28. rész - Ismerős idegen

Chapter 28 – Ismerős idegen

Sokáig kuporogtam egymagamban a fotelen ülve. Sok mindenen gondolkoztam. A romba dőlt életemen, az elvesztegetett lehetőségeken. Mert abból volt elég. Kezdve a félbe hagyott egyetemi éveimmel. Aztán következett apa ajánlata, hogy költözzek el anyai nagyszüleimhez, hogy ott újra kezdhessek mindent. Hiába két éves ez az ajánlat, most nagy szükségét érzem egy kis távolságnak. Új helynek, ahol nem ismernek, nem tudnak ítélkezni felettem.
Valamint ott van az is, hogy elmehettem volna arra a modellválogatásra, amire az egyik fejvadász meghívott. Klasszisokkal jobb lenne a fizetésem a mostaninál.
Mindegy, ezek már olyan hajók, amik régen elmentek.
Egy nagy sóhaj kíséretében bekapcsoltam a mobilomat végre. Már harmadik napja, hogy nem nyúltam hozzá, nem akartam senkivel sem beszélgetni, főleg nem Junhoval.
Miután bejelentkezett a kezdő képernyő, és minden betöltött, folyamatos rezgésbe kezdett a telefonom. Harminc nem fogadott hívás, és tizenhét üzenet.
Úgy éreztem nem jó ötlet, ha megnézem őket, de aztán győzött a kíváncsiságom.
Az első kettő Wooyoungtól jött, a maradék Shellytől és Junhotól származott. De többségében még így is az utóbbitól jött a legtöbb sms. Kérdőn húztam össze a szemöldökömet, amíg átfutottam a sorokat.

„Valami történt, csajszi? Megijesztesz! Azonnal hívj fel, amint tudsz!”

A második így hangzott:

„Épp itt ülök a Berryben és egy hatalmas fagyi kelyhet nyomok be. Vagy olyan szívtelen, és hagyod, hogy egyedül hizlaljam magam? Hol vagy te lány? Csók: a te dili bogyód”

- Istenem, teljesen kiment a fejemből a találkozónk! – csapok frusztráltan a homlokomra. – Basszus, Natalie, hogy lehetsz ilyen szita agyú…
Sietősen lepötyögök neki egy bocsánatkérő üzenetet, amiben röviden de megírtam, hogy mi történt velem az elmúlt napokban, és megkértem, hogy helyezzük át az elkövetkező napokba a mozit.
Ez után jött csak a neheze. Remegett a kezem, ahogy megnyitottam az első üzenetet Junhotól.

„Kérlek, Natalie… Teljesen szétestem. Szükségem van rád. Annyira szemét voltam, visszaszívom minden egyes szavam! Ne hagyj el, könyörgök…”

„Sajnálok mindent. Ha tehetném, akkor behúznék saját magamnak. Te vagy a mindenem, Natie. Levegőhöz sem jutok, ha nem vagy a közelemben. Beszéljük meg a dolgokat!”

„Mit tegyek, hogy megbocsáss nekem? Bármit megteszek, csak gyere vissza hozzám! Szeretlek, kicsim. Kérlek ne így érjen véget, én ebbe belepusztulok…”

Nem bírtam többet elolvasni. Patakokban folyt a szememből a könny, egyszerűen alig kaptam levegőt a feltörekvő érzelmektől. Fuldokolva vánszorogtam el a fürdőig, és engedtem meg a csapot a zuhanyzóban. Bekucorodtam a hideg víz alá, és nem érdekelt, hogy átázik minden ruhám. Le kellett hűtenem a testemet. Szörnyen fájt a mellkasom.
Annyira akartam, hogy szerelem legyen. Hiába voltak mélyek az érzéseim iránta, nem közelítették meg azt amit ő érzett. Mégis… úgy éreztem, hogy megszakad a szívem.
Nagyon szerettem. Olyan volt nekem, mint egy lelki társ. Nem bírtam elengedni. De nem is éreztem azt, hogy vele kell leélnem az életemet. Szükségem volt rá. Hogy lenyugtasson, hogy támogasson, szeressen. Szörnyű alak vagyok. Nem akarhatok mindent! Kell Junsu szerelme, de kell Junhoé is. Ilyen ember nincs még egy a világon, mint én.
Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Ha visszamegyek hozzá, hiába ad meg majd mindent nekem, nem lesz elég. Vágyom Junsure. De nem akarom azt sem, hogy Junho eltűnjön az életemből. De közben visszatart a Minjun által okozott fájdalom. Választás elé kerültem. Végre el kell döntenem, hogy ki is kell nekem valójában.

~ Egy héttel később ~

Hana még pár napot töltött nálam, aztán visszament az államokba. Én mindent elrendeztem Shellyékkel. Ő is rettentően aggódott, tekintve, hogy napokon keresztül nem hallattam magamról.
Wooyoung természetesen értesült a dolgokról Junhotól is, így kevésbé kellett elmagyaráznom a helyzetet. Ennek nagyon örültem, mert az is elég volt, hogy legjobb barátnőmnek el kellett mondanom a bajaimat.
Azóta egyikükkel sem beszéltem. Sőt még a szomszédos ház közelébe sem mentem.

Ami azt illeti, két napja elhagytam Koreát. Apa ajánlására elutaztam a nagyiékhoz. Éreztem, hogy szükségem van egy kis levegőváltozásra, mert ha a házban maradok, akkor begolyózok. 
Épp a limonádémat ittam a teraszon süttetve magam, amikor a papa kilépett a tolóajtón.
- Natalie drágám, el kellene menned bevásárolni, ha nem nagy probléma. Addig Helen vacsorát főz.
- Persze, papus. Ha visszajöttem, akkor pedig kigazoljuk a ház előtti ágyásokat!
- Jaj, azt hittem nem fogod észrevenni – sóhajtja fáradtan. A hatás kedvéért még a derekát is elkezdi dörzsölni. Természetes, hogy rájátszik, mivel utál kertészkedni.
- Egyből szemet szúrt, amint megérkeztem, csak nem akartam kötekedni.
- Hát legyen, előkeresem a szerszámokat hozzá a garázsból.
- Ez a beszéd. Hozok néhány palántát is, ráfér egy vérfrissítés a kertre.
- Mi lenne velünk nélküled? – teszi csípőre a kezét, és elmosolyodik. – Örülök, hogy itt vagy.
- Én is. – görbül mosolyra az én szám is. Amikor kitárja nagyszülőm a karját, úgy szaladok oda hozzá, mint egy kisgyerek, hogy a karjába zárhasson.
Már másfél éve, hogy nem jártam Birminghamben a nagyiéknál. Borzasztóan hiányoztak, mert apa szülei nem élnek, így csak ők vannak nekem. A kamaszkorom nagy részét itt töltöttem, minden nyáron itt voltam. Olyanok voltak nekem, mint a második szüleim. Főleg az után, hogy anya meghalt, és apa teljesen belefeledkezett a munkájába, hogy azzal is elterelje a figyelmét a történtekről.
- Picinyem! – nagyi kiabálása szakít ki a gondolatmenetemből. Joe bácsi mosolyogva fordul hátra, amikor a felesége kilép a teraszra. Fakanál van a kezében, és a kötényén liszt éktelenkedik. – Hozhatnál salátának valót. Nincs elég itthon.
- Rendben. – bólintok, és elindulok befelé a házba. Ahogy elmegyek a nagyszüleim mellett, pont elkapom azt a pillanatot, amikor a papa Helen nagyira néz. A szemében igaz szerelem csillog még most is, ennyi idő elteltével. Úgy tekint rá, mint egy kincsre, amit az élete árán is megőrizne.
Arra vágyom, hogy egyszer egy férfi rám is így tekintsen. Hogy engem is szeressenek még akkor is, amikor már szarkalábak csúfítják a szemem alatti bőrt. Mindent megadnék érte.
Elmosolyodok, és belépek a házba. A konyhapulton van Joe bácsi kocsi kulcsa, és a táskám is. Felmarkolom a kulcscsomót, és kioldalgok újra az ajtón. Helen néni épp azt ecseteli, hogy mi lesz a vacsora, amit a nagyapám érdeklődve hallgat, szinte issza minden egyes szavát.

Amikor bezöttyenek a régi Opel campoba, egyből ráadom a gyújtást. A motor kimerülten felhördül, így végre sebességbe tudom tenni a váltót. Kikanyarodtam a kijárt útra, amely végig vezetett az erdőn. A nagyiék a város határán laktak, ahol már nagyon kevés szomszéd volt. Sokszor mérföldeket kellett gyalogolni, hogy találjon az ember egy másik épületet. Ennek nagyon nem örültem, csak nem akartam őket megbántani. Tudom, hogy imádták a házat, hisz itt nőtt fel anyu is, sok emlék köti őket a helyhez, viszont nem díjaztam, hogy szinte teljesen egyedül élnek a semmi közepén. Veszélyes volt rájuk nézve. Hiába volt kocsi, olyan öreg volt, mint az országút, így előfordult, hogy néha feladta a küzdelmet. Ha valami történne velük, mit kezdenének idős létükre? Iszonyatosan aggódtam értük, ha nem voltam velük.
Húsz perces autóútra volt a legközelebbi piac, így ráértem addig gondolkozni a dolgokon. Úgy éreztem, jól tettem, hogy eljöttem. Annyira Junsu bűvkörébe kerültem, hogy nem tudtam józanul gondolkodni, és majdnem elkövettem ugyanazt a hibát mint a múltban – egy hajszálon múlt, hogy higgyek neki. De nincs szükségem arra, hogy még jobban romba dőljön az életem. Elég volt ennyi probléma is egyszerre.
Azért egy apró kis hangocska legbelül azt suttogta, hogy jobb lett volna, ha nem csak Shellynek és apának mondom el, hogy hol vagyok. Rettegtem tőle, hogy Junho valami meggondolatlant tesz, ami majd az én lelkemen fog száradni. De szükségem volt az egyedüllétre, és máshogy ezt nem tudtam elérni. Muszáj volt elszakadnom onnan egy kis időre.
Amikor oda értem a bekötő útra, aminek az elején ott is volt a piac, fellélegeztem. Nem akartam többet a dolgokon agyalni. Csak rosszabbak lettek tőle a dolgok.
Kerestem egy parkoló helyet, és bezártam a kocsi ajtaját, miután kiszálltam abból. Átvetettem a vállamon a táskám, és neki iramodtam. Egyből kiszúrtam egy virágos standot, ahol gyönyörű cserepes tulipánok figyeltek engem. Gondolkodás nélkül felkaptam kettőt belőle, és kifizettem az árusnak. Néhány méterre egy zöldséges bódé állt, a tulaj egy kedves arcú idős hölgy volt.
- Mit adhatok kedveském? – húzta fel magát a háromlábú székéről. Megragadtam a karját, hogy segítsek neki felállni. – Köszönöm, aranyom.
- Nagyon szívesen. Ami azt illeti salátát vinnék, uborkát és paradicsomot. És ha jól látom, nagyon szép az eper is. Abból is vinnék egy kilót.
- Máris adom – feleli, és zacskókba pakolja, amit kértem. Leméri őket, majd az egészet egy nagy papírtasakba helyezi. Elnyúl egy szem almáért a stand vége felé, és felém nyújtja. – Ajándék, a kedvessége miatt.
- Ó nagyon köszönöm. – mosolyodom el, és kifizetem a vásárolt holmit. Átveszem tőle a papír szatyrot, és magamhoz passzírozom, hogy semmi se essen ki belőle. A másik kezemben a palánták vannak és az alma. Teljesen le vagyok terhelve, és a tasaktól azt sem látom igazán, hogy merre megyek. Kilesek mellette, és meglátom, hogy csak húszméternyire állok a kocsitól. Elindulok előre, és vigyázok, hogy ne nyomódjanak meg nagyon a virágok.
De még mielőtt oda érnék az autóhoz, valaki sietősen belém jön, fellökve ezzel engem. A zacskó tartalma mindenfelé hullik, én pedig a fenekemen érek földet.
Idegesen meredek a velem szemben ülő férfit, aki prüszkölni kezd a felverődött portól.
- Ne haragudj! – mentegetőzik, és feltápászkodik. Leporolja magát, majd felém nyújtja a kezét. Frusztráltan fújok egyet, de azért elfogadom a jobbját. Felsegít engem is, majd elkezdi összeszedegetni a szétgurult dolgokat. A paradicsomra a kiszáradt föld pora ragadt.
- Remek – sóhajtom.
- Bocsánat!
- Az édes kevés, hogy elnézést kér…
- Megtérítem a kárt! Doris néni, mit vett a hölgy pontosan? – szalad el, engem ott hagyva. Idegesen a hajamba túrok, és bedobálom a szatyorba a dolgokat. A palántáknak szerencsére semmi bajuk. Már csak az hiányozna.
Megragadom a vásárolt dolgokat, és elcipelem a kocsiig. Lehajtom az autó platójának ajtaját, és felpakolok mindent rá, kivéve a virágokat. Miután minden a helyén van, vissza felcsapom a fémlemezt.
- Ne siess annyira! – jelenik meg újra a férfi, mire én csípőre vágom a kezeim..
- Mi az már megint? – fordulok meg. Amaz kezében egy sértetlen papír tasak van.
- Ne haragudj, tényleg. Megvettem mindent, amit te is. – kérdőn nézek rá, mire felém nyújtja. – Fogadd el!
- Hát… köszönöm – motyogom, és elveszem tőle, majd azt is a másik mellé rakom.
- Igazán nincs mit – vigyorodik el. Most először nézem meg magamnak jobban, és rájövök, hogy ismerős az arca. Nagyon kedves mosolya van, a szemei körül ráncok jelennek meg közben.
- Mi a neve? – kérdem tőle, bár kissé illetlenségnek érzem.
- Nem emlékszel? – mosolyog még mindig.
- Mire kéne? – vonom össze kérdőn a szemöldököm, és jobban megnézem magamnak. De hiába, nem jövök rá honnan kéne emlékemnek lennie róla.
- Én vagyok az, Adam. – mutat a mellkasára.
- Az az Adam? – tátom el a számat.
- Igen – kuncog boldogan. – Örülök, hogy látlak, Natie.

