21. rész - Múlt és jelen

Chapter 21 - Múlt és jelen

~ Három hónappal később ~

 - Rendelés a hatos asztalnál - int nekem Amy, a konyha felé menet.
- Oké - biccentek, és a tömbömmel és egy tollal a kezemben kisomfordálok a pult mögül. A szabad kezemmel húzok egyet az így is fájdalmasan szoros copfomon, majd kimérten a vendégre meredek, aki egy itallapot böngész nagy átéléssel.
- Mit hozhatok? - kérdem egy halvány mosollyal az arcomon, mire végre leteszi a prospektust és rám emeli a tekintetét a potenciális ügyfél. Csípőre tartott kezekkel meredek rá, szemöldököm összeráncolom.
- Khm - köhint egyet, és hátradől a bokszban. - Lássuk csak. Mi a mai ajánlat? - kérdi egy levakarhatatlan vigyorral az arcán.
A plafon felé fordítom a fejem, és sóhajtok egy hosszút.
- Hányszor kértelek már meg, hogy ne ide gyere terpeszteni a fenekedet? - kérdem tőle frusztráltan, de mosolygok, hogy láthatom.
- Nos, azt hiszem, már elégszer, hogy megjegyezzem - feleli szemtelenül, és kijjebb csusszan a padon.
- Akkor? Mi lenne ha betartanád az ígéreted? Én ide dolgozni járok.
- Látni akartalak - jelenti ki egy csibészes mosollyal a szája sarkában. - Már ez is baj?
- Két óra múlva lejár a munkaidőm - felelem az órámra pillantva. - Azt már fél lábon is kibírtad volna.
- Ne magyarázz annyit! - ragadja meg a csuklóm, és pár pillanattal később az ölében találom magam.
- Javíthatatlan vagy - jelentem ki mosolyogva.
- Te rontottál el - feleli halkan, a szemembe révedve. Gyengéden végig simít tenyerével az arcomon és lágyan megcsókol. Szája épp csak kóstolgatja az enyémet, ujjait a hajamban futtatja végig. Tudja, hogy imádom, amikor így finomkodik. Ezzel csak felcsigázza az érdeklődésemet.
- Junho, te gazember! - szólal meg egy dörrenő hang, a hátam mögül, mire szétrebbenünk. Sung Jae mosolyogva néz ránk, karjait összefonja maga előtt. Gyorsan feltápászkodok Junho öléből, és zavartan meghajtom a fejem a főnököm előtt. - Akárhányszor itt látlak, mindig csak Natalie szájában matatsz vagy őt lesed suttyomban.
- Pofa be, dongsaeng.
- Na de, hyungnim - gúnyosan ejti a "nim"-et, és becsusszan a Junhoval szembeni padra. - Mi lenne, ha egyszer végre azért jönnél, hogy aláírd a papírokat? - kérdi halkan, de így is meghallom. Junho oldalról rám sandít, mire szavak nélkül is tudom, hogy ez nem rám tartozik. Legalábbis úgy érzem, hogy kínosan érinti amiért olyasmiről van szó, amibe nem vagyok beavatva.
Szótlanul állok arrébb, és hiába is tagadnám, rosszul esik, hogy elhallgat valamit előlem.
Bár igaz ami igaz, csak két hónapja vagyunk együtt, így semmi jogom kérdezősködni a magánügyeiről.


Á, igen, ami az elmúlt időszakot illeti, az felér egy érzelmi hullámvasúttal. Valójában, majdnem egy hónapig nyaldostam a sebeimet, hogy túltegyem magam a Junsu+Bianca dolgon. Sok időmbe telt lenyelnem a hűtlenségét Jun.K-nek, az pedig még több időt vett igénybe, hogy elfogadjam: soha többé nem kereshetem fel. Ezt diktálta az önbecsülésem és a józan eszem is.
Aztán, miután ezen eleget rágódtam, elkezdhettem a saját életemmel foglalkozni. Első dolgom volt tisztázni a dolgokat Shellyvel, (egy hónapon keresztül Junhonál csöveztem, jó ég!) ami szintén nem volt könnyű menet.
Igazából egy ideig telefonon keresztül próbáltam elérni, mert nem volt merszem elé állni. De aztán megelégeltem, hogy nem tudom elérni, így hívatlanul megjelentem a kislakásban - ami valljuk be nem nagy dolog, mert a fele tulajdonjog az enyém.
Szerencsémre otthon találtam, és a zárat sem cserélte le a bejárati ajtóban, (Shelltől kitelik) így sikerült színt vallanom neki.

Idegesen gubbasztok a bárpulton, míg Shelly nyugodtan kavargatja a kávéját velem szemben. Lazán feláll, hogy kivegye a gabonapelyhet a szekrényből, a tejet pedig a hűtőből, majd összeönti a kettőt.
Vesz egy kanállal a reggelijéből, és lassan rágni kezdi. Szinte fülsiketítőnek hangzik a csokis golyók roppanása a foga alatt.
Amikor az újságért nyúl, hogy elolvassa a napi híreket, rólam tudomást sem véve, nem bírom tovább. Szinte kirobban belőlem a mondanivalóm.
- Shelly, én úgy sajnálom az egészet! Egy hülye picsa voltam, nem hallgattam rád. Annyira önfejű voltam, annyira naiv! Te mindig a javamat nézted, sosem akartál nekem rosszat, mégsem hallgattam rád. Úgy sajnálom! Mindenről én tehetek, szörnyű barát vagyok... Nem is, inkább egy undorító nőszemély. Egy szar alak.
- Befejezted? - kérdi felvont szemöldökkel, felpillantva az újságjából.
- Nem, nem fejeztem be! - jelentem ki, magamból kikelve. - Mindenben igazad volt. Junsu egy barom, egy szemét. Megcsalt Biancával, és én mégis fejvesztve rohantam hozzá. És ezt valamilyen szinten még magamnak is köszönhetem. Ha nem lettem volna olyan vak, akkor egyáltalán nem bonyolódtam volna bele egy olyan kapcsolatba, ami a kezdetektől halott volt. Olyan hülye voltam, hogy feladtalak volna téged egy olyan seggfej miatt, mint Ő!
Fújtatok párat, miután úgy érzem, hogy kiadtam magamból a feszültséget.
- Igen, tényleg hülye voltál - feleli, összehajtva az újságját.
- Ne haragudj. Úgy szégyellem magam - sóhajtom fáradtan.
Percek telnek el, ahogy Shellel egymásra bámulunk, majd ő feláll a székéről, és oda lépdel elém.
- Na, gyere már ide, te hülye lány! - mosolyodik el halványan.
- Úgy szeretlek! - bújok hozzá, míg ő átkarol és a hátamat simogatja. Könnyek gyűlnek a szemembe a megkönnyebbüléstől, hogy szent a béke.
- Olyan marha vagy - motyogja a nyakamba. - Hetek óta várom, hogy megjelenj.
- De én próbáltalak hívni...
- Szervizben van a mobilom - tol el magától, és kuncogni kezd. - Történt egy kis baleset.
- Baleset?
- Hát, miután elmentél, fel akartalak hívni, de aztán ahogy a veled közös képünkre néztem a képernyőn, annyira ideges lettem, hogy falhoz vágtam.
- Ez jellemző rád - mondom szipogva, az orromat törölgetve.
- Kicsit elborult az agyam.
- Nekem is.
- Az már igaz - feleli, és a vállamnál fogva lenyom a bárszékre. - Szóval... - mondja összehúzott szemekkel méregetve engem. - képes volt az a rohadék lefeküdni az ex menyasszonyával!?
- Igen - bólintok egy aprót. - De te valamiről elkezdtél beszélni aznap mikor leléptem.
- Miről? - kérdi tűnődve.
- Hogy mondott valamit Nichkhun.
- Ja, igaz is! - mondja, és elhúzza a száját. - Ezért tuti elevenen megnyúzol.
- Miért? Miről van szó?
- Az- az igazság, hogy engem felkeresett Junsu úgy egy hónapja. A veszekedésünk előtt.
- Tényleg?
- Hát, igen... És én akkor eléggé ki voltam bukva, amiért annyira összezuhantál. Marhára dühös voltam Junsura.
- És? - vonom össze a szemöldököm zavartan.
- Úgy éreztem, hogy egy pofátlan dög, amiért nem tud várni egy kicsit, hogy gondolkodhass. Most komolyan. Még engem is felkeresett, csak, hogy kifaggasson, mi bajod van.
- Leoltottad?
- Annál kicsit durvább voltam. Igazából előjött azzal, hogy én biztos Ő ellene uszítalak, meg a kapcsolatotok ellen vagyok, amiért nem segítettem neki. Ez mondjuk részben igaz, mármint... Én féltettelek tőle, Natalie. Az más volt, amikor a szülinapodon kaptál tőle egy öltáncot, vagy akármit is csinált veled a szobában. De nem volt hozzád való. Tudtam, hogy bántani fog. Szinte éreztem, hogy össze fogsz törni.
- Hmm, sosem gondoltam volna, hogy ennyire aggódtál értem.
- Pedig de, csak nem mutattam ki, mert örültem az örömödnek.
- Szóval megmondtad neki, hogy mi a véleményed róla?
- Hát, azt is... meg, hogy szálljon le rólad - feleli halkan, és a reakciómat várja. Végig gondolom a hallottakat, és mikor szóra nyitnám a számat, közbe vág. - Én tényleg csak érted tettem! Nem gondoltam, hogy szót fog fogadni nekem. Azt hittem, hogy küzdeni fog érted, és bebizonyítja nekem mekkorát tévedek vele kapcsolatban.
- Mindegy - legyintek. - Most már nem számít... De, hogy jön ide Nichkhun?
- Ja, igen - csettint, mintha felidézné a dolgokat a fejében. - Összefutottam vele munka után, és eléggé ideges volt. Megkérdeztem, hogy mi a baja, mire kibökte, hogy aznapra lett volna programjuk Junsuvel, de ő faképnél hagyta. Azt mondta, hogy már napok óta furán viselkedett, aztán végül amikor meglátta munkába menet a Lotus előtt Biancával, teljesen kiakadt. Kérdőre vonta, hogy mit keres pont vele, mikor elméletileg veled jár. Erre meg Junsu lazán azt felelte, hogy ejtett téged és megbeszélték Biancával, hogy megpróbálják újra.
Nagyot nyelek, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet, Shelly bátorítóan megszorítja a kézfejemet.
- Úgy sajnálom, kislány.
- Ja, én is - felelem halkan. - Nála maradt a kedvenc kötött garbóm.
Shelly pár percig hallgat, majd kirobban belőle a nevetés. Én csak keserűen elmosolyodom, mert jelenleg úgy érzem, megszakad a szívem.
- És amúgy... hol voltál ennyi időn át?
- Hát haza nem mertem jönni, így Junhonál.
- Nem mondod komolyan! - csapja meg a vállam és boldogan elmosolyodik. Én csak megvonom a vállam, mire ő szomorúan lebiggyeszti a száját. - Na már! Részleteket akarok. Mesélj el mindent!


Miután ezt sikerült lerendeznem, jöhetett a másik nehéz ügy. Igaz, hogy egy hónapig Junhonál voltam, de ez az idő alatt alig mozdultam ki az ideiglenes szobámból. Aztán egy délután előmásztam a vackomból, hogy egyek valamit, a ház urát pedig a konyhában, az asztalnál ülve találtam.

- Ó, itt vagy? Akkor, majd máskor jövök, nem akarlak zavarni. Rá ér később-
- Ne marháskodj már! - szólal meg idegesen és rámutat a vele szembeni székre. - Alig dugod ki a fejed a hálóból, napok óta nem láttalak.
- Tudom.
- Komolyan, én nem sürgetlek, de ez már nem normális, amit csinálsz.
- Tudom.
- Miért nem mész ki néha egy kicsit a levegőre? Sétálni mondjuk. Jót tenne.
- Tudom.
- Istenem, Natalie! Kérlek beszélj kicsit többet és választékosabban - sóhajt fáradtan, és beletúr a hajába.
Valójában nagyon jól tudom, hogy igaza van. Már lassan egy hónapja tolerálja a vegetálásomat, egy szóval sem mondta sosem, hogy ideje lenne munkába mennem, mert mondjuk kirúgnak, vagy menjek el Shellyhez.
Nem zargatott, hogy ne feküdjek napokat az ágyban. Egyszer sem mondta, hogy besegíthetnék a házimunkába, ha már befogadott. Nem állt szándékában kirakni a szűrömet, pedig én a helyében már rég haza zavartam volna magamat. De ő csak várt. Hagyott, hadd sajnáltassam magam nyugodtan.
De ahogy most belenézek a gesztenyebarna szemeibe, amik tele vannak sajnálattal, megundorodom magamtól. Ocsmányul viselkedtem. Ideje lesz végre összekaparnom magam, és felállni arról a bizonyos padlóról.
- Junho, te tényleg szeretsz engem? - bukik ki belőlem hirtelen, mire idegesen elkapom a döbbent arcáról a tekintetem.
- Igen - feleli gondolkodás nélkül az első sokk után. - Nagyon szeretlek.
- Akkor, tudnál még egy kicsit szeretni? Csak egy kis ideig, amíg én is úgy érzem, hogy tudnálak szeretni?
- Mi?
- Nem kell sok idő, csak néhány nap és összeszedem magam, ígérem.
- Natalie...
- Tudom, hogy sokat kérek. Annyit vártál már, és én-
- Nem, Natalie - áll fel és kimérten megáll előttem. Aztán amikor félve felpillantok rá, ő egy keserű mosollyal néz le rám. - Ez több mint elég - karol át gyengéden, én pedig belefúrom az arcom a mellkasába, hogy érezzem a teste melegét és mélyen beszívhassam az illatát.