ébredtem rá, amíg majdnem teljes ronccsá nem váltam mellette. Az volt életem legrosszabb két éve.
Persze eleinte, mint mindenki mást, engem is elvakított a rózsaszín köd. Teljesen magával ragadott a lelkesedés, hogy egy olyan srác, mint Adam méltónak tart arra, hogy a barátnője legyek. Persze mindent megadott nekem, amit pénzzel lehetséges. Az érzelmi világom már más lapra tartozott. Sokszor befolyást engem, megvezetett, hogy neki megfelelően cselekedjek. Nem vetette meg az érzelmi zsarolást sem, ha az kellett ahhoz, hogy elérje a céljait.
Bár kedves a mosolya, és megtévesztően meleg a tekintete, valójában egy velejéig romlott ember. Nem tisztel semmit, és senkit. A nőket főként nem. Neki csak játékszernek számítanak, és ha megunja őket, szívbaj nélkül hajítja ki mindet a kukába.
A számat tépkedtem, ahogy visszavezettem a tóparti házig. Egyáltalán nem akartam, hogy ez a mocsok a nagyszüleimmel találkozzon. Réges-régen lezártam azt, ami kettőnk között volt.
Visszagondolva, talán az is rányomta a bélyegét a Junsuvel közös jövőmre, ami köztem és Adam között történt. Sok rossz emlék fűz hozzá. Soha senki nem alázott úgy meg az ágyban, mint ő. Elviseltem, mert szerettem.
De aztán egy nap betelt a pohár, amikor tettlegességig fajultak köztünk a dolgok. Soha többé nem engedtem meg, hogy bárki is kezet emeljen rám. Úgy éreztem többet érdemelek, mint hogy egy ilyen szemét alak mellett éljem le az életem. Így otthagytam.
A nap, amikor kiléptem az életéből felért egy hatalmas levegő vétellel. Addig csak pihegtem. Mellette sosem voltam biztonságban, hogy is juthattam volna szabadon lélegzethez!?
Idegesen húztam be a kéziféket, amikor befordultam a nagyiék háza elé. Épp hogy csak kicsatoltam az övemet, máris elhúzott mellettem egy fekete Seat. Tudtam, hogy ki ül a vezető ülésben, és semmi kedvem nem volt vele egy levegőt szívni. Úgy éreztem, hogy még azzal a két férfivel, aki jelenleg őrjíti meg az életem, még velük is szívesebben lettem volna egy légtérben, mint ezzel a taplóval.
Aztán felszívtam magam, és kinyitottam az ajtót. A lábaim amint talajt értek, elveszett belőlük az erő. Inogva közelítettem meg a terasz ajtót. Adam már ott várt, karba tett kézzel. Élvezte a műsort. Biztosan nevetett magában azon, hogy látta, még mindig képes padlóra küldeni. És sajnos nagyon is igaza volt. Nem múlt el vele szemben a félelmem, hiába is küzdöttem ellene.
Még azelőtt elhúzta a tolóajtót, mielőtt én oda érhettem volna mellé.
- Helen néni, Joe bácsi! – kurjantotta el magát. – Én vagyok az, a kedvenc pótunokátok, Adam!
Majdnem felöklendeztem a gyomorsavam a torkomon tőle. Ennél undorítóbb szöveggel be sem léphetett volna.
Természetesen a nagyi amennyire telt tőle, sebesen oda szaladt hozzá és átölelte. Nem tudtak róla, hogy mi történt közöttünk. Soha nem mondtam el senkinek. Nem akartam, hogy tudják. Biztos csalódottak lettek volna, mert tényleg nagyon kedvelték ezt a rohadékot. Mivel ők is csak a lelkének a felszínét látták.
- Mi szél hozott erre, fiam? – jelent meg a nagyapám is, és kezet rázott vele. Újabb görcs húzta össze a gyomromat, amikor az a szemét két puszit nyomott Helen néni arcára.
