32. rész - A teszt

Chapter 32 – A teszt

Junsu szemszöge

Néhány órával korábban

A falépcső fokai minden egyes lépésünkkor megreccsentek. Látszott a házon, hogy nem egy mai darab, de igazán otthonos volt. Otthonosabb, mint bármelyik épület, amelyben eddigi életem során valaha is laktam.
A pincében vaksötét honolt. Natalie nagyapja egy, a plafonról le logó zsinórt húzott meg, mire felgyúlt a fény. Néhány polc roskadásig tele volt különböző palackokkal.
Az eddig hallgatagon menetelő férfi kérdőn nézett felém.
- Melyik évjáratot kedveled?
- Nem túl gyakran fogyasztok bort – felelem illedelmesen. Ez a kijelentés mondjuk igaz is, mivel inkább a whiskyt kedvelem. Főleg akkor, amikor felejteni szeretnék. – Nekem bármelyik megfelel.
- Fehér vagy vörös?
- Inkább az utóbbi – vonom meg a vállam, és követem a polcok közé. Ő több üvegen is végig húzza a tenyerét, amikre cikornyás betűkkel van ráírva az évjárata. Látszik rajta, hogy nem boltban vásárolt termékről van szó. – Borászattal is foglalkoznak a feleségével?
- Régebben nagyon sokat készítettem – feleli elrévedve. – Ó igen, ez az – húz ki egy palackot a fém tartó rudak közül. – Ebből ittunk egy üveggel, amikor a mi kicsi lányunk kezét megkérték.
Majdnem elesek meglepetésemben, míg rá nem ébredek, hogy minden bizonnyal Natalie anyjáról van szó.
- Uram, ön mit szólt ahhoz, hogy a lánya egy ázsiai férfihoz ment feleségül?
- Szólíts csak Joenak. – motyogja, ahogy forgatja az üveget a kezében. Néhány pillanat múlva néz csak rám. – Ami azt illeti, nem repestem az örömtől.
Ez nem az a válasz, amire számítottam, hogy őszinte legyek. Ezek szerint engem sem lát szívesen az unokája mellett.
- Ne értsd félre, imádtam a lányomat. Mindig támogattam a döntéseit. De ezt… nehéz volt megemésztenem.
- Megértem – bólintok, és összekulcsolom a kezeimet a mellkasom előtt. – Kultúrai különbségek, a szokások mások…
- Nem ez volt a legnagyobb probléma – rázza meg a fejét a férfi. – Nehéz volt elfogadni a tényt, hogy az én kicsi lányom külön költözik. Külön, és nem is a szomszéd városba vagy esetleg egy távolabbi államba. Hanem egy másik országba, amely több ezer kilométerre van a szülő hazájától.
- Értem.
- És veled mi a helyzet? – kérdi hirtelen.
- Velem? Mi van velem?
- Te is visszaviszed a kis hercegnőmet Koreába, nem igaz?
- Hát én… - motyogom döbbenten – nem tudom, hogy erre mi lenne a helyes válasz.
- Kérlek, vidd magaddal! – néz rám határozottan, de a hangja megtört. – Eddig is elviseltük a hiányát, ezután is meg fogjuk oldani.
- Soha nem választanám el a családjától – jelentem ki. – Ha nem akar velem jönni, nem fogom kényszeríteni.
- Még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy nem láthatod többé?
Nyelek egy hatalmasat, mielőtt felelnék a feltett kérdésre.
- Igen, akkor is így döntenék. Nekem… az a legfontosabb a világon, hogy Ő boldog legyen. Bármit megtennék, hogy ne lássam többé a könnyeit.
Ekkor hatalmas robajjal ér földet valami az emeleten. Frusztráltan hagyom ott a férfit a borok között, és nagy léptekkel szökkenek fel a lépcsőn.
Olyan kép fogad az ebédlőben, amire egyáltalán nem számítanék. Natalie idegesen mered előre, a kezei ökölbe szorítva vannak teste mellett. Vele szemben Adam pattanásig feszülő lénye egyre fenyegetőbben közeledik felé. Gondolkodás nélkül cselekszem.
Csak az lebeg a szemem előtt, hogy mi történhet Natievel. Pedig ha megsértem ezt a közkedvelt bunkót, meglehet, hogy a házon kívül találom magam. Joe elég nyilvánvalóan a tudtomra adta, hogy nem örül a származásomnak. Lehet csak az okot keresi, hogy eltüntessen a nő mellől, akit szeretek.