27. rész - Félreértett vacsora

Chapter 27 – Félreértett vacsora

Hana nagyon cserfes lánynak tűnt, mert amíg ettünk is, be nem állt a szája. Mesélt arról, hogy milyen kint élni Vancouverben, mennyire más az éghajlat ott, az emberek nagyon barátságosak. Nem olyanok, mint egy new yorki polgár, aki tapasztalatból tudom, hogy a legtöbb esetben fenn hordja az orrát, vagy esetleg sznob. Mint megtudtam ez nem véletlen, hiszen a város Kanada területén fekszik. Köze sincs az amerikai nagyvárosok nyüzsgő világához. Sok az erdős táj, megfelelő nagy túrák szervezésére. Ritkán van hőség, inkább csapadékos az idő.
Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, tekintve, hogy régen sokat jártunk külföldön, amíg még anya élt. Ő vérbeli alabamai nő volt, ahol még szintén nem nyert teret a tipikus amerikai életforma. Az ő szülői háza is egy tó szélén állt, abból a fajtából, amelynek a szélét sűrű nádas keretezi.
Hana kérdezett rólam is néhány dolgot, de inkább ő és a családja volt a téma. Megtudtam, hogy az anyukája egy kert dekor céget vezet. Jó volt végre megtudni néhány dolgot Junho hátteréről is, mert tőle nem gyakran hallottam hasonlóról…
- És képzeld, Junho imád kertészkedni. Anyától ragadt rá… de hát akkor sem megszokott egy férfitól.
- Én is szeretek, de ezt észrevehetted… Ezért is örülök annyira ennek a háznak, mert eddig paneltömbben laktam.
- Én nem is tudnék mást elképzelni lakóhelynek, csak a családi házat.
- De jelenleg sem abban élsz.
- Ez így van, amit nagyon sajnálok is… - sóhajt. – Nagyon unalmas a négy fal között egy másik lánnyal lakni.
- Mi ebben az unalmas? Én is elkezdtem régebben egy egyetemet, és én szerettem kollégiumban lakni.
- Igen, jó buli lenne, ha a szobatársad nem egy magalógép, aki csak enni merészkedik ki.
- Így mondjuk érthető.
- Na látod. – sóhajtja. – De ha például, ha te veled lennék egy szobára osztva, biztos jól szórakoznánk.
- Mérget vehetsz rá. – mosolyodom el.
- Ajj, hol lehet már a pizzánk? – terül el a kanapén, a hasát masszírozva. – Farkas éhes vagyok.
- Én is – nyögök fel, és előhúzom a farzsebemből a mobilom.
- Amúgy mikor intézted el a lakásban az áramot?
- Tegnap, miután elhoztam néhány cuccom a bátyádtól.
- Hmm, értem. – feleli hallgatagon. – Nem hiányzik? – kérdi hirtelen, majdnem a telefonom is elejtem.
- De igen – válaszolok őszintén. Tényleg hiányzik Junho. Már lassan egy éve laktunk együtt, még ha ebből nem is az egész idő alatt alkottunk egy párt. Hisz nála voltam akkor is, amikor Jun.K miatt padlóra kerültem, a Biancás incidens után.
A gondolataimba mélyedve lenyomtam a hívás gombot a pizzéria számánál.
Kicsöngött néhányszor, majd egy unott női hang vette fel, ugyanaz, akivel egy háromnegyed órája is beszéltem.
- Jó estét, csak érdeklődni szeretnék, hogy a majd’ egy órája leadott rendelésünk még nem érkezett meg, és mikorra várható a futár.
- Elmondaná a nevét?
- Hogyne. Natalie Flynn névre szólt.
- Egy pillanat – felelte a hölgy, majd papírzörgés hangzott fel a vonal túl oldalán. Néhány pillanat után újra megszólalt a diszpécser. – A kollégám már tíz perce járt önöknél.
- Micsoda? – kérdezem a hangomat kissé megemelve. – Ez egészen biztos?
- Teljesen, és ha ez egy csíny akart lenni, kérem hagyják, hogy a munkánkat végezzük…
- Maga viccel velem? Huszonkét éves létemre csak nem szórakoznék ilyesmivel és amúgy is-
A telefon búgó hangja felelt csak a másik oldalról.
- Ez kész. – motyogom.
- Mi történt?
- Letette. A pizzánk pedig elvileg már itt van. – nézek rá sokatmondóan.
- Akkor ez így is van. – pattan fel a kanapéról. – Gyere csak – int nekem, és átszeli a nappalit. Kinyitja a bejárati ajtót, majd leugrik a tornácról, a lépcsőt átszelve. Kétkedőn, de követem, amikor megindul a szomszédos ház felé.
Karba tett kézzel figyelem, ahogy fellépdel az ajtóhoz, majd rátapasztja a tenyerét a csengőre.
Felvonom kérdőn a szemöldököm, de ő csak megrántja a vállát, így én pedig hasonlóképp lecövekelek mellette.
Percek telnek el, de aztán végül kitárul a bejárat.
- Ó, minek köszönhetem a hölgyek látogatását-
Hana rácsap Taecyeon vállára, ezzel belé fojtva a szót. Amaz idegesen összeráncolja a homlokát, és lesöpri a lány kezét.
- Tudod, ez kezd unalmassá válni…
- Nem, Taec, te kezdesz azzá válni – feleli flegmán Hana.
- Miért is? – kérdi az említett.
- Komolyan még mindig ilyen gyerekes tudsz lenni?
- Nem tudom miről beszélsz. – feleli unottan.
- Hagyd, szerintem tényleg nem tudja, hogy miért jöttünk – húzom meg Hana karját, de ő kitartóan a talpán marad.
- Azt már nem. Ismerem én ezt az arcot. Ez a nem csináltam semmit pofa.
- Mert mondjuk kivételesen tényleg nem csináltam semmit?
- Haha, fejlődsz. – mosolyodik el magabiztosan a barna. – Na, el az utamból! – löki félre Taecyeont, egyenesen a félfának, és benyomul a keletkezett résen.
Taec dühösen utána ered, mire én sóhajtva követem őket. Hana egészen a konyháig szalad, a fekete csak ott éri utol. De már késve rántja vissza, mert addigra belép a helyiségbe.
- Szóval tényleg ártatlan vagy? – mutat az asztalra. Taec kérdőn néz ránk, mintha valami oltári nagy butaságot mondtunk volna.
- Mi történik itt? – szólal meg egy mély hang a hátam mögül, mire én megugrok. Félve pillantok csak hátra a vállam felett, és jól is teszem, mert kissé kibillent az egyensúlyomból a látvány. Junsu fekete, selyem köntöst visel, a felsőtestéből így egy szelet láthatóvá válik, a hajából pedig vízcseppek folynak le a nyaka mentén.
- Nem tudom, haver. Szerintem megkergültek. – vonja meg Taecyeon a vállát, Hana pedig frusztráltan a hajába túr. – Azt állítják, hogy csináltam valamit-
- Mert csináltál is! Tudod mióta várunk a vacsoránkra? Már majd kilyukad a gyomrom!
- Mi van? – kérdi meghökkenve Taecyeon.
- Jaj, srácok, azt hiszem, én vagyok a hibás – sóhajt fáradtan Jun.K, és a hátát az ajtófélfának dönti. – Mi is rendeltünk pizzát, és mondtam Taecnek, hogy vegye át, amíg én fürdök.
Ekkor végszóra megszólal kint a kapucsengő.
- Ó, hát akkor ez lesz a miénk – indul meg nevetve a nyúlánk férfi.
- Ne haragudjatok, tényleg – dörzsöli meg Junsu a szemeit, és ásít egy nagyot.
- Semmi gond! – máris jókedvű Hana hangja. Én csak szótlanul állok, még a levegő is bennem reked, ahogy Jun.K rám pillant. Nagyon fáradtnak tűnik, ám mégis, ahogy a tekintetünk összekapcsolódik teljesen éberré válik. A szemei szinte lecsupaszítanak, olyan átható a tekintete.  Össze sem hasonlítható ez az érzés azzal, amikor a Lotusban rám nézett. Ez sokkal intimebb, szinte már a bujaság alsó határát súrolja.
- Khm, szóval, mi lenne, ha esetleg együtt ennénk meg a vacsoránkat, ha már így alakult? – szólal meg bizonytalanul Hana.
- Nem hiszem, hogy-
- Remek ötlet – vágja rá egy időben Junsu a helyeslő válaszát, míg én hárítanék.
- Skacok, akkor most már minden oké, ugye? – jelenik meg Taecyeon is dobozokkal a kezében.
- Hogyne – feleli Junsu, elszakítva rólam a tekintetét, és elsétál mellettem. Megcsapja az orromat fűszeres, férfias illata, amelytől kissé megszédülök. Próbálok uralkodni magamon, és nem elmenekülni haza, hogy újfent kiborulhassak. – Akkor üljünk asztalhoz – invitál minket Minjun az étkezőbe.
- Miről maradtam le? – indul utána Taec.
- Mi is itt vacsorázunk – feleli hencegve Hana.
- Ez mikor történt? Míg elvoltam két percre!?
- Pontosan – kuncog diadalittasan a legfiatalabb.
Frusztráltan a hajamba túrok, de azért követem őket, majd leülök az asztalhoz, pontosan az ellenkező felére, mint ahol Junsu foglal helyet.
- Bocsi, de ez az én helyem! – jelenti ki Hana, és megszorítja Jun.K vállát. Ő csak megvonja a vállát, és feláll, majd leül a mellettem lévő székre. Feszülten rámeredek a velem szemben ülő lányra, mire amaz csak ártatlanul elmosolyodik.
- Hát oké, akkor együnk. Vagy mi – jelenti be Taec, és felnyitja a dobozát.
Mindenki maga elé húzza a sajátját, mire én is így teszek. De amint beleharapok az első szeletbe, már tudom, hogy ma nem fogok tudni semmit sem enni. Ha Ő is mellettem van, egy falatot sem bírok letuszkolni a torkomon.
- Szóval mi a helyzet, te revü táncos? – csacsog szenvtelenül Hana, miközben tömi a hasát.
- Ez most nekem szólt, tökmag? – kérdi Taecyeon vigyorogva. Morcos a tekintete, de a szája valódi görbületben pompázik.
- Ki másnak, te colos? – kérdi nevetve.
- Meg vagyok, törpe. Hiába szívod a vérem, még mindig formás a fenekem, a sok táncnak köszönhetően. Ezt te sem tagadhatod.
- Hogy is ne! Mintha azt bámulnám!
- Így van, naphosszat. – kuncog a fekete. Azóta, hogy ismerem, most először látom ilyen kiegyensúlyozottnak.
Mosolyogva figyelem a szópárbajt, amit igen élvez az a kettő is, akik között zajlik.
- Nem ízlik? – szólal meg hirtelen Junsu mellettem, mire kérdőn ránézek. Biztosan észrevette, hogy jóformán hozzá sem nyúltam az ételhez, inkább csak piszkálgattam.
- Nem erről van szó, csak a gyomrom kicsit fáj.
- Adjak valami gyógyszert? – kérdi, és máris állna fel az asztaltól.
- Ne butáskodj, jól vagyok – legyintek, mire visszahuppan a székre.
Újabb percek telnek el, és Taecyeon és Hana végeznek a pizzájukkal.
- Olyan rég ültünk le együtt enni – jelenti ki Junsu. Rákapom a tekintetem, és rajta is felejtem. Ő is rám pillant, és újból elmélyül a pillanat. Íriszei csokoládé folyamként örvénylenek, engem is majd’ elnyelnek.
- Hiányzik a frissen főzött kávéd – mormolja elmerengve. Szíven üt, hogy mennyire meggyötört a hangja. – Meg az amerikai palacsintád. A kedves poszt it-jeid az éjjeli szekrényről. – szinte hallom a szívem dörömbölését a bordáim fogságában - Hiányolom, hogy senki nem túr ki az ágyból. Nem kapok lopott csókokat az anyám háta mögött. El sem tudod képzelni-
- Junsu – rebegem elkínzottan. – Miért mondod el most mindezt?
- Úgy érzem, hogy tudnod kell – feleli, és megszorítja az asztalon fekvő kezemet. A levegő a tüdőmben reked, és összeszorul a torkom a kikívánkozó könnyektől.
Lesütöm a szemem, és átpillantok az asztal másik oldalára. Hanaék eltűntek.
- Épp tévéznek – feleli Jun.K a kimondatlan kérdésemre. – Nézz rám, kérlek.
Megrázom a fejem, és kipréselek magamból egy nagy sóhajt.
- Tudom, hogy sok fájdalmat okoztam neked, és hidd el, hogy mindent mocskosul megbántam. De most helyre akarom hozni, begyógyítani a sebeket, amiket én ejtettem-
- Nem, Junsu – suttogom, és kirántom a kezem a markából. – Azok a hegek sosem fognak elmúlni, bármit is teszel.
- Kérlek, ne mond ezt.
- Mennem kell – pattanok fel a székről, és letörlök egy kósza könnycseppet a szemem sarkából. Arrébb lököm a lábammal a széket, és megindulok a bejárati ajtó felé.
- Natalie, várj! – hallom Jun.K sietős lépteit, de én már az ajtónál is vagyok. Az utolsó pillanatban ragadja meg a karom, mielőtt kilépnék a hűvös éjszakába. – Hallgass meg!
- Nem! – rántom ki a kezem, és dühösen felé fordulok. – Nem hagyom, hogy újra az érzéseimmel játszadozz!
- Nem játszok-
- Mi lesz Biancával?
- Neki ehhez semmi köze.
- Már, hogy ne lenne! Mindig hozzá lesz köze.
- Ez nem így van. Végig sem hallgatsz.
- Igazad van. – rakom karba a kezem. – De tudod miért? Mert felesleges. Maradj csak a biztos pontod mellett, és ne gyötörj engem – fordulok meg sértetten. A szemeimből megindulnak a könnyek, ahogy átszaladok a két házat elválasztó gyepen, és szinte az utolsó pillanatban érek be az ajtón, még mielőtt teljesen összezuhannék.

