2016. július 18., hétfő

31. rész - Ígéret

Chapter 31 Ígéret

Ez az egyetlen nyolc betűs szó ismétlődött a fejemben. Soha nem hittem, hogy valaha is hallhatom ezt Junsu szájából.
Mindig csak úgy éreztem, játszik velem. Nekem ő a végállomást jelentette, de neki én csak egy voltam a sok megálló közül. Hisz ez lett volna a várható. Ezt tudta volna felfogni az agyam.
De ezt? Képtelen voltam elhinni. Biztos csak megzavarodott az elmém.
- Natalie, minden rendben? – kérdő tekintete suhan át az arcomon, amelyre egy hitetlen mosoly kövült.
Biztosan csak álmodom. Ez nem lehet a valóság. Egy olyan férfi, mint Ő, miért is szeretne engem? Miért horgonyozna le egy olyan nő mellett, mint én, amikor megkaphatna bárkit?
Nem vagyok sem gazdag, sem befolyásos. Tanult sem igazán. Nincs semmi, amit felmutathatnék, nem értem el maradandót az életemben.
- Mondj valamit, hogy tudjam, még itt vagy velem – szólal meg újra, de ismét nem tudok felelni neki. Megnémultam.
Tagadó szavak zakatolnak a fejemben. A nagy révületből a nagyi nevetése zökkent ki. Gépiesen fordítom az ajtó felé a fejem, ahol nagyszülőm áll, és mosolyogva figyel minket.
- Nem vagytok még éhesek, gyerekek? – kérdi végül, amikor látja rajtam, hogy eléggé kiborultam. Bólintok, pedig érzem, egy falat nem menne le a torkomon. Amikor kihúzom a kezeim Minjun markából, és felállok mellőle, arcul csap a felismerés. Tényleg itt van. Valóban Ő ült mellettem, és igazából kimondta, hogy szeret. Lesütöm a szemeim, ahogy elsietek a mama mellett. Kell egy kis idő, hogy rendbe szedjem a kusza gondolataimat.
Feltrappolok az emeletre, és befordulok az első helyiség ajtaján. A régi szobám semmit sem változott. Babakék falak, baldachinos ágy, fehér selyem függönyök. A falon az egykori rajzaim. Az éjjeli szekrényen két képkeret foglal helyet. Az egyiken anyának az ölében ülök, ő pedig átkarol. Mindketten mosolygunk. Négy évesen bele sem gondoltam, hogy egyáltalán elveszíthetem. Mégis megtörtént.
A másikon apával állok, a középiskolai egyenruhám van rajtam, ő pedig katonai díszöltönyben ölel át engem. Ez volt az utolsó alkalom, hogy több időt töltött otthon. A több idő alatt egy hónapot értek. Azóta csak évente háromszor-négyszer látom őt. A néhány napos szabadsága soha nem pótolja a külön töltött időt.
- Natie drágám, minden rendben? – a papa arcán aggodalom ráncai jelennek meg. Nem akartam, hogy ők is belekeveredjenek. Semmi szükség nem volt rá, hogy lássák, mily könnyen darabjaimra hullok.
- Persze – suttogom rekedten. Hátat fordítok nagyszülőmnek, és kibámulok az ablakon. Elfojtom a feltörni készülő könnyeket. Annyit sírtam már ez az ember miatt. Nem hullajthatok több könnyet.
- A nagyapád vagyok, kicsim – sóhajtja. – A zsigereimben érzem, hogy éppen azon vagy, hogy ne itasd az egereket.
- Nem fair ez az ösztön – nevetem el magam kínomban.
- Tudom, bogaram... Tudom – amint mellém lépdel, hátulról átkarolja a vállamat. – Ne próbálj lerázni, Natalie. Mi a baj?
- Én csak… - veszek egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassam zakatoló szívemet. – annyira nehéz.
- Az élet sosem könnyű. De emberek vagyunk, meg van bennünk a tudás, hogy helyesen cselekedjünk.
- De mi lenne a helyes? Mi a jó döntés ebben a helyzetben? – suttogom erőtlenül. Igazából ezt szeretem annyira a papában. Nem kell, hogy elmondjam mi a baj. A nélkül is tökéletesen átlátja a helyzetet, hogy kiönteném neki a szívemet.
- Inkább azt kérdezd meg magadtól, mit súg a szíved? Mitől telik meg boldogsággal?
- De mi van, ha egyik döntés sem hoz csak örömöt az életembe?
- Akkor melyikről tudsz könnyebben lemondani? Melyik nélkül tudsz élni teljes életet?
- Ez sem igazán segít, nagyapa – sóhajtom.
- Nehéz dolga van a nagyszülőknek. – motyogja elgondolkozva.
- Az már biztos.
Néhány percig némán állunk, hallgatva a lenti zajokat. A mama épp felszolgálhatja az ebédet, mert nagyon kitartóan tukmálja rá a fiúkra a nagy adag kaját. Úgy hiszem minden nagyszülőnek ez a gyenge pontja. A fiatalabb nemzedék táplálkozzon normálisan. Inkább tömje magát rosszullétig, mint hogy semmit sem egyen.
- Ő most itt van, nem igaz? – szólal meg váratlanul a papus.
- Igen, de nem tudom, hogy tényleg úgy érez-e, ahogy állítja.
- Tudod kicsim, szerintem már azzal bizonyított, hogy most ott lent vár az ebédlőnkben.
Megszorítja a vállam bátorításképpen, amint kisétál a hálóból.
Hiába is tagadom le, ebben a nagyapának teljes mértékben igaza van. Junho is megtehette volna, hogy felkeres. Őt bemutattam apának, sőt Shelly is kedveli. Minjun olyat tett, amit soha nem vártam volna. Nem törődve az esetleges elutasítással, összepakolt és utánam jött. Nem hagyta, hogy elmeneküljek. Ahhoz sokkal nagyobb bátorság kellett, hogy kövessen engem Amerikába, mint nekem, hogy megszökjek.
Felvérteztem magam a papától kapott támogatással, és életemben először nem a menekülést választottam, hanem szembe néztem az elém kerülő problémával.

Amint beléptem az étkezőbe, azonnal rám szegeződött minden tekintet. A papa mosolyogva nézett rám, a mama tekintete nyugtalanságról árulkodott. Adam érzelemmentesen meredt rám, a szemei gúnyosan csillogtak. Ő pedig… ő úgy pillantott felém, amitől a szívemben egy pillanatra elakadt a vér pumpálása.
Epekedve nézett végig rajtam, íriszei megteltek szerelemmel. Valódi érzésekkel. Olyanokkal, amikhez hasonlót még soha nem láttam. Egyszerre volt birtokló és féltő. Szenvedélyes és rajongó. Vad és óvó.
Ez a kettőség úgy éreztem, megtölti a szívem reménnyel.
- Foglalj helyet, ha már elő kerültél – köhint Adam, és kihúzza maga mellett a széket. Én gondolkodás nélkül megkerülöm az asztalt, és a Junsu melletti üres ülőhelyre huppanok le.
A velem szemben ülő férfi arca megnyúlik, de nem mutatja jelét, hogy legbelül épp robbanni készül. Mindig is ilyen volt. Imádott parancsolgatni nekem, ezzel mutatta meg, hogy hatalma van felettem. De ez már a múlté. Más ember lettem.
- Minden rendben, kicsim? – kérdi a nagyi, mielőtt nekem is merítene az ételből.
- Igen, most már minden oké – pillantok a nagyapára, aki elrejti a kuncogását a kávés csészéje mögé. Tényleg sokkal tartozom a nagyszüleimnek. Annyit segítenek nekem az életem rendbe tételében, hogy azt soha nem tudom majd visszafizetni. Ők az én pótszüleim az igazi helyett.
Apával sosem tudom igazán megbeszélni a problémáimat, mert nem igazán ér rá ilyesmire. Nem vallanám be soha, de nagyon szükségem van az apám támogatására, amit már évek óta nem kapok meg.
Bár csak végre megértené, hogy anyu nem jön vissza. Sohasem. A fájdalom elmúlt, ott van neki élete új párja, és én is itt vagyok. Türelmetlenül várom, hogy végre észhez térjen, és újra az apám legyen.
- Akkor lássunk neki – De hiába mondja ezt a mama, addig egy falatot sem eszik, amíg mi meg nem kóstoljuk, és nem biztosítjuk a felől, hogy megint remeket alkotott.
- Nagyon fincsi – nyugtatom meg az első falat lenyelése után.
- Még soha nem ettem amerikai ételt – szólal meg váratlanul Junsu mellettem. Kérdőn ránézek, ahogy látom, ő mennyire tömi magába a nagyi sült csirkéjét.
A mama felnevet, és ő is neki lát a saját ebédjének. Látom a szemeim, hogy tényleg nagyon boldog. Úgy néz rá Minjunra, mintha a saját unokájára tekintene. Büszkeség csillan íriszeiben, amint rám pillant.
- Ki kér egy kis bort? – kérdi a nagyapa, és már áll is fel az asztaltól.
- Én mindenképp – csapok le a lehetőségre. Az talán lenyugtatja az idegeimet.
- Én is – emeli meg a poharát a nagyi.
- Junsu, segítesz kiválasztani? – néz Jun.K-re a papus, az említett pedig miután bólint egyből felpattan a helyéről. Amint eltűnnek a pince lejárónál, kissé felenged feszült testem.
- És pontosan akkor ki is ez a Junsu gyerek? – szegezi nekem a kérdést Adam. A mama szeme megvillan a férfi ellenszenves hangját hallva.
- Koreában ismertem meg.
- Ezt már tudjuk – legyint Adam. – Más valami információ róla? Milyen kapcsolatban álltok ti ketten?
- Na, de Adam! Nem gondolod, hogy ez egy kicsit indiszkrét kérdés volt részedről? – a mama hangjában enyhe él érezhető.
- Csak érdekel. – rántja meg a vállát a kérdezett fél. – Szóval mi is van köztetek?
- Nem gondolom, hogy ez rád tartozna. – szűkítem össze a szemeim.
- A jelenlétemben történik, szóval jogom van tudni, nem?
- Tudod, mihez van neked jogod? Befogni a szád. – emelem fel a hangom figyelmeztetően.
- Nem áll jól neked ez a végzet asszonya szerep, Natalie. – cicceg a fekete elégedetlenségében.
A mama csak megnémulva nézi végig a képzeletbeli tenisz meccsünket. Érthető a reakciója. Ő még soha nem látta ilyennek Adamet.
- Ki játszik itt szerepet kettőnk közül mégis!?
- Én biztosan nem – úgy tesz, mintha egy porszemet seperne le a mellkasáról.
- Most fejezd ezt be, mielőtt olyat teszek, amit megbánok. – állok fel a helyemről. – Most lett elegem belőled!
- Engem is irritál a kis vágott szemű, ha már itt tartunk. Kellemetlenül érzem magam, ha csak látnom kell.
- Akkor kellemetlenkedd odébb magad, minél messzebb a nagyszüleimtől. – a fogaim között szűröm a szavakat. Adam teste figyelmeztetően megfeszül, amikor elém áll. Tudom, hogy mire készül.
- Hallgass, te kis-
Ekkor lép közénk Junsu, és ragadja meg Adamet az ingénél fogva.
- Jól gondold meg, hogy befejezed-e a mondatodat.
Kimért a hangja és halk, de mégis fenyegető.
A nagyi nagy robajjal áll fel az asztaltól. Amint oda ér hozzánk, megfogja Adam kezét és elrántja tőlünk. Idős létére nem várnánk, hogy ekkora erő szorult belé, de mégis képes kilökdösni a bejáratig.
- Takarodj a házamból – jelenti ki. Nagyon ideges. Látom, ahogy remeg a teste a visszafojtott dühtől. A papa csak ekkor ér fel a pincéből, és kérdőn néz végig a társaságon. Természetesen a nagyit keresi. Amint megtalálják látószervei, megfeszül a teste.
- Na de, Helen… Az unokád támadt nekem elsőként!
- Elég lesz mára belőled, Sunders – a papa védelmezően karolja át a mamát, amint mellé lép.
- Ne vicceljetek, csak picit összekaptunk-
- Ideje menned, nem gondolod? – ellentmondást nem tűrő a nagyi hangja.
Adam undorodva néz végig rajtunk, elidőzve rajtam.
- Igazad volt. – nevet fel hidegen a fekete. – Sokat változtál.
Fölényesen lépked ki az ajtón Adam, hangosan csattan az ajtó mögötte.
Pár percig csak állunk az előtérben, majd mindenki leenged. Végre nyugalom borul a házra, órák óta először.
- Nyugodtan menjetek fel az emeletre gyerekek – sóhajt megtörten a nagyi. – Van mit megbeszélnetek.
- Gyere – húzom magammal Junsut. Ő kétkedve néz rám, de én tudom, hogy a mamának egyedüllétre van szüksége. Talán még a papust is el fogja küldeni maga mellől.
Megértem, hogy miért borult ki. Úgy hitte, hogy én évekig egy kedves emberrel voltam együtt. De ezek után már érti, igazán érti, hogy miért jöttem haza sokszor kisírt szemekkel. Régen azt hitte, hogy csak drámázok, és valami apró dolgon összekaptunk. Most már tudja, hogy komoly gondjaim voltak. Rájött, hogy kit hagyott a közelemben lenni. Végre megérti, miért szakítottam vele évekkel ezelőtt. Tudja már milyen pusztító volt az a kapcsolat rám nézve.
És a legrosszabb, hogy amit most a teljes igazságnak hisz, még mindig nem közelíti meg a valóságot. De nem akarom, hogy tudja. Nem viselne el ennél is nagyobb csalódást.
Minjun érdeklődve néz végig a szobámon, főleg a rajzaimon, amik a falra vannak felragasztva.
- Nagyon tehetséges vagy – jelenti ki, amint közelebb lépdel hozzájuk.
- Nem igazán. Inkább átlagos. – rántom meg a vállam.
- Ez – mutat a lapokra, majd néz rám a válla felett – minden, csak nem átlagos.
Elmosolyodom a reakcióján. Nagyon meggyőző a hangja, hogy elhitesse velem az igazát.
Az igazság az, hogy tényleg nem voltam rossz benne. De a művészetből megélni nagyon nehéz. Így számításba sem vettem, hogy ilyesféle pályán induljak el. Az egyetemen is jogot tanultam, amibe aztán sikeresen beleuntam.
- Nem kéne elpocsékolnod a tudásodat – ingatja meg a fejét, aztán ott hagyja a műveimet, és elém lép.
- Nincs mit elpocsékolni – rázom meg a fejem. Az kéne még, hogy megtudja, amikor egy hónapot barátként Junhonál töltöttem, nem múlt el úgy nap, hogy ne rajzoltam, vagy festettem volna őt. Ez volt az egyetlen út, hogy kiengedjem a feszültséget. Megszámolhatatlan kép született így, amiket végül mind eldugtam a Shellyvel közös lakásunkhoz tartozó pincébe.
- Hogy döntöttél? – szólal meg váratlanul Junsu. A szemeiben remény csillan, amikor megszorítom a kezeit.
- Még kell egy kis idő, hogy dönteni tudjak – felelem végül, és lesütöm a szemeim.
- Rendben van – simítja meg az arcom Minjun, amire felkapom a fejem. Az arcán egy ártatlan mosoly terül szét egyre szélesebben. – Három nap múlva indul a repülőm vissza Koreába.
- Tehát reménykedtél azért, hogy nem foglak elküldeni…
- Őszintén szólva féltem, hogy mégis – neveti el magát. Nem mosolyodom el, mert tudom, hogy nem cseng öröm abban a kacajban, hanem inkább kétségbeesés.
- Három nap…
- Nem sok mindenre elég – vallom be.
- Arra igen, hogy meggyőzelek.
- Meggyőzni?
- Igen. – bólint határozottan. – Megmutatom, hogy érdemes nekem még egy esélyt adnod.
- Hogy fogod ezt elérni?
- Éreztetni fogom veled a szerelmemet, ahogy csak lehetséges. Be fogom gyógyítani a sebeket, amiket okoztam, Natalie. Amíg erőmből telik, soha többé nem fogom elengedni a kezedet.

2 megjegyzés:

  1. OHMÁJGÁD! :O *.* :3 ♡ Kész végem kiakadtam meghaltam. Köszönöm.

    Először is Unnie... MI EZ A KÉP??!! T.T Annyira... annyira helyes... :'( ♡
    Másodszor pedig, végre hosszabb és meglehetősen tartalmas részt kaptunk! :3 Köszönöm! :-* ♡
    Az az igazság, hogy megint úgy jártam - ez a fici is olyan -, hogy a szomorú részeknél nem sírtam. A szívem majd' beleszakadt de a torokgombócnál tovább nem jutottam. Most meg, mikor ilyen szép rész van, ennyire pontos leírással egy ilyen kiismerhetetlen ember érzéseiről... én egyből bekönnyeztem. :'( Olyan szépen fogalmaztál, hogy minden szó után dobbant egy nagyot a szívem. Ezt kevesen érik ám el nálam! ;-)
    Nataliet teljes mértékben meg tudom érteni és őszintén nem tudom, lennék-e a helyében... :-/ Nehéz... :'( Viszont örülök, hogy a papája mellette volt/van és így talán az Ő segítségével jobban átláthatja a dolgokat. ^^ Igazából mondanám, hogy várható lesz a döntése... de Téged ismerve Unnie... nem mondok semmit ennyire elhamarkodva. XD Még nem tudjuk, mi mindent fog megtenni Junsu Natalieért. Ígéret... remélem ezúttal mindent betart, és a háromszorosával kárpótolja szegény lányt mindenért. Ha nem... Ő se várja azt meg... :D Bár az én szívem még mindig hasogat Junhoért... T.T sejtem már a döntésedet Unnie. Nem baj, én elengedtem a dolgot. Az én ficimben Junho fog jól járni. :D
    Szóval csak - ismét - hátradőlök és kíváncsian figyelem az eseményeket.
    Különben! Ez az Ádám csávó mi a jó Istent képzel magáról??!! Meg ne várja ám, míg megtalálom, aztán leverem a fejét a helyéről!... >.<" Nyomorult vesztes... -.-" ((De Jun.K olyan menő volt! *o* :3 ))
    Szóval úgy összességében nagyon imádtam, köszönöm, hogy ennyire jó részt hoztál nekünk! ♡ Csak ugyan ilyen ügyesen tovább, én izgatottan várom a folytatást! *.* :3 ^^
    Nagyon szeretlek Unniem! :-* ♡ Ja és Bundes legyen veled! ;-) (Hiányolom ám a Bundi fejét... :-/ - jó-jó nem nyafogok. XD ^^" )

    U.I.: Hol volt itt Taec? O.o Nem figyeltem eléggé, vak vagyok, vagy ez még nagyon rejtve van? O.o Ejj talán Junsu az Ő segítségét kéri a bizonygatáshoz? :O Áh nem tudom, nem találgatok, tényleg nyugton maradok már és várom az új részt.
    Chuuu~ :-* ♡

    VálaszTörlés
  2. Sírok. X"DDDDD BUNDES. :DDD Ő is vissza fog térni, meg ahogy ígértem, mindenki kap egy kis kitekintő külön szálat, ha Junsuékét lezártam. A döntésem már eléggé előrelátható, valóban. De Junho még tartogat meglepetéseket, nem fogja olyan könnyen elengedni Nataliet. Örülök, hogy sikerült átadnom az érzéseket, amiken Natie keresztül megy. Van honnan merítenem sajnos...
    Taec itt még nem szerepelt, de lassan ő is visszatér még, hiszen van egy-két befejezetlen ügye... :D
    Előre láthatóan még egy tíz részig biztos húzom ezt a történetet, de még több is kihozható belőle, ha ügyesen terítem ki a kártyáimat, úgy hogy lesz időd hátradőlve üldögélni. :) Főleg, ha nem esel le arról a bizonyos székről a várható fordulatotoktól.
    Örülök, hogy tetszett! ^^

    VálaszTörlés