Aznap este

 Natalie megkért, hogy hagyjam kicsit magára, mert pihenni szeretne. Én természetesen teljesítettem a kérését, és már hívtam is a hotelt, ahol szobát vettem ki magamnak, hogy elfoglalhatom-e a szállást.
- Hová igyekszel? – nézett rám mosolyogva Helen, amint leértem a lépcsőn.
- Foglaltam egy lakosztályt, néhány várossal távolabb-
- Eszedbe ne jusson! – jelenti ki megrovóan. Szófogadóan elemelem a telefont a fülemtől, és lenyomom a ’hívás vége’ gombot. – Van az otthonomban neked is hely bőven.
- Nem akarok zavarni…
- Ezt meg sem hallottam! Nincs apelláta. Itt fogod tölteni az estét, és pont.
Nagyon meggyőző asszony, mosolyra fakaszt a konoksága. Tényleg kedves tőle, hogy szívesen lát a házában.
- Joe drágám, segíts előkészíteni a fenti vendégszobát! – kiáltja el magát.
Meggondoltam magam a dolgot illetően. Lehet, hogy mégsem jó ötlet, ha itt maradok. Natalie nagyapja az ittlétemről biztos nem úgy vélekedik, mint Helen.
Amint megjelenik az említett személy, kissé összeszorul a torkom. Pedig nem vagyok egy ijedős ember. De a család szava sokat számít. Ha ők nem fogadják el életed párját, megette a fene az egészet. Hiába fogsz próbálkozni, sosem lesz béke köztük.
- Majd megcsináljuk ketten Minjunnal – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ne de drágám, ő mégis csak vendég. – ingatja meg a fejét az idős hölgy.
- Neked viszont pihenésre lenne szükséged. Nehogy túlhajszold magad, Helen.
- Kérem, menjen csak! – bíztatom én is. – Nagy fiúk vagyunk, megoldjuk a dolgot.
Az asszony kedvesen elmosolyodik, és gyengéden végig simít a vállamon, amikor elmegy mellettem.
Sóhajtva követem Joet az emeletre, aki az utolsó szobáig kormányoz el engem.
- Menj csak be – int a nyitott ajtó felé. Kérdőn húzom össze a szemöldököm, de azért azt teszem, amit mond. A szobában félhomály dereng, a nyitott ablakon beszűrődő hold fénye ad csak valami világítást.
- Azt hiszem villanykörtét is kell cserélnünk – motyogja az öreg, és becsukja az ajtót.
A falon még több rajz van, mint a másik szobában.
- Ezeket is Natalie csinálta? – mutatok végig rajtuk.
- Részben. A legtöbbjét még az anyja festette fiatal korában.
- Mind a ketten nagyon jók benne – felelem, és végig nézem a képeket.
- Igen. Mindig mondtam is az én kis unokámnak, hogy-
- Ne pazarolja el a tehetségét. – fejezem be a megkezdett mondatát, és hátra pillantok a vállam felett.
 Joe elmosolyodik, és karba teszi a kezeit.
- Junsu, ami azt illeti, tartozom neked egy magyarázattal. – motyogja fáradtan. – Lent a pincében amiket mondtam… sajnálom.
- Nem kell bocsánatot kérnie. – rázom meg a fejem.
- Azt sajnálom, hogy hamis gondolatokat ébresztettem benned velem kapcsolatban. – kacag fel vidáman. – Csak teszteltelek.
Döbbenten fürkészem a férfit, de ő végig a szemembe néz, nem kapja el a fejét.
- Tesztelt?
- Igen. Hogy tényleg szereted-e az én kis angyalomat, vagy csak ámítod.
- Soha nem hazudnék egy ilyen dologban-
- Ne álltassuk egymást, Minjun. Én is férfi vagyok... Tudom mire vagyunk képesek, hogy elérjük amit szeretnénk. – kacsint nevetve.
- Szóval nem is haragszik rám… - nevetek fel hitetlenül.
- Nem dehogy. És ami azt illeti… legnagyobb örömömre sikeresen átmentél, fiam.