26. rész - Látogató

Chapter 26 – Látogató

Úgy néztem a tálcán fekvő reggelimet, mintha csak délibáb lenne.
Junsu tényleg azt mondta, amit véltem hallani? Lehetséges, hogy valóban ekkora változáson ment keresztül, addig amíg nem láttuk egymást; és most vezekel, hogy a bocsánatomat nyerje?
Hihetetlennek tűnt az egész.
Megráztam a fejem, hogy kikerüljek ebből a révületből és neki álltam elfogyasztani a kapott ételt.
Néhány falat után aztán rájöttem, hogy képtelen vagyok még valamit letuszkolni a torkomon. Fogtam és beraktam a hűtőbe a tálcát, nem törődve azzal, hogy amaz nem is működik. Sőt, áram sem volt jelenleg a házban. Minden ki volt kapcsolva, a vizet kivéve.
Megnyitottam a konyhai csapot és hagytam, hogy megtöltődjön a kagyló vízzel. Belenyúltam a hideg folyadékba és egy keveset az arcomra fröcsköltem belőle. Figyeltem a víz fodrozódását, ahogy beletapicskoltam.
Hangos kopogás ütötte meg a fülemet. Ha akartam volna sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni, mert kitartó volt a nyílászáró túloldalán várakozó személy.
Elzártam a csapot és lassan elcsoszogtam az ajtóhoz. Átfutott az agyamon, hogy biztosan jó koszos már a nappaliban lévő szőnyeg, mivel sikeresen beledörzsölöm a talpammal a cipőmre ragadt sarat.
Amikor kinyitottam az ajtót, egy nyúzott arcú Junho állt előttem. Amint találkozott a tekintetünk, kissé újra összetörtem. Valódi fájdalmat és megbánást láttam a szemeiben. Szörnyű volt így látni őt, tudva, hogy megint teljesen a padlóra került.
- Kérlek, mond, hogy nem gyűlölsz. – kétségbeesett volt a hangja. Próbáltam leküzdeni a torkomat fojtogató gombócot.
Annyira szerettem. Mindig ott volt nekem, ha szükségem volt rá. Ő volt a támaszom, a szeretőm, a legjobb barátom. De mégsem tudtam már rá úgy nézni, mint azelőtt, hogy ez az egész elkezdődött.
- Sosem tudnálak gyűlölni – felelem rekedten az igazságot. – De úgy érzem, hogy szükségem van egy kis térre.
- Natalie, ne… ne mond ezt, kérlek…
- Egyedül kell lennem, Junho.
- És, ha elmennénk együtt valahová, távol a valóságtól…
- Így lesz a legjobb, hidd el. Neked is és nekem is.
- Ezt nem gondolhatod komolyan… Te vagy az életem.
- Sajnálom, Junho. – suttogom fojtottan, és behajtom az ajtót, mielőtt megtörnék. Elfordítom a zárban a kulcsot, és lecsúszom a falapnak háttal. A felhúzott térdeimre borulok, és kiadom magamból az eddig visszatartott könnyeket.
Tudom, hogy szeret. Én is szeretem.
De… semmi sem olyan, mint egy héttel ezelőtt. Ő sem az a férfi, mint az elején, és azt hiszem én sem vagyok az a nő.
Ez az én hibám. Meglehet, hogy nem is őt szerettem, hanem azt a Natiet, akivé mellette váltam. Hisz’ szilárd voltam és céltudatos. Kiegyensúlyozott párkapcsolatban éltem, amiben ő körül rajonghatott. Biztonságot adott és szeretetet. Se többet, se kevesebbet.
De mit adtam neki én ezért cserébe? Megtévesztettem őt, magammal pedig elhitettem, hogy ez működhet. Az utolsó leheletemig próbáltam ebbe az álomképbe kapaszkodni, de a tegnapi nap folyamán úgy omlott össze az egész, mint egy ingatag kártyavár.
Foghattam volna az egészet Junsura, de ő csak az utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban. Mert hiába is tagadnám, Junho viselkedése köszönő viszonyban sem volt azzal, amilyen az elején volt.
Valami nagyon nem stimmelt vele. Csak ezt magamnak is féltem bevallani. Sokszor maradt ki esténként, vagy pedig későn ért haza. Megfeledkezett dolgokról, majd pedig hirtelen megjelent olyan helyeken és időpontokban, ahova nem vártam.
Vagy tényleg Shellynek volt igaza és viszonya van, vagy pedig valami sokkal rosszabb…
Keveset tudtam a családjáról, így nem tudtam tőlük megérdeklődni. Barátai sem voltak igazán. Valójában végig gondolva, ha magamat is bele számolom, akkor három volt.
Mert Wooyounggal hiába dolgoztak egy helyen, az nem jelentette azt, hogy ennyire jóban lennének.
Ha jól számolom, akkor az elmúlt két hónapban folyamatosan így viselkedett. Hol meleget, hol hideget kaptam tőle; kiismerhetetlenné vált.
Nem tudom, hogy mi történt, de ki fogom deríteni.

~ 2 nappal később ~

Épp a kertben voltam kint, hogy a ház előtti virágágyásba kiültessem a tegnapi nap folyamán vásárolt orchidea palántákat, amikor egy kocsi dudája hangzott fel többször is. Felpillantottam a virágok közül, így épp minden a szemem előtt zajlott le.
A szomszédos épület bejárata kinyílt, és Junsu lépett ki rajta szabadidő ruhában. Az imént érkezett autó ajtaja hangosan csapódott és lassú léptekkel vonult el előttem egy ismerős személy, akit nem hittem, hogy még fogok látni.
- Indulhatunk futni, haver? – kérdezte a fekete hajú, és lezseren neki dőlt a tornác kerítésének. Amint felém pillantott, összeszűkült a szeme. Kimérten bámult rám, mire én gúnyosan elmosolyodtam.
- Neked is szia, Taecyeon. – intettem neki, kissé sáros mancsommal.
- Hello – morogta. Junsu sóhajtott egyet, és rácsapott Taec vállára, magára vonva ezzel a barátja figyelmét.
- Induljunk, amíg le nem megy a nap.
- Ja, jó. – bólintott a fekete, és kocogva elhagyták a kertet.
Én hitetlenül felnevettem és folytattam a megkezdett munkát.

~

Már majdnem végeztem a gazolással, amikor egy lágy kéz markolta meg a vállamat. Egy aprót sikkantva huppantam a fenekemre.
- Jaj, ne haragudj, ha megijesztettelek! – szólalt meg az idegen, és megkerült engem. Egy barna hajú, helyes arcú lány mosolygott rám. – Az az igazság, hogy eltévedtem. – helyezi át egyik lábáról a másikra a súlypontját zavarában.
- Semmi baj. Mit keresel? – kérdem, és feltápászkodom az ágyásból. Leporolom a farmerem, és kérdőn rápillantok.
- Inkább kit. – vigyorodik el. – A bátyám nem régiben költözött a környékre, de a pontos házszámot nem mondta el.
- Hmm, hát én is új vagyok itt, úgy hogy nem biztos, hogy útba tudlak igazítani.
- Tényleg? – nagyon megnyerő a mosolya. Igazán bájos, ahogy kis gödröcskék jelennek meg az arcán az ajka szélénél. – Véletlenül nem az elmúlt napokban?
- Ráhibáztál. Miért kérdezed?
- Esetleg nem te vagy Natalie? – vidám csillogás van a szemében, amelytől olyan akár egy tündér.
- Honnan ismerjük egymást?
- Hana vagyok. Junho húga. – mutat a mellkasára, és felnevet. – Sosem találkoztunk még, de úgy érzem, nagyon jóban leszünk mi ketten.
- Figyelj, azt hiszem jobb lenne-
- Junho csak jót mesélt rólad, és láss csodát… kicsit sem túlzott! Tényleg nagyon csinos vagy!
- Köszönöm, de-
- Előbb is jöttem volna, de eddig a tengerentúlon voltam...
- Hana! – emelem fel a hangom, hogy végre rám figyeljen. Meglepettnek tűnik. – Jelenleg a bátyáddal épp… szünetet tartunk, úgy hogy nincs itt. Otthon van a lakásában, és ez a közeljövőben nem fog változni.
- Tudok róla. – feleli szomorkásan. – De én veled szerettem volna találkozni, az igazat megvallva. Szeretném, ha átgondolnád a döntésedet. A bátyó rendesen szét van esve.
- Én elhiszem, de most térre van szükségem, ahogy ezt Junhonak is elmondtam.
- Ez tökre érthető, de attól még kérlek, ne dönts úgy, hogy majd… ott hagyod.
- Ezt sem te, sem ő, de még én sem tudom befolyásolni. Gondolkodnom kell a dolgokon.
- Persze, persze. Nem is akarlak siettetni.
- Köszönöm – sóhajtom.
- De azért itt maradhatnék veled egy kis időre? Csak, hogy jobban megismerhessük egymást.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne…
- Jó, rendben. – komolyodik meg a hangja. – Őszinte leszek. Sem a bátyó, sem anya nem tudja, hogy itt vagyok, és nem pedig a bentlakásos suliban, Vancouverben.
- Micsoda!?
- Igen… hát szerettelek volna megismerni azelőtt, hogy… késő lenne. – sóhajtja.
- Értem. És mi lesz az iskolával?
- Igazából egyetem. Már húsz éves vagyok. – nevetgél úgy, mint egy bolondos tinilány, rácáfolva ezzel a korára. – De az rendben lesz. Úgy tudják, hogy gyakorlati helyszínen vagyok két hétig.
- És ez szerinted jó? Hogy hazudsz?
- Semmiképp, de megéri a kockázatot. Mindent megér, ha elérem, hogy a bátyám ne sérüljön még jobban. – feleli halkan. Tényleg nagyon elszántnak tűnik, de nem igazán tudom, hogy miképp tudna változtatni a jelenlegi helyzeten.
- Csak pár napról lenne szó, aztán bevallom nekik, hogy mi a helyzet. Kérlek, Natalie. Nem akarok most oda visszamenni.
- Miért nem?
- Nem szeretnék erről beszélni, ne haragudj. – motyogja bűnbánóan.
- Rendben van. Akkor most fel kell hívnom-
- Ne, kérlek! Csak azt ne! – ragadja meg a karomat kétségbeesetten.
- Nyugi! – nevetem el magam. – Csak egy pizzériát akarok felhívni, mert jelenleg a hűtő kong az ürességtől.
- Ó – ejti le a kezeit. – Az rendben van. – mosolyodik el végre ő is.
Lerakom a kerti eszközöket a kezemből, és kilépek az ágyásból.
Ekkor két futó alak fordul be a kitárt kapun, és az egyikük lefékez előttünk.
- Sziasztok – lihegi Jun.K. Mikor meglátja Hanat, kissé kiszalad a vér az arcából, de aztán megrázza a fejét, és elmosolyodik. – Hana! Régen láttalak.
- Én is téged, te bunkó. – feleli lazán a lány, és karba teszi a kezeit. Én elvigyorodom a jeleneten, mikor Junsunak meglepetésében kitágulnak a szemei, és felszalad a szemöldöke majdnem a haja vonaláig. – Semmit nem változtál. Talán felszedtél pár kilót.
Jun.K kérdőn néz magán végig, mint aki tényleg elhiszi, amit mondtak neki.
- Haver, mi tart ennyi ideig? – lépdel vissza Taec is. Az én pillantásomat kerüli, de Hanat látványosan megbámulja. – Szerbusz, szépségem.
- Na, a másik majom – sóhajtja Hana. Egyre jobban bírom a csajt. – Mi a helyzet a Lotus táján? Még mindig a fenekedet rázod a negyvenes nőknek?
Junsu felhorkan, hogy elfojtson egy nevetést, de belőlem hangosan tör fel a kacagás.
- Ide figyelj, Hanácska, van egy pont, ameddig elmehetsz, és te most azt súrolod-
- Ja igen, bla bla bla. Nem akartam belegázolni a pici szívedbe, Taecyeon – rakja drámaian a kezét a mellkasára. – Én csak az igazat mondom, már ne haragudj.
- Na azért-
- Jó, oké, higgadj le – rántja vissza Jun.K a pattanásig feszült Taect, és el kezdi magával vonszolni a háza felé.
- Ezt még nem fejeztük be, hallod!? – kiáltja oda nekünk, mire Hana csak szórakozottan felnevet.
- Azt a mindenit. – nézek rá büszkén.
- Volt időm kitapasztalni a gyenge pontjukat, és az igazat megvallva… nagyon jó érzés őket szívatni.
- Azt meghiszem – vigyorodom el. – Vendégem vagy egy pizzára.
- Ki nem hagynám! – jelenti ki egy ártatlan mosollyal az arcán és megindul előre, én pedig csak nevetve követem.

25. rész - Az utolsó csepp

Chapter 25 – Az utolsó csepp

Úgy éreztem, alig kapok levegőt. Nem bírtam oda figyelni arra, amit a – mostanra ex – tulajdonos ecsetelt a házzal kapcsolatban. Junho figyelmesen hallgatta, amikor pedig kérdőn nézett rám, hogy mit szólok a hallottakhoz én csak erőltettem az arcomra egy béna vigyort, és helyeseltem. Bármi is volt a kérdés.
Minden sejtem izzott, alig bírtam megülni egy helyben. Külső szemlélő lettem a saját testemen kívül. Az agyamban egymást kergették a gondolatok.
Mit keres itt Junsu? Miért nem a hatalmas apartmanjában lakik, ott ahol nem tudná megbolygatni az életem? Miért, ismétlem miért nem változtak egy cseppet sem az érzéseim iránta?
És Junho? Ő vajon tudja, hogy milyen házra mondott igent? Ha pedig igen, akkor miért tette ezt? Tudja, hogy ezzel fájdalmat okoz?
Miután a közvetítő és a volt albérlő minden papírmunkát lerendeztek velünk, végre elmentek.
Éreztem, hogy muszáj most rákérdeznem mindenre, mert ha nem, úgy robbanok fel, mint egy kibiztosított kézigránát.
- Mikor jártál itt? – kezdjük a könnyebb részével.
- Tegnap, munka előtt. Amint ide értem, tudtam, hogy oda leszel érte, így ki is vettem. Nem gondoltam, hogy ennyire fog zavarni. Vagy tévedtem? Nem tetszik?
- De igen, tetszik. Nagyon is.
- Akkor mi a probléma?
- Az hogy… - ha elmondom, hogy Jun.K a szomszédban lakik, az semmi jóra nem vezet. De ha nem mondom el, akkor is meg fogja tudni. – miért nem tudtad megvárni, amíg én is rábólintok? Ne dönts helyettem is!
- Nem döntöttem helyetted, én csak tudtam, hogy cselekednél! – pattant fel a kanapéról, és karba tette a kezét.
- De akkor is a kérdezésem nélkül csináltad! Tudod, hogy gyűlölöm ezt! – álltam fel én is.
- Én is sok mindent nem szeretek, amit teszel, még sem vágom a fejedhez.
- Mint például?
- Hogy kihasználtál! Még az elején! Soha nem bántottalak, de te bele sem gondoltál, hányszor tiportál az érzéseimbe!
- Na, álljon meg a menet! Akkor még együtt sem voltunk, és én… én nem szándékosan tettem! Elvakult voltam!
- Igen, és ezért folyamatosan én kerültem padlóra.
- Szóval minden az én hibám!? Tényleg engem teszel bűnbakká!?
- Mért ki mást hibáztathatnék ezért? Junsutól már megszoktam, hogy tönkre teszi az életem. De tőled…
- És most!? Veled vagyok, és én szeretlek!
- Mindketten tudjuk, hogy miért alakultak így a dolgok. – maró savként értek a szavai, mire elpattant bennem valami. Megindult az első könnycsepp a szememből, hónapok óta először, és éreztem, hogy most nem tudok gátat szabni a feltörekvő zokogásnak.
- Natalie – suttogta felém Junho, meggyötört arccal. – Sajnálom, tudod, hogy nem úgy gondoltam…
Ahogy felém nyúlt, összehúztam magamon a kardigánom, és elhátráltam tőle.
- Ne gyere ide!
- Ne csináld ezt, kérlek!
- Hagyj egyedül! – szólaltam meg fojtottan.
- Könyörgök, ne így küldj el-
- Menj el! – végleg elvesztem. Feltörtek az elfojtott forró könnyek.
Junho hangosan felsóhajtott, de kihátrált az ajtóhoz. Kérlelő volt az arca, ahogy rám nézett, de most egyszerűen… teljesen szétestem. Nem bírtam volna elviselni a közelségét. Még azt sem, ha egy helyiségben kellett volna lennem vele.
- Holnap reggel eljövök, hogy megnézzem jól vagy-e… - motyogta erőtlenül. Én hátat fordítottam neki, és leroskadtam az ágyra. Az ajtó szinte alig halhatóan kattant mögötte.
Az oldalamra dőltem, és magzatpózba kucorodtam, hátha az elég biztonságot nyúlt, és elűzi a fájdalmat. De mindhiába. Azok az érzések, amiket több mint fél éve elnyomtam magamban, és a ma tapasztaltak elindították a lavinát. Most már nincs visszaút.

~

Az egész napom elment arra, hogy rendesen kibőgjem magam. Úgy vágytam egy bögre teára, hogy megnyugtassam az idegeimet, de rá kellett jönnöm, hogy hiába volt a ház bútorozott, azért a hűtőt és a konyhaszekrényt mégsem szokás feltölteni.
Így inkább úgy döntöttem, hogy kimegyek a kertbe, ha biztosan tiszta a terep.
Az ablakon elhúztam a függönyt, és végig kémleltem a szomszédos házat. Teljes sötétség honolt bent, minden ablak be volt zárva.

Kissé már hűvösek kezdtek lenni az éjszakák, mert néhány hete beköszöntött az ősz. Már a fák is egyre jobban új ruhát öltöttek. Megbűvölve figyeltem a csillagos eget; a virágokat, amelyeknek szirmai összezáródtak a hideg ellen. Leültem törökülésben a harmatos fűbe, és elgondolkodva kémleltem a kertet. A kert végében álló magányos tölgyön kevesebb falevél volt, mint a többi fákon. De az a kevés termése is csodálatosan szép volt, olyan magasra cseperedett az évek során, hogy átnyúltak ágai a kerítés fölött a szomszédos kertbe.
- Csodás, igaz? – összerezzentem az ismerős hangra. Nagyot dobbant a szívem, ahogy Jun.K telepedett le tőlem néhány méterre a fűben.
- Azt hittem elmentél itthonról.
- Így már érthető, hogy miért merészkedtél ki a házból.
- Hiába szeretnéd, nem félek tőled.
- Nem is a félelem, hanem inkább… az emlékek miatt. – felelte halkan. Nem bírtam ki, így rápillantottam. Kisfiúsan kócos volt a haja, mintha épp az imént kelt volna fel. Garbót viselt és szabadidő nadrágot. Amíg „együtt” voltunk, sohasem mutatkozott ilyen laza ruhákban előttem. Így egészen emberi volt, és nem olyan távoli, mint régen.
Elkaptam róla a szemem, amikor felemelte a fejét, és rám nézett.
- Sokat változtál. – szólalt meg színtelen hangon. Sehol sem volt az-az arrogáns seggfej, akit egykor megismertem.
- Te is. – feleltem.
- Jól megvagytok? – a hangjából ítélve nem úgy tűnt, mintha valóban érdekelné, csak baráti gesztusból tette.
- Igen. Veszekszünk, mint minden pár, de alapvetően minden rendben.
- Nekem nem olyannak tűnt az a veszekedés, mint ami mindennapos lenne.
- Hallottad? – pillantottam rá.
- Nem az egészet, de igen. Elég hangosan vágtátok egymás fejéhez az igazatokat.
- Nem akartam, hogy ez legyen belőle.
- Majd biztosan kibékültök. Junho megértőbb, mint én valaha is lennék.
- Nem, úgy értem… hogy ami velünk történt. Nem így akartam befejezni.
- Én basztam el a dolgokat, valljuk be. – rántja meg a vállát. – De örülök, hogy jól vagy.
Nem, nem vagyok jól. Most, hogy itt van mellettem, még inkább vágyok rá. Vágyakozom az érintésére, hogy megöleljen, és megnyugtasson.
- Én nekem is rendeződött az életem. Ott hagytam a Lotust, és átvettem az apám cégét. Biancával pedig… hát elég viszályokkal teli a kapcsolatunk, de jelenleg ő az egyetlen biztos pont az életemben.
A szívem ismét megrepedt, a szavait hallva. Sóhajtottam és elfordítottam a fejem az ég felé, hogy kipisloghassam a könnyeket a szememből.
- Esetleg ne adjak egy takarót, hogy ne fagyoskodj a lakásban?
- Nem, köszönöm. Megoldom.
- És egy kávét? Mondjuk, ahhoz már kicsit késő van… Tea?
Kínomban elmosolyodtam, ahogy lenéztem magam elé.
- Zöld tea, citromlével és két kockacukorral? Mindig úgy ittad régebben.
- Igen… - szipogni kezdtem halkan, és megtöröltem a szemem sarkát. – Egy tea igazán jól esne.
- Várj meg itt. – áll fel és elindul befelé.
Ismételten elfog a remegés a kikívánkozó sírástól. Elnyomom magamban, mert nem láthat meg Junsu így. Egyszerűen nem tudhatja meg, hogy összeomlok, ha csak kicsit is kedves hozzám, vagy eszembe juttat emlékeket, feltépve ezzel a régi sebeket.
Beszívtam a hűvös levegőt, és nagyot nyeltem, hogy le tudjam küzdeni a torkomat fojtogató gombócot. Mire nagyjából rendbe szedtem magam, és nem akartam egy sarokba kucorodni, Junsu vissza is tért egy gőzölgő bögrével a kezében.
- Tessék – nyújtotta felém. Ahogy elvettem, egy pillanatra összeért a kézfejünk, és ez elég volt, hogy megremegjen érte a belsőm.
- Hoztam azért neked egy plédet – sétált vissza a tornáchoz, és leemelt egy takarót a kint álló fehér padról.
Amikor átnyújtotta azt is, tudtam, hogy ideje mennem.
- Köszönök mindent. – biccentettem felé, ahogy felálltam a fűből. – Jó éjszakát.
- Neked is. – felelte lágy hangon, majd megfordult és felsétált a tornácon.
Összeszedtem minden erőmet és elszakítottam róla a tekintetem, majd én is visszamentem a házba.
Amikor beértem, és leraktam a kanapéra a plédet, akkor tudatosult bennem, hogy tényleg mennyire más lett ez a férfi. Egy kicsit sem hasonlított arra a Jun.K-re, aki annak idején annyi fájdalmat okozott nekem. Az is feltűnt, hogy egész idő alatt szinte teljesen érzelemmentes volt az arca, sem egy mosoly, sem egy huncut kacsintás… mintha teljesen kicserélték volna.
Próbáltam lebeszélni magam arról, hogy közöm lehetne ehhez a nagy változáshoz. Hisz lassan hét hónapja egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot, és amint mondta ő most az exmenyasszonyával van. Biztosan ő érte el ezt a nagy átalakulást.

Leültem a kanapéra, majd magam köré csavartam a takarót; így ültem ki tudja meddig, a teát kortyolgatva, amit kaptam. Nem érzékeltem mennyi idő telt el, csak azt, hogy a tea lassacskán teljesen kihűlt. A végtagjaim teljesen elgémberedtek attól, hogy hosszú ideig egy helyben kuporogtam. Végül a kimerültségtől aludtam el, de azt már nem tudtam, hogy eldőltem-e a gravitáció hatására, vagy sikerült ugyanolyan pózban maradnom.

~

Másnap reggel arra keltem, hogy kitartóan kopognak az ajtón. A lábaim lelógtak az ágyról, a fejem pedig a kanapé karfáján feküdt. Kinyújtóztattam a beállt lábaimat, és lerúgtam magamról a plédet.
Álomittasan átcsoszogtam a szobán, hogy ajtót nyissak. Amikor az kitárult, egy minden bizonnyal hozzám hasonlóan kócos Jun.K arca fogadott.
Egy tálcát tartott a kezében, amin rántotta volt, narancslé és forró kávé. Ha nem lettem volna olyan álmos, biztosan hátast dobok Junsu kedvességétől, mivel soha nem hittem volna, hogy még ebben az életben reggelit fog nekem felszolgálni.
- Szép jó reggelt. – szólalt meg rekedten, amitől bizonyossá vált, hogy valóban nem rég kelt fel ő is. – Gondoltam biztos éhes lehetsz. De úgy látom, hogy most keltettelek fel.
- Á, igen. Köszönöm. Nemsokára valóban éhes lettem volna.
- Akkor jó. Tessék. – nyújtotta felém a fém tálcát. Én átvettem tőle, és kínomban egyik lábamról a másikra helyeztem át a súlypontomat.
- Szólj, ha tehetek érted még valamit. – intett nekem, és hátat fordított, hogy visszamenjen vélhetően a saját reggelijéhez.
- Junsu – szóltam utána fojtottan, de ő így is meghallotta, és hátra lesett a válla felett. – Miért teszed mindezt?
- Hogy érted?
- Nagyon jól tudod, hogy mire gondolok. Ez az egész… nem te vagy.
- De igen. Most már igen. – feleli rezzenéstelen arccal. – És hidd el, megvan az oka, hogy miért teszem mindezt.
- És mi lenne az? – kiáltom utána, mert újra elindul a háza felé.
Amikor most teljes testével visszafordul felém, eltökélt tűz ég a szemében, és egy tétova mosoly terül el az arcán.
- Ha már nem is lehetünk együtt, akkor is rendbe fogom hozni a dolgokat, amennyire csak lehetséges. El fogom érni, hogy egyszer megbocsáss nekem.
Tátva marad a szám, és majdnem kiejtem még a tálcát is a kezemből. Amikor ténylegesen görbület rajzolódik ki az arcán, rájövök, hogy Junsu abban a pillanatban életem legszebb és legigazibb mosolyával ajándékozott meg engem.

24. rész - Őrület határán

Chapter 24 –Őrület határán

Miután másnap felébredtem, olyan kipihentnek éreztem magam, mint már régen nem. Junho halkan szuszogott félig rajtam fekve, félig az ágyat átszelve, keresztben. Én a matrac szélére voltam szorítva ezzel. Különösebben nem bántam a dolgot.
Próbáltam úgy kicsúszni alóla, hogy ne ébredjen fel. Biztosan fáradt volt, mert miután behozott az ölében tegnap este a hálószobánkba és lefektetett, egyből el is nyomta az álom.
Sikeresen kimásztam a mellkasa alól, de úgy érkeztem le a matracról, hogy csak a szerencsén múlott, hogy nem estem fenékre. Sikerült felfognom az esést a két tenyeremmel.
Ez után kilopóztam a konyhába, és lefőztem egy adag kávét, majd neki láttam a reggelinknek.
Mire Junho kisétált a bokszerében, kusza hajjal, apróra nyílt szemekkel; én mindennel elkészültem.
- Szép reggelt, kincsem. – nyomott egy apró puszit a vállamra, ahogy elhaladt mellettem, hogy kávét töltsön magának.
- Neked is – feleltem, félig tele szájjal. Még a dzsemet is sikerült lecsöpögtetnem a tányérra, valamint egy adag az államon landolt.
De mire a szalvétáért nyúlhattam volna, Junho megelőzött, és a kézfejével letörölte, majd az ujját bekapva lenyalta róla az édes lekvárt.
- Finom – jelentette ki. – Én nekem is készítesz egy adag palacsintát, így barackosan? Addig elmennék tusolni.
- Persze, menj csak.
- Drága vagy – nyomott egy puszit a fejem búbjára, ahogy eloldalgott a háló felé.
- Ma megyek megnézni a lakást! – kiabáltam át a távolságot kettőnk között, hogy meghalja.
- Ez remek! – válaszolta vissza, már a szobából kifelé igyekezve. – Biztosan csodás helyet találtál nekünk.
- Hát remélem tetszeni fog neked is.
- Biztosan. – mosolyodott el, és ráhajtotta a törülközőt a vállára. – De ha most nem haragszol…
- Persze, menj csak!
Amíg ő lezuhanyozott én beágyaztam és elmosogattam a szennyes edényeket.
Amikor Junho bejött a szobába, és kinyitotta a gardróbot, én épp a mai ruhámat készítettem elő. Ő pedig sietősen húzkodta el a vállfákat. Néhány ing le is esett az akasztóról.
Ráhagytam a dolgot, és én is elindultam fürdeni.
Gyorsan megvoltam vele, és magamra terítve egy törülközőt, kiléptem a meleg párás helyiségből.
Junho épp akkor vette fel a cipőjét az előszobában.
- Na és a reggeli? – pillantottam a konyha felé.
- Ne haragudj, kicsim, de teljesen kiment a fejemből, hogy elvállaltam Chansung reggeli műszakját, hogy cserélhessünk. Így én is be tudok ugrani majd megnézni a lakást veled.
- Tényleg? – mosolyodtam el.
- Igen, négykor végzek, úgyhogy majd sietek. Küldd el a címet sms-ben. De most rohanok!
- Jó, persze… - motyogtam, ahogy becsapta maga után a bejárati ajtót. – Neked is szia…
Nem vallott ez Junhora. Az egyik pillanatban még úgy tesz, mintha nem is tudná, hogy ma nézem meg a házat, majd kijelenti, hogy elcserélte a műszakját még régebben, csak azért, hogy eljöhessen velem. Valami itt nem stimmel…
Úgy döntöttem, hogy mielőtt összeesküvés elméleteket tudnék gyártani, gyorsan én is felöltözöm és elmegyek dolgozni. Kivételesen nem voltam késésben, de fő a változatosság. Sungjae meg lesz lepve, hogy sikerül időben beérnem.

~

A chevrolet ismerős dorombolása pulzált a kezem alatt, ahogy fogtam a kormányt. Egyszer indulok el időben, akkor pedig dugóba kerülök. Ez az én formám…
Megcsörrent a telefon, így felkaptam gyorsan.
- Szevasz csajszi! – Wooyoung hangja mosolygós volt, mint mindig.
- Szia, mi újság?
- Csak emlékeztetni akartalak a holnapi programunkra. Nem szabadulsz.
- Nem is volt szándékomban. – nevettem el magam.
- Helyes. Akkor holnap. Puszi.
- Szia – mosolyodtam el. Mindig ez volt, ha Wooyounggal beszéltem. Elég volt a hangját hallanom, hogy jobb kedvre derüljek. Volt valami ebben az emberben, ami feltöltött boldogság hormonnal.
Végre megindult a kocsisor, így elraktam a telefonom, és a gázra léptem. Levágtam az utat inkább a kis utcák felé, nehogy egy újabb reggeli csúcsforgalomba ragadjak.
Beálltam az autóval a szokásos helyemre, Emma már kint várt. Egy kávét tartott a kezében, amit szorgalmasan kortyolgatott.
- Hali Natie. Na mi a helyzet? – csatlakozott hozzám, ahogy kinyitottam az ajtót. Én csak sokatmondóan ránéztem, mire egy huncut mosoly jelent meg a szája szélén. A csengő megszólalt a fejünk felett, Jae pedig szúrós szemmel pillantott rám.
- Én igyekeztem, esküszöm!
- Persze, persze – legyintett. – Öltözz át gyorsan, és irány dolgozni.
Úgy tettem, ahogy a főnököm kérte, és egy műmosolyt az arcomra varázsolva léptem az első asztalhoz.