- Épp a piacon jártam, amikor összetalálkoztam Natalievel – karol át oldalról engem, amitől meghűl bennem a vér.
- Ez nagyszerű! Olyan ritkán látunk téged! – a nagyi boldogan összecsapta a kezeit, és úgy nézett ránk, mintha fejben újra összeadna minket.
A gyomrom mostanra már dió méretűre zsugorodott. Azt hittem soha többé nem kell látnom Adamet. De természetesen a sors sosem volt ilyen kegyes hozzám.
- Annyira hiányoztak, hogy gondoltam meglátogatom önöket. Hogy megy az üzlet, Joe? – végre eleresztette a karomat, és elsétált, hogy konzultáljon a nagyapámmal.
- Milyen helyes fiatalember lett belőle, nem kedvesem? – bök oldalba Helen néni a könyökével, amint a két férfi hallótávolságon kívülre kerül.
- Igen… Annyira, hogy képes szívinfarktust előidézni - motyogom ernyedten. Tényleg képes rá, de nem a jó értelemben, és nem is igazán a külsejével.
- Ugye? Én is mindjárt erre gondoltam! – lelkesedik fel teljesen, és utánuk megy. Amint ő is elhagyja a konyhát, leroskadok az egyik székre, amit az asztal alól erőtlenül, de sikeresen kihúzok. Teljesen elvette minden erőm, hogy ne rohanjak el a közeléből fejvesztve. Gyűlöltem ezt az embert. Hozzá képest Minjun egy szent volt.
Ó, istenem… Kár volt rá gondolnom! Most másra sem vágytam, mint hogy átöleljen, és lenyugtassa zakatoló szívemet.
- Natalie, gyere csak egy kicsit! – kiabál ki nekem nagyapám a nappaliból. Egy nagy sóhaj kíséretében lecsusszanok az ülő alkalmatosságról, és bevonszolom magam a másik helyiségbe. – Képzeld, Adam családja felvásárolja a szomszédos telket! Így akár naponta találkozhatunk!
- Micsoda? – bukik ki belőlem kissé hisztérikusabban, mint szerettem volna.
- Hát nem nagyszerű? – pillant rám Adam is, a szemében bosszú tüze ég.
Ha egy ujjal is hozzá mer nyúlni a nagyszüleimhez, vagy bármilyen módon megbántja őket, saját kezemmel fogom megfojtani!
- De, hát hogyne – motyogom halkan. A hangom már rég elveszett valahol.
Ekkor csöngetnek a bejárati ajtón.
- Ó, ez biztos Patricia! Megkértem, hogy hozza át a postánk, mivel idáig nem jár el a futár… Kinyitnád picinyem, ha megkérlek? – pillant rám mosolyogva a nagyi.
- Persze – lehelem, és sarkon fordulok. Ha tehetném, nem csak az ajtót nyitnám ki, hanem ki is rohannék rajta.
- Biztos az a baj, hogy ennyire kívül esünk a központtól! – csacsognak továbbra is, amíg én átszelem az előteret.
Újabb csengő hangzik fel, még mielőtt oda érnék.
- Jövök már! – kiabálom ki a jövevénynek, és kinyitom az ajtón a felső biztonsági zárat. Bajlódok vele egy darabig, de aztán végül sikerül kitárnom az ajtót.
Amint megpillantom a személyt, aki a küszöbön áll, kihagy egyet a szívem.
- Te… mit keresel itt? – krákogom erőtlenül. Néhány izzadságcsepp ül ki a homlokomra, ahogy elönti testemet az izgatottság.
- Muszáj volt idejönnöm... Ne is forduljon meg a fejedben, hogy elküldesz. Beszélnünk kell, Natalie. – céltudatos tekintetének súlya úgy rakodik rá mindkét vállamra, mint holmi kőtömbök. – Ideje, hogy én beszéljek és te végig hallgass engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése