19. rész - Döbbenet

Chapter 19 - Döbbenet

Ingatag lábakkal futottam be a nyitott felvonóba, és figyelmen kívül hagytam Jun.K kiabálását, aki késve ért ki a lakosztályból, addigra már bezárult előttem az a fémajtó.
A lift falának dőlve, nagy levegőkben nyeldestem magamba az éltető oxigént, hogy megnyugodjak. Úgy éreztem Junsu nem érdemli meg, hogy akár csak egy könnycseppet is ejtsek utána. Sajnos ez már megtörtént, de többet nem engedhettem kiszökni a szememből. A plafon felé fordítva a fejem sűrűn pislogtam, hogy ki ne buggyanjanak újabb sós cseppek.
Jár nekem egy vállon veregetés, amiért sikerült megállnom, hogy összetörten bőgjek a falnak a dőlve. A régi énem ezt csinálta volna. Néhány hete kisírt szemekkel rohantam volna Shellyhez, hogy a nyakába boruljak. De most nem tehettem. Szörnyű bűntudat kerített hatalmába, amiért nem hallgattam meg az egyetlen embert, aki mindig csak a javamat nézte. Igen, Shell valóban önző ember. De nem velem. Miattam maradt itt Szöulban, ahelyett, hogy elment volna a szüleivel Amerikába. Én pedig tiszta hülyét csináltam magamból előtte, és ráadásul szörnyen megbántottam. Leoltottam, mint egy hisztis picsa. Pedig ő csak védeni próbált. Gratulálok magamnak.

Összekoccantak a fogaim, ahogy a háztömbök között bolyongtam. Órákig kocsikáztam az autópályán, hogy kiszellőzzön a fejem, de nem használt semmit. Úgy negyed órája parkoltam le a Chevymmel, és tekintve, hogy csak elrohantam otthonról, egy garbón túl semmi nem volt rajtam. Óriási.
Már az ősz derekán voltunk, így a hőmérséklet maximum 5° lehetett, ami valljuk be, igencsak kevés, kabát vagy bármi más nélkül. A kezemet összedörzsölve próbáltam felmelegíteni magam egy kicsit. A folyamatos vacogás közepette azon dolgoztam, hogy legyen hol aludnom éjszakára.
Amyhez és Emmához nem mehettem, mert ők is egy kis lakásban laktak ketten, akár csak mi Shellyvel. Apáék ugye katonák, így nincs állandó lakhelyük, ha néha-néha hosszabb időre haza is látogatnak, akkor is hotelben szállnak meg. Wooyoung szintén kilőve, mert ő is lakótársakkal bérelt közösen egy két szobás lakást. Shellyhez pedig nem volt pofám haza állítani, hogy őszinte legyek. A történtek után nem volt ennyi bőr a képemen. Valamint Ő maga mondta, hogy ne menjek vissza sírva, mert hiába tenném. És mindezt jogosan mondta akkor.
Így csak egy ember maradt. Mit ne mondjak, ez szintén kényes ügy. Ilyen nagy szívességet kérni, pont Tőle?

Halk léptekkel mentem végig a folyosón, és megálltam egy fehérre festett ajtó előtt. Aranyszínű fémlapba volt belegravírozva a tulaj neve. Attól balra a falon egy csengő.
Mit veszíthetek alapon, bekopogtam. Azért nem akartam este tízkor hangoskodni, így inkább nem a csengő mellett döntöttem.
Percekig egy hangot sem lehetett hallani az ajtó túloldaláról, így úgy gondoltam, biztos nincs itthon. Gondolhattam volna erre is, hiszen éjszakába nyúlóan dolgozik.
Amikor épp elfordultam a lift irányába, motoszkálásra lettem figyelmes, majd a zár kattanására.
- Sungchol, ezerszer megmondtam, hogy ne zavarj késő este-
Ekkor pillantott fel rám barna szemeivel. Ledermedve bámult engem, és egy hang sem jött ki a torkán.
- Én... - kezdtem rekedt hangon, majd megköszörültem a torkomat. - Tudom, hogy egy érzéketlen dög vagyok. Tudom, hogy mindent elcsesztem. Tudom, hogy nem véletlenül féltettél Junsutól. És... sajnálom. Sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Sajnálom, hogy kizártalak, és nem figyeltem rád. Sajnálom-
- Natalie, elég lesz. Figyelj...
- Tudom, egy szót se szólj! Egy hülye hisztis ribanc vagyok, aki ráadásul még szívtelen is. No meg, pofátlan, hogy van képe ide állítani hozzád. Inkább megyek is, mielőtt-
- Natalie! - dörren rám Junho, belém fojtva a szavakat. Meglepetten pislogok rá, míg ő kitárja az ajtót. - Tudom, hogy sajnálod. És tudom, hogy azért jöttél, mert szükséged van egy barátra. Emlékezz, mint mondtam.
- Tudom, hogy mit mondtál - suttogom halkan.
- Akkor? Itt vagyok, hogy kisírd magad a vállamon. Gyerünk, ne kéresd magad - mutat a karja irányába, mire nekem könnybe lábad a szemem. Minden eddig elfojtott érzelem egyszerre tör fel belőlem, nagyon mélyről.
Szinte nekirohanok Junhonak, ahogy beletemetem az arcom a mellkasába.
- Annyira fáj - zokogom fuldokolva, Junho pólóját markolászva.
- Tudom - kezdi el ütemesen simogatni a hátamat, és betámogat a sötét lakásba. A szabad kezével hajtja be az ajtót, és percekig csak állunk az előtérben. Én szétbőgöm Junho pólóját, miközben ő a fejemet simogatva próbál csitítani.
- Megnyugodtál? - kérdi halkan, és kissé eltol magától.
- Azt hiszem - szipogok, a szememet törölgetve.
- Gyere, mossuk meg az arcodat - kormányoz el a fürdőig, ahol a lámpa felkapcsolását követően egy ideig csak vaksiskodunk. A teljes sötétség után ez szinte már vakító.
Végül sikeresen felfrissítem a bőröm hideg vízzel, többször is leöblítem az arcom, mielőtt megtörölném egy törülközővel.
- És most - kezdi Junho, miután helyet foglalok a kád szélén, ő pedig karba tett kézzel az ajtófélfának dől, és onnan bámul engem - hallani akarok mindent.
- De hát... Ő róla van szó... - suttogom, ki sem ejtve Junsu nevét a számon.
- Nem érdekel. Tudni akarom, mit csinált az a szemét, hogy jogosan beverhessem a képét.
Halványan elmosolyodok Junho elszánt arckifejezésén, aztán veszek egy mély levegőt, hogy mindent elmondjak. Tényleg mindent. Töviről hegyire. Persze a szaftos részeket - ahogy Shelly mondaná - kihagyom, mindkettőnk kedvéért.
- Bianca, he? - morran fel, és fújtatva járkál fel és alá a fürdő előtt. A pólója már nincs rajta - teljesen szét bőgtem - amitől én akármennyire össze is vagyok törve, vörösödik a fejem. Talán sosem szokom meg a chippendalek kisugárzását. Ők talán tényleg arra teremtettek, hogy csábítsanak.
- Ismered? - kérdem tőle halkan.
- Hogy ismerem-e? - kérdi és hitetlenül felnevet. Beharapott ajakkal várom, hogy tovább mondja. Tudom, hogy egy bomba robbanása van készülődőben. - Minden porcikáját.
- Ezt, hogy érted? - állok fel a kádtól, és követem, mert ő maga megindul a konyha felé.
- Tudod, régen Junsuval barátok voltunk.
- Ti? Barátok!? - kérdem eléggé hitetlenül, és pislogás nélkül meredek rá, amikor ő szemrebbenés nélkül nagy kortyokban nyeli a whiskyt az üvegből. Amit mellesleg a konyhaszekrényből szedett elő, nagy sebességgel.
- Hihetetlen, mi? - kérdi egy ideges mosollyal az arcán.
- Hát eléggé - felelem.
- Pedig igaz. Az egyetemen ismerkedtünk meg. Egy évet végig is jártunk. Junsu utána szállt ki a dologból, mert elege lett az anyja irányításából.
- Mi? Az anyja kényszerítette, hogy egyetemre járjon?
- Igen - biccent, és húz egy nagyot az üvegből. - Szegény gazdag srác, mindene megvolt. Egy fillérjébe sem került, hogy tovább tanuljon. Nem úgy, mint nekem! A szüleim éjt nappalá téve gürcöltek, hogy nekem mindent megadhassanak, ami csak tőlük tellik. Mellette én is dolgoztam, hogy meg legyen a tandíjra a pénz.
Ekkor elhallgat pár percre, én pedig leülök a nappaliban a kanapéra és onnan figyelem, amíg ő elbotorkál a fotelhez és leroskad rá.
- Sosem értettem, hogy miért azok kapnak meg mindent az életben, akik a kisujjukat sem mozdítják érte.
Épp szólni akarnék, hogy eléggé eltértünk a tárgytól, amikor Junho frusztráltan a hajába túr, és felemelve az eddig lehajtott fejét, mélyen a szemembe néz. Átható a tekintete, és egyáltalán nem zavaros. Hiába ivott meg legalább három deci whiskyt, teljesen éber és józan.
- Mindig mindent megkapott. A legjobb iskolák, fényűző ház, több milliárdos bankszámla. Emellett tökéletes kinézet, hatalmas önbizalom, egy halom barát. A lányok bomlottak utána, ő volt mindenki kedvence, a suli sztárja. Mindene megvolt, érted!? - fakad ki teljesen.
- Junho, mégis miről beszélsz? - kérdem tőle, mire sértetten felpattan, és odaroskad elém a földre.
- A világ a lába előtt hevert... És neki ez sem volt elég! - a vállamat megragadva néz fel rám, kétségbe esett arccal. Szemeiben könnyek csillognak, mire a nyakamig ugrik a gyomrom. - Nem, ő telhetetlen volt. Neki az én húgom is kellett a trófeái közé.
Ez után mély hallgatásba borul, míg én meg nem köszörülöm a torkom, és a vállát megszorítva rá nem bírom, hogy felpillantson.
- Kihasználta? - kérdem elfúló hangon, mert szörnyen érint ez az egész. Végre fény derült a Junsuval közös múltjára, kiderült a nagy titok, amit mindig is tudni akartam.
- Persze, hogy ki. Junsuról beszélünk - motyogja fojtott hangon, a szemében pedig megremegnek a könnycseppek. De mielőtt lehullanának, Junho összeszorítja a szemeit és megdörzsöli a kézfejével az arcát. - És ezek után, még volt pofája téged is elvenni tőlem.
- Junho, ez...
- Nem, nem - rázza a fejét idegesen. - Nagyon jól tudta, hogy-hogy érzek irántad.
- Mi!? - kérdem teljesen összetörten. Sosem gondoltam, hogy Junhonak ilyen mély érzései vannak irántam. Azt hittem csak tetszettem neki, és ezért volt dühös Junsure.
- Aznap, amikor először láttalak, tudtam, hogy te vagy az. Tudtam, mert szinte levegőt sem kaptam, ahogy rám néztél.
- Junho...
- Teljesen beléd szerettem - jelenti ki, és megszorítja ez egyik kézfejem. Ahogy előttem térdel és épp szerelmet vall, rá kell jönnöm, hogy mindig is ilyen vallomást szerettem volna hallani. Csak nem egy ilyen helyzetben, nem itt és nem tőle. - Beléd bolondultam, már az első perctől. Junsu tudta ezt.
- De miért-
- Hogy miért csapott le a kezemről? - kérdi egy keserű mosollyal. - Bosszúból.
- Mit tudott volna megbosszulni?
- Hogy elcsábítottam a menyasszonyát.
- Miii???