Csiga lassan telt el az idő, mire elszabadulhattam. Fáradtan hajítottam az öltöző szekrényembe a munkaruhám.
- Rád férne egy kávé – állapította meg Amy, egy műanyag poharat tartva a kezében felém.
- Majd út közben megiszom a kocsiban, de köszönöm – pillantottam rá hálásan.
- Ma lesz, ugye?
- Aha – nyújtóztattam ki a nyakam. – Egyre inkább frusztrál ez az új lakás téma.
- Biztos szép környéken lesz, ne aggódj – bíztatott, de hiába. Nem is igazán a lakás mibenléte foglalkoztatott. Junho viselkedése miatt voltam ideges. Nem értettem mi volt ez a reggeli incidens…
- Na de megyek is – erőltettem mosolyt az arcomra, és felálltam a padról. A vállamra dobtam a táskám és felmarkoltam a kocsi kulcsot, majd bezártam a szekrényem. – Szia! – intettem az öltöző lánynak.

Bezuttyantam a vezető ülésre, és bekapcsoltam az övemet. Amikor felhördült a motor, kitolattam a parkolóból, és benyomtam a gyors hívót a telefonomon. Kihangosítottam, és pár percet beszéltem a lakás közvetítő hölggyel.
Elmagyarázta, hogy merre kell mennem. Szerencsére a legrövidebb utat mondta el, aminek nagyon örültem. Minél előbb túl akartam lenni ezen az egészen. Olyan rossz volt a közérzetem, ideges is voltam… Úgy éreztem a sors összeesküdött ellenem. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha kiderülne, hogy a lakás is rossz. Inkább nem is gondoltam erre az eshetőségre.
Leparkoltam az apartman előtt, és lepötyögtem Junhonak egy üzenetet, hogy merre vagyok. Ez után a farzsebembe nyomtam a készüléket, és bekapcsoltam az autón a riasztót. Sóhajtottam egy hosszút, és elindultam a ház felé. A hölgy már ott várt a bejárati ajtónál. A szomszédos házak is szépek voltak. Nem volt a házhoz hatalmas kert, de elegendőnek gondoltam. Az ára miatt főleg jó vételnek tűnt.
- Jó napot, kisasszony! – biccentett felém. – A tulajdonos már vár minket.
- Jó napot önnek is. – mosolyodtam el halványan. – Akkor menjünk. – engedtem előre.
- A kert az közös a szomszédos házzal, amint látja. – kezdte el magyarázni, ahogy beléptünk a kapun. – Remélem ez nem jelent gondot.
- Lakik valaki a szomszédban?
- Igen, egy fiatal férfi. De nem sok időt tölt itthon.
- Értem.
- Jöjjön csak beljebb – invitált. A kert végében állt egy nagy tölgyfa, öregnek tűnt, és megviseltnek. Arra a fára emlékeztetett, ami a régi házunk mellett állt… Még apa ültette, amikor megszülettem. Megbabonázva indultam el felé, nem figyelve a hölgyre.
- Itt is a tulajdonos. Ó, és a szomszéd is! Legalább megismerhetik egymást. – magyarázta lelkesen, de én nem figyeltem rá.
- Kisasszony! – szólt rám hangosabban, és egy férfikar megérintette a vállamat.
- Ismerje meg Kim Junsut. A szomszédban lakik egy ideje – megtorpantam.
- Örülök a társaságnak – szólalt meg, a keze még mindig a vállamon pihent. - Önben kit tisztelhetek?
Kiszaladt a vér az arcomból. Megremegett a kezem, ahogy ökölbe szorítottam. Lassan fordultam meg, ő pedig szintén kitágult szemekkel nézett végig rajtam.
Nem kaptam levegőt, a tüdőmből az összes levegő kiszorult.
Alig változott valamit. Jóképű volt, kissé lefogyott, de még mindig… ugyanolyan hatással volt rám. A szívem úgy éreztem, hogy ki akar szakadni a helyéről.
- Ismerik egymást? – szólalt meg vélhetően a tulajdonos.
- Mondhatjuk így is – felelte Ő, összeszorított szájjal.
- Micsoda véletlen! – csicseregte a közvetítő. Úgy éreztem, most lett elegem ebből a nőből.
- Ha megbocsátanak – motyogta Junsu, és lehajtott fejjel elindult a másik ház felé.
Ezt a pillanatot választotta Junho, hogy belépjen a kapun.
Rápillantottam, majd vissza a csukódó ajtóra, amit Junsu hajtott be maga után. A vérem sebesen száguldott a testemben. Minden idegszálam a gyűlölt férfi felé húzott, míg az a férfi, aki szeretett, mosolyogva tartott felém.
Mondhatnánk úgy is, hogy a szívem fellázadt ellenem. Hiába volt minden… hiába telt el sok idő, semmit sem ért. Nem számított, hogy volt egy biztonságos kapcsolatom. Jun.K-nek… Neki csak egy szavába került volna, és mindent eldobtam volna. Nem lett volna fontos, hogy mennyit szenvedtem miatta… Hisz legbelül tudtam, hogy soha nem fogom túl tenni magam rajta.
De ő vajon mit érez? Ő már túl lépett?
- Szia, kicsim – elkerültem Junho csókját, így az arcomon landolt. Ő összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de nem számított.
- Akkor nézzük meg a házat – invitált minket a közvetítő.
- De ön már volt itt – jelentette ki a tulajdonos. Kérdőn néztem a férfire. Most gondoltam bele, hogy először néztem rá, amióta itt vagyok. Egy negyvenes férfi volt, mosolygós arca volt.
- Hát igen – felelte Junho, a tarkóját vakargatva.
- Mit jelentsen ez? – kérdeztem, vádlón pillantva Junhora. Nem is igazán neki szólt a haragom…
- Meg akartalak lepni, és előbb megnéztem a helyet. Tudtam, hogy imádni fogod, így már ki is vettem-
- Hogy mit csináltál? – tátottam el a számat, levegő után kapva.
- Ne legyél dühös! – rakta keresztbe védekezően a karjait a mellkasán. – Csak meg akartalak lepni.
- Hát sikerült – nevettem el magam kínomban. – És kifizettél mindent?
- Igen, a foglalót, és az első havi lakbért. – bólintott.
- Az úr meglepetésnek szánta – tette hozzá a tulajdonos. – Úgy láttam az imént, hogy nagyon tetszik önnek a ház és főként a kert. Szerencsés, hogy ennyire ismeri a párja.
- Igen, az vagyok – motyogtam. Úgy éreztem, hogy jelenleg csak halvány árnyéka vagyok önmagamnak. A mosolyom sem volt valódi. Csak egy állarc. Legbelül épp darabokra törtem.
Ha itt fogunk élni, tudva, hogy bármikor találkozhatok azzal az emberrel, aki egyszerre életem legjobb és legrosszabb dolga egy személyben… akkor talán teljesen kifordulok önmagamból.
Junho átkarolta a derekam, és elkezdett az ajtó felé húzni. Én a vállam felett pillantottam rá a szomszédos házra, ahol megláttam Junsut, aki az ablaknak támaszkodva nézett kifelé… Egyenesen az én szemembe, keményen, gyűlölettel teli pillantással.
Azt hiszem épp most kezdtem el megőrülni.

23. rész - Beforratlan sebek

Chapter 23 – Beforratlan sebek

Egy ideig csak álltam magam elé révedve, és próbáltam rájönni, hogy mi is történik velem pontosan. Teljesen összezavarodtam, és lassan már nem is Shellyre, hanem saját magamra lettem mérges. Hisz valójában igaza volt abban, amit mondott, azért is fájt ennyire…
- Sikerült lenyugodnia a szép lányoknak? – karolt át hátulról Junho, éreztem a mosolygást a hangján. Felemeltem a fejem, hogy legjobb barátnőmre nézzek, de ő kerülte a tekintetemet. Amikor James magához húzta, nem ellenkezett, és tudat alatt is hozzá simult a barátjához. Láttam a szemében a bűntudatot, de a szerelmet is. Vajon én is így tekintek Junhora? Vagy csak álltattam magam mind végig azzal, hogy ez működhet?
- Menjünk be. Mindjárt megfagyok. – motyogja Shell James nyakhajlatába. Én egyáltalán nem fázom. A vér sebesen száguld a testemben. A szemeim el nem hullajtott könnyektől ég.
Hagyom, hogy Junho bevezessen a klubba, nem is veszi észre, hogy valami nincs rendben velem, mert az időközben megérkező Chansunggal elegyedik beszélgetésbe. Amy próbál belefolyni a dologba, de félszemmel engem figyel. Tudja, hogy bármelyik pillanatban összeomolhatok. De csak akkor, ha hagyom magam. Sokat erősödtem az elmúlt hónapokban, ennyi nem fogja eltörölni mindazt, amit elértem.

Amint sikerül megvenni a karszalagokat, és átverekedjük magunkat a tömegen, keresünk egy üres bokszot a terem hátuljában.
- Kérsz valamit inni? – pillant rám Junho mosolyogva. Viszonzom vigyorát, és egy kisebb mosolyra görbül az ajkam.
- Igen, egy narancslét kérek.
- Valami erősebbet? – néz rám meglepetten.
- Nem köszi, jó lesz ez. – bíztatom, és elengedem a kezét. Ő Jamessel utat tör magának a tömegben, Chansung pedig elhívja Amyt táncolni. Így kettesben maradunk Shellel.
Érzem a feszültséget közöttünk, szinte izzik a levegő.
- Figyelj, Natie-
- Nem, te figyeld ide-
- Nem, nem, nem! Tudom, hogy mekkora szemétséget vágtam a fejedhez. Minden jogod meg van rá, hogy utálj. Én is utálom magam. De nem gondoltam komolyan. Hisz elég csak ránézni Junhora… Majd megveszik érted, soha meg sem fordulna a fejében, hogy megcsaljon.
- Tudom jól, Shelly.
- Ezért kérlek, hogy ne gyűlölj.
- Nem érzek semmi ilyesmit. – pillantok rá. Ő megszeppenten néz rám, mire oda nyúlok a kezéért az asztal felett, és megszorítom. – Te vagy a legjobb barátnőm. Bárkinél jobban ismersz.
- Ez így van... De biztos nem haragszol?
- Nem, inkább magamat okolom.
- Magadat? Ne viccelj, semmit nem tettél. Én voltam a tapló. – feleli, és ő is megmarkolja a kezemet.
- De igen. Becsaptam egy nagyon jó embert, aki sosem tudna bántani engem…
- Miről beszélsz?
- Lányok, nagyon búúús komorak vagytok! – énekli Chansung, amint közeledik.
- Felejtsd el, amit mondtam neked! – ellentmondást nem tűrő a hangom. Shell kissé meglepődik a fagyos hangom hallatán, de aztán kihúzza a kezét a markomból és mosolyogva felpattan, hogy Chansungot elhúzza magával a zsúfolt táncparkett felé. Amy kipirultan leül mellém a bokszba.
- Minden oké? – néz rám, nagyokat lélegezve.
- Persze. – bólintok, és még egy hihető görbület is kúszik az arcomra. Minden a legnagyobb rendben…
- Meghoztuk az italokat. – jelenik meg James és Junho.
- Tessék, szívem. – nyom egy puszit a nyakamra, ahogy leül mellém a partnerem. Az elém rakott ital egyáltalán nem hasonlít a narancslére.
- Ez mi?
- Epres vodka. Gondoltam, mire ide érek, meggondolod magad, és valami erősebbet szeretnél.
- És ezt mégis honnan vetted-
- Ismerlek, Natalie. – karol át lazán és belekortyol a saját italába.
Ekkor minden olyan… megjátszottnak tűnik, ahogy végig nézek a társaságon. Amy nagyon igyekszik, hogy úgy tűnjön, érdekli az, amit James mesél neki. Junho a tökéletes barát szerepét adja, és a visszaigyekvő Shelly szemében mintha huncut fény csillanna, ahogy Chansungra pillant.
Vagy mindezt csak képzelem, hogy a saját bűnöm eltörpüljön ezek a dolgok mellett?
Minden bizonnyal.
Nem is gondolkozom többet, és inkább felhajtom az elém rakott szeszes italt. Nem érzem semmi hatását, ezért kijelentem a többieknek, hogy hozok még magamnak egyet. Junho próbál marasztalni, de én lerázom magamról a kezét, és átnyomulok az emberek között. Úgy érzem magam, mint egy szardínia, ahogy utat próbálok törni magamnak a ringatózó testek között. Mire végre kijutok, szinte leizzadok. Sikerül neki esnem a bárpultnak, mert nekem jönnek hátulról. Rendesen beverem a csípőm, és még egy srácot is majdnem felborítok.
- Minden oké, kiscsaj? – kérdi egy ismerős hang. Kíváncsian felpillantok, és kitűröm a hajat az arcomból. Amaz is meglepődik, ahogy találkozik a tekintetünk.
- Natalie? Mit keresel itt? – kérdi, és eltol magától, hogy a saját lábamon álljak.
- Én csak lejöttem Junhoékkal táncolni… Na és te?
- Taecyeon rágta a fülemet, hogy csajozni akar, nekem meg nem akadt jobb dolgom, úgyhogy elkísértem.
- Így már mindent értek. – felülök az egyik bárszékre, ő is követi példámat.
- Kérsz valamit?
- Meg tudom venni magamnak.
- Nem baj. Meghívlak. – kacsint rám, és int a pultosnak, aki azonnal ott terem. – Én egy whiskyt kérek, tisztán, dupla jéggel. A hölgy pedig egy Sex on the Beach koktélt.
- Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? – pillantok rá kérdőn.
- Megjegyzem az ilyesmit. És kiszolgáltalak a Lotusban.
- Nagyon jó a memóriád, Nick. – mosolyodom el szívből, először az este folyamán.
- Ez természetes, ha egy csinos lányról van szó. Na, de mesélj. Mi újság veled és a szószátyár Shellyvel?
- Shell meg van. Végre bepasizott, így van egy biztos pont az életében, rajtam kívül.
- Ezt szomorúan hallom. – biggyeszti le az ajkát. – Így már nem udvarolhatok neki.
- Shellyt lehet, hogy nem zavarná. Jamest már annál inkább.
- És mi a helyzet veled? – kérdi vigyorogva. – Még eladó vagy a piacon? – emelgeti a szemöldökét kacéran.
- Nem, van barátom.
- Kibékültél Jun.K-vel? – kérdi meglepetten.
Az Ő neve hallatán nagyot dobban a szívem. Ezt a pillanatot választja a csapos, hogy lerakja elénk a kért italokat. Nagyot kortyolok a sajátomból, hogy eltompítsa a szívemben jelentkező fájdalmat.
- Nem. Junhoval járok.
- Junhoval? – nagyon váratlanul éri a válaszom. Még a poharából is kilöttyenti a whiskyt.
 - Igen. Azt hittem tudod. Hisz egy helyen dolgoztok.
- Az igaz, de nem vagyunk túlzottan beszélő viszonyban. Mint tudod, nekem Junsu jó barátom, így elég furcsa lenne, ha Junhoval haverkodnék.
- Megértem. – bólintok. Idegesen beharapom a szám, ahogy eszembe jut, mennyire szeretném tudni mi van vele. – És ő… jól van? – suttogom erőtlenül. Úgy ejtem ki a szavakat, mintha valami tiltott dolgot mondtam volna.
- Junsu? – pillant rám. Az arcomra lehet írva a válasz, mert frusztráltan megvakarja a tarkóját. – Biztos nem örülne, ha elmondanám neked… De eleinte nagyon szarul nézett ki. Zombiként jár-kelt a Lotusban… - elképzelem mindazt, amit Nichkhun mond, és elszorul a torkom. – De ne aggódj! Már kiheverte a dolgot. – karolja át a vállam, mert láthatja rajtam, hogy a sírás szélén állok.
- Natalie! – amint meghallom Junho hangját a tömegből, gyorsan felpattanok a székről.
- Köszönöm, hogy elmondtad. – ölelem át gyorsan. – Így, hogy tudom Őt már nem bántja a dolog, én is képes leszek tovább lépni. – egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra, és felkapom az italom. – Majd látjuk egymást. Szia. – biccentek felé, és elindulok a tömeg felé.
Út közben összetalálkozom Junhoval, aki idegesen kémleli az embereket. Engem keres.
- Junho! – amint meghallja a hangom, nyugalom terül el az arcán.
- Mindenhol téged kerestelek! – ahogy oda érek elé, szorosan átölel.
- Csak hoztam magamnak egy új koktélt. – mutatom fel a poharam, és hagyom, hogy csókot nyomjon a számra.
- Ne ijessz meg így többet. – néz mélyen a szemembe. – Azt hittem, hogy valaki megtámadott. Nem valami biztonságos ez a hely. Tele van drogos alakokkal. – sóhajt.
- Nekem sem tetszik túlzottan. – Főleg azok után nem, hogy itt kellett szembesülnöm a saját gyengeségeimmel. Minél előbb itt akarom hagyni ezt a kócerájt, a fájdalommal együtt, ami a szívemet nyomja.
- Haza menjünk? – ahogy kitűr egy tincset az arcomból, az érintése gyengéd, ellenben a tekintete mohóságról árulkodik. Eszembe jut az ígéretem. Mindenre vágyok most, csak több testi közelségre nem. Valahogy el kell intéznem, hogy ne sértődjön meg, de én is jól jöjjek ki a dologból.
- Igen. – bólintok, és belekarolok a felkarjába. – Szóljunk Amynek is. Biztos szívesebben jönne velünk, mint hogy taxit kelljen fognia.
- Igaz, ilyenkor már nincsenek buszjáratok. Rendben, keressük meg gyorsan.


Szégyellem, de elővettem a jó öreg női trükköt, és fejfájásra hivatkozva le tudtam beszélni Junhot az ötletéről. Nem repesett az örömtől, de jobban szeret engem annál, mint hogy ebből viszályt szítson.
Másnap pedig korán reggel elment, mert el kellett intéznie néhány ügyet a cégnél, utána pedig megy dolgozni a klubba. Én is felkeltem nagy nehezen az ágyból, és ittam egy kávét.
Miközben azt kortyoltam, a laptopomon olvastam valamelyik újság pletyka rovatát. Nem igazán tudott felizgatni, hogy Jennifer Anninston végre boldog kapcsolatban él. És az sem, hogy megszületett Katalin hercegné második gyermeke.
Kit érdekelnek ezek az emberek!? És mi van az én életemmel? Az kevesebbet érne, mint ezeké az embereké?
Az senkit nem érdekel, hogy úgy érzem, tegnapig minden teljesen jó volt körülöttem, most pedig kezd szétdőlni a kártyavár, amelyet kemény munkával felépítettem?
Mi a baj velem? Semmit sem változtak Junho érzései irántam. Ugyanolyan odaadással ölel, ugyanazt a forró csókot adja, mint eddig. Mi lett más?
Én változtam meg. Bennem változott meg valami. Mintha egy kapcsolót felkattintottak volna egy olyan helyiségben, amelyet már teljesen elborított a por, mert a gazdája megfeledkezett róla. Ebben a szobában pedig nem mást zártam el fél évvel ezelőtt, mint egy olyan férfi iránti érzéseimet, amik helytelenek és reménytelenek is.
Az egyik felem célja az, hogy újra kitakarítsam ezt a szobát… A másik pedig még hallani sem akar az egészről.


Miután végeztem a Cakeben, úgy döntök, hogy elmegyek bevásárolni és készítek valami finomat Junhonak, hogy kiengeszteljem a tegnapiért. Úgy tervezem, hogy valami jó fűszereset csinálok, mert tudom, hogy oda van az olyan kajákért.
Miközben a polcokon válogatok, megcsörren a mobilom. Előhúzom a farzsebemből, és anélkül, hogy leolvasnám a hívásazonosítót, a fülemhez teszem.
- Szia, Natie!
- Wooyoung? – mosolyodom el boldogan. – Mi újság veled? Régen beszéltünk.
- Ez nem kifejezés, csajszi. Azért hívtalak, hogy lenne-e kedved találkozni a hétvégén. Szombaton szabadnapos vagyok.
- Tényleg? Ez szuper! Én is csak háromig vagyok bent a kávézóban.
- Na, király. Akkor mit szólnál ahhoz, ha felvennélek meló után, és elmennénk egyet mozizni, meg betolni egy óriási fagylalt kelyhet?
- Jól hangzik. – A vállamnak támasztom a telefont, hogy el tudjam irányítani a bevásárló kocsit a kasszák felé.
- Benne vagy?
- Mérget vehetsz rá. – nevetem el magam. – Ott várlak.
- Helyes. Na csáó!

Sokkal jobb kedvvel cipekedtem haza a vásárolt dolgokat, és a főzéshez is több kedvem volt így. Nem gondoltam, hogy pont Wooyoung fog kihúzni a slamasztikából. És a legjobb az, hogy nem is tud róla, mennyit segített. Shelly után ő az az ember, akiben a legjobban megbízom a barátaim közül. Sem Emma, sem pedig Amyre nem számíthatok annyira, mint kettőjükre.
Amint kész lettem a vacsorával, elmentem tusolni. Amikor köntösben kisétáltam a nappaliba, Junho az előtérben állt a kabátját a kezében szorongatva, és a megrakott asztalt csodálta.
- Ünneplünk valamit? – kérdezte ijedten.
- Nem.
- Nincs fordulónk, sem Valentin Nap. És még véletlenül sincs a szülinapod, ugye? – bombáz a kérdéseivel frusztráltan.
- Dehogyis. – indulok meg felé. – De ez azt jelentse, hogy nem tudod, mikor ünnepelem a születésnapomat?
- Júliusban, de bármi megtörténhet.
- Nem, tényleg nincsen semmilyen ünnepnap. Csak gondoltam, megleplek.
- Hát sikerült – fúj egyet megkönnyebbülve. Amint megnyugszik, végre felakasztja a kabátját is a fogasra.
- A kedvencedet főztem.
- Már kint érezni a Kimchi Chigae és a Japchae illatát. Most már tudom miért.
- Remélem ízleni fog. – terelem beljebb az étkező felé.
- Viccelsz? Alig várom, hogy megtömjem a hasamat. – dörzsöli össze a kezeit.
- Na, és sikerült elintézni az üzleti ügyeket? – kérdem, miközben helyet foglalok az egyik asztalfőn.
- Persze. Minden papírt aláírtunk. Most már véglegesen a miénk a vállalat. – bólint, és szed magának az ételből.
- És nem lesz nehéz eleinte két munkahelyen is helyt állni?
- Dehogynem, de mindent megteszek, hogy mindenre maradjon időm. Főleg, hogy rád maradjon. – mosolyodik el sejtelmesen.
- Azt mindjárt gondoltam. Inkább hanyagolnád a munkát, csak itthon lehess.
- Ez csak természetes, ha már ilyen gyönyörű asszonykám van, aki ilyen finomságokkal vár haza.
Megint a régi Junhoval ülök szemben, aki mindig engem tart szem előtt. Olyan, mintha a tegnapi nap meg sem történt volna. Csak egy rossz álom volt.
A szívem megtelik melegséggel, ahogy feláll az asztaltól, hogy oda jöjjön hozzám. A két keze közé fogja az arcom, és úgy csókol meg lágyan.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek? – suttogja a számba.
- Én is téged, Junho. – lehelem vissza, és átkarolom a nyakát, hogy magamhoz tudjam húzni még egy csókra.
De ő itt nem áll meg, és én nem ellenkezem. Oda vezet a kanapéhoz, és lefektet rá.
Gyengéden szeretkezünk a félhomályban, amelyet a gyertyák szolgáltatnak, amik az étkező asztalon állnak.
Junho érintései elfedik a sebeket, amelyek tegnap felszakadtak. A szeméből áradó szeretet körbe ölel, és olyan mély megnyugvással merülök álomba, melyet csak ő adhat nekem, senki más.