Natalie szemszöge

Másnap arra ébredtem, hogy a nagyapa füvet nyír. Furcsa volt erre a neszre felriadni, a városi élet során nem túl gyakori az ilyesmi.
Meglehetősen kipihentnek éreztem magam, minden porcikám nyújtózkodásért fohászkodott.
- Minjun drágám, gyere ide kicsit! – hangzott a nagyi vidám hangja a földszintről. Ezek szerint már mindenki ébren volt rajtam kívül.
Rápillantottam az éjjeli szekrényemen ketyegő régi analóg órára, amely fél tizenegyet mutatott.
Nem csoda, hogy már mindenki javában teszi a dolgát. A nagyiék minden nap nyolckor kelnek, és Junsut sem egy sokáig alvó típusnak ismertem meg.
Mocorogtam még egy picit a meleg rejtekemben, aztán feltornáztam magam az ágyamon. Hosszú ásítások közepette lépdeltem oda a gardróbszekrényhez. Csak néhány dolgot csomagoltam még ki a bőröndömből az érkezésemkor, amely mindössze három nappal ezelőtt volt.
Mekkorát fordult velem azóta a világ. Talán életem legjobb döntése volt, hogy ide menekültem.
Lehúzok egy könnyű női ruhát az akasztójáról, és a karomra terítem. A táskámból veszek még ki fehérneműt, és az ajtón kilépve megcélzom az emeleti fürdőszobát.
Gyorsan végzek a fürdéssel, fogmosással, hajszárítással és a minimál sminkem elkészítésével. Üdén és frissen lépek ki a helyiségből.
Egyből megcsapja az orromat a mama jellegzetes csokis sütijének illata. Összefut a nyál a számban, amint elindulok le a lépcsőn.
- Á, hát itt vagy! – masíroz el előttem a papa, sövénynyíró ollóval a kezében. – Kis álomszuszék.
- Tudom, hogy nehéz lehet ilyen idősen, ha nem tud az ember annyit lustálkodni! – kiáltom utána nevetve.
- Ne szemtelenkedj, Natalie Anne Flynn! – feleli vissza kacagva.
Azért szólít a teljes nevemen, hogy azt higgyem dühös rám – mivel közös szokásuk a mamával, hogy akkor így hívnak - de erről szó sincs.
Amint befordulok a konyhába, elég érdekes és szokatlan kép fogad. A mama valamit keverget a tűzhelyen, Jun.K pedig kötényben zöldséget szeletel, és közben fütyörészik. A papa újságot olvas az étkező asztalnál, egy pohár kávét kortyolgat. Mint holmi családi idill.
- Mi a fene… - motyogom halkan. Junsu felkapja a fejét érkezésemre, és rám villant egy megnyerő mosolyt.
- Jó reggelt – búgja felém, a szeme játékosan csillan. Majdnem félre nyelem a saját nyálamat is a tekintete láttán, így inkább elfordulok tőle és gépies léptekkel odatrappolok a papus mellé. Kihúzok egy széket, és lehuppanok rá.
- Kávét? – pillant rám Joe bácsi a lapja felett.
- Kérek.
- Palacsinta is van! – trillázza boldogan a mama. – Minjunnal együtt csináltuk!
- De hát ő nem is tud főzni…
- Csak titkolja – ingatja meg a fejét a nagyi. Kérdőn az említett személyre nézek, aki rám kacsint huncutul, és folytatja a dolgát.
Tényleg sok mindent nem tudok még erről a férfiról. Az első dolgom lesz, ha rendbe tettem a saját lelki világomat, hogy kifaggassam. Mindent tudni akarok róla. Úgy érzem, hogy az csak egy álca, amit eddig nekem mutatott. Sokkal több rejtőzik ebben a férfiben, mint én azt valaha is hittem volna.
Váratlan kopogás hangzik fel a bejárati ajtón. A gyomron a torkomig ugrik a gondolatra, hogy esetleg Adam jött vissza. Egyáltalán nem hiányzik most a jelenléte, hogy bele rondítson a nyugodt reggelünkbe.
- Majd én kinyitom, maradjatok csak – nyom le vissza a székemre a papa, és kirobog a konyhából.
Még mindig van kakaó a nagyszüleimben, azt azért meg kell hagyni.
Néhány pillanattal később ki is tárul az ajtó. Néhány szófoszlány szűrődik csak be az előtérből, majd léptek hangja.
- De kit keres, uram? – kérdi Joe bácsi kissé ellenszenvesen.
Ahelyett, hogy a jövevény felelne, betoppan a konyhába. Majdnem elejtem a csészémet is a kezemből.
- Végre meg vagy, öregem! Órák óta téged kereslek. – koreaiul beszél, valószínűleg azt sem értette, amit a papa kérdezett tőle.
Épp az államat kapargatom fel a padlóról, amikor Junsu nevetve megkerüli a munkapultot és hátba veregeti a férfit.
Nem értek semmit. Miért van a nagyszüleim házában Ok Taecyeon!?