22. rész - Érzelmi kavalkád

Chapter 22 - Érzelmi kavalkád

Ki tudja mióta; úgy élek, mint valami friss házas, aki a mézes hetein van. Legalábbis én így tudnám a legjobban jellemezni az elmúlt időszakot.
Junho úgy bánt velem, mint valami értékes művészi alkotással. A tenyerén hordozott, képes lett volna lehozni nekem a csillagokat is az égről, ha azt kérem.
Egy ideig azt hittem, csak álmodom az egészet, hogy ilyen jó fordulatot vett az életem. De aztán, amikor semmit sem csillapult Junho rajongása irántam, kezdtem belátni, hogy ő tényleg értékesnek tart engem. Hercegnőnek éreztem magam, akit végre felébresztett egy nagyon rossz álomból az ő jóképű hercege.
A negyedik hónapfordulónkat követően átköltöztem hozzá. Shellyt sem zavarta kifejezetten, mert épp összeszedett ő is magának egy hódolót. Jamesnek hívták, orvostanhallgató volt és nem utolsósorban szívdöglesztő.
Végre mindketten rendben voltunk magánügyileg. Még apának is elújságoltam, hogy van valaki az életemben. Ő ennek nagyon örült, mert kijelentette, hogy lassan igényt tartana unokákra is.

Lefőztem egy adag kávét, és elkezdtem a tojásokat is megsütni reggelire, amikor két erős kar kúszott a derekamra.
- Jó reggelt – mosolyodtam el álmosan.
- Veled mindig jó a reggel – motyogja Junho a nyakamba és egy puszit lehel a vénámra.
- Rántottának vagy tükörtojásnak kéred? – mutatok a serpenyő felé.
- Hmm, rántottának. – feleli, és elsomfordál az étkező asztalig. Nagyon fáradtnak néz ki. Mondjuk nem csoda. Hajnalban ért haza megint.
A mai napig nehezen szokom meg, hogy egy chippendale a barátom, aki más lányoknak táncol a színpadon és bájolog velük, ha kell. Amikor ezt neki is megmondtam, megnyugtatott azzal, hogy feleslegesen aggódom, mivel ő csak engem képes látni, senki mást.
Amikor ilyen cuki dolgokat mondott, úgy éreztem én vagyok a legboldogabb nő a világon.
- Képzeld, Sung Jaevel végre aláírtuk a papírokat – szólal meg, és rám is pillant az újságja fölött.
- Tényleg? Sikerült megegyeznetek?
- Nem volt könnyű, de igen – bólint.
Úgy két hete nagy nehezen kiszedtem Junhoból, hogy milyen papírmunkáért járkál be folyton a Cakebe a főnökömhöz. Az a helyzet, hogy eladósodott egy vállalat és a tulajdonosok eladásra szánják, hogy abból kifizessék a felgyülemlett adótartozásukat és tisztán távozzanak a cég átadásakor.
Ami szerintem nagyon korrekt, mivel így teljesen költségmentes lesz a vállalat, amit átadnak az új tulajnak. De ez nekik is érdekük, mivel ha nem így járnának el, akkor saját zsebből kéne kifizetniük az állam felé a tartozásukat.
Na és ezt a vállalatot vették meg Sung Jaevel felesben részesedve.
Tegnap pedig előkerült az a téma is, hogy ha sikerül felvirágoztatni a céget, Junho végre ott tudja hagyni a mostani munkáját. Végre olyan munkát fog végezni, mint bárki más. Titkon ennek én nagyon is örülök.
Valamint azt is felvetette, hogy elköltözhetnénk egy másik lakásba, amely közelebb esik a Cakehez. Mivel most több mint egy órát buszozok a munkahelyemre, ha Junho nem tud elvinni kocsival.
Úgy gondoltam, hogy a mai szabadnapomat erre fogom fordítani. Találok valami otthonos kis lakást a város másik oldalán, megfelelő árfekvésben.
- Mit szolnál hozzá, ha csak egy szobás lenne az új lakás? – pillantok Junhora, ahogy leteszem elé a reggelijét. – Most sem használjuk a vendégszobát. Apáék amúgy sem szállnának meg itt, haverokat pedig nem hívsz fel az óta, amióta együtt vagyunk.
- Teljesen megfelel. – mosolyog rám. – Legalább nem tudsz majd elküldeni oda aludni, ha berágsz rám. – most már vigyorog.
- Hmm, tudod lesz ám nappalink, kanapéval.
- Nem gondolhatod komolyan! Mi lesz a hátammal?
- Majd megmasszírozom, ha már kibékültünk.
- Így már mindjárt más.
Felnevetek, miközben ő elégedetten eszi a tányérjára kirakott ételt.
- Kérsz kávét is?
- Persze, szívem. – amikor oda tartja a bögréjét, én öntök neki a koffeines nedűből. Amint belekortyolok a sajátomba, egy pillanatra visszarepülök a múltba, arra a bizonyos napra… a szemeim könnybe lábadnak; muszáj felállnom és elfordulnom a mosogató felé, hogy Junho ne láthassa meg. Nekitámaszkodok a konyhaszekrénynek, és veszek néhány mély lélegzetet. Hiába minden… hiába tesz Junho boldoggá, hiába érzem magam biztonságban, még mindig nem gyógyultak be a sebeim, amelyeket Ő okozott.
- Natie, mi lenne ha ma csak itthon lustálkodnánk, ha már úgyis mindketten szabadok vagyunk?
Beleharapok az ajkaimba és megdörzsölöm a szemem, majd mosogatni kezdek.
- Délután rendben van a dolog, de előtte még elmegyek az ingatlan irodába. – felelem és megköszörülöm a torkom, mert a végén elcsuklik a hangom. Reménykedem benne, hogy Junho semmit sem vesz észre az egészből.
Hallom, hogy kitolja a székét, a léptei tompák. Ám mielőtt oda érne hozzám, megszólal a telefonja.
- Már megint Sung Jaenek támadt kedve zaklatni? – morog az orra alatt, és bemegy a hálóba.
Sóhajtok egy mélyet és nekidöntöm a fejem a hűtőnek.
- Fejezd ezt be, Natalie. – korholom magam feleslegesen.

~

Tavaszhoz megfelelően egy vékony kabátkában sétáltam el a lakásunkhoz legközelebb eső ingatlan közvetítőhöz. Szükségem volt egy kis magányra, hogy gondolkozhassak. Jót tett a friss levegő, legalább sikerült kiszellőztetni a fejemet.
Amint beléptem az irodahelyiségbe egy csengő jelezte jöttemet.
- Jó napot kívánok! – köszöntem elég hangosan, hogy minden alkalmazott meghalhassa.
- Jó napot, kisasszony! Miben segíthetünk? – mosolygott rám barátságosan az egyik negyvenes éveiben járó hölgy.
- Egy kisebb lakást keresek, nem túl magas rezsivel a belváros déli oldalán.
- A legjobb helyre jött, mi mindenképp megtaláljuk az álom lakását! – intett felém, hogy menjek beljebb. Helyet foglalt az egyik asztalnál, én pedig a másik oldalára helyezett fotelbe ültem le.
- Tehát, déli oldal… Mit szól ehhez a Hangjumdoban található lakáshoz? – tesz elém a hölgy néhány képet az ingatlanról.
- Nem rossz, de én valami… otthonos lakásra gondoltam. – felelem a számat húzva. Nem hiszem, hogy én leszek a kedvenc ügyfele. Az ilyesmiben nagyon válogatós vagyok. Legutóbb is megnéztünk hét lakást, mire megtaláltuk a Shellyvel közös otthonunkat.
Most is végig nézünk még négy lakást, aztán amikor a hatodiknak a képeit és a paramétereit rakja elém a közvetítő, tudom, hogy meg van az igazi.
- Ez az ingatlan a Manrijae-gil utca végén található.
- Tökéletes. – mosolyodom el boldogan, miközben felmérem a környéken készült képeket. Új építésű a ház amiben van, csak úgy, mint a környezetében lévő többi épület.
- Az albérleti díj sem olyan magas, mint az előzőnél. Valamint ez tartalmazza a rezsit is.
- Valóban, ez csak 325.000 won.*
- Szeretné megtekinteni? – pillant rám a hölgy, és már nyúl is a telefon felé, mielőtt bármit is válaszoltam volna. Meg van róla győződve, hogy megkötötte az üzletet. Mondjuk nem is téved.
- Mindenképp. – felelem mosolyogva. – Minél előbb szeretném megnézni.
- Rendben. – bólint és tárcsázni kezd. Néhány percet beszél, feltehetően a lakás tulajdonosával, hogy akadt egy ügyfél, aki igényt tartana rá.
- A péntek délután megfelelne? – kérdi a hölgy, és félre tartja a kagylót a fülétől, amíg a válaszomra vár.
- Délután három után szabad vagyok.
Értekezik még egy keveset a közvetítő, majd leteszi a telefont.
- Akkor várja négy órakor a tulajdonos. Valamint jómagam is ott leszek, hogy megköthessük a szerződést, ha ki kívánja venni az ingatlant.
- Rendben. Köszönöm a segítséget. – hajtom meg a fejem ültömben és felállok.
- Szívesen. A legjobbakat.
- Önnek is. Viszlát!

Elújságoltam Junhonak, hogy milyen jó lakást találtam. Ő nagyon örült annak, hogy én örülök, de kijelentette, hogy neki teljesen mindegy milyen lakásban lakunk, amíg az jól néz ki és én vele vagyok.
- Mit szeretnél csinálni ma? – kérdi Junho, miközben a hajammal játszik, ahogy mellette ülök a kanapén, a fejemet a vállán pihentetve.
- Mondjuk, elmehetnénk valamelyik klubba. Úgyis régen mozdultunk már ki.
- Nem úgy volt, hogy lustálkodni fogunk?
- Te kérdezted, hogy én mit szeretnék csinálni.
- Ajj, tudom. Hát jó, menjünk. Majd héderezünk legközelebb.
- De csak akkor menjünk, ha nem baj…
- Ne butáskodj! Csípd ki magad, amíg én lezuhanyozok.
- Rendicsek. Ha nem baj, elhívom a csajokat is.
- Nyugodtan. – int Junho és elindul a fürdő felé. – Én is szólok Chansungnak.
Egy ideig csak ültem az ágyon és agyaltam, hogy mit vegyek fel. Szoknyát még nem ideális felvennem, mert hiába köszöntött be a tavasz, esténként igencsak hűvös az idő.
Úgy döntöttem, kérek egy kis telefonos segítséget.
- Halihó, csajszi – búgta Shelly a vonalba kacéran. – Már vártam a hívásod.
- Jól tetted, mert szükségem van a segítségedre. Na meg jó lenne, ha felemelnéd a fenekedet a kanapéról, ahol most is minden bizonnyal valami szappanoperát nézel és eljönnél velünk bulizni.
- Nem is igaz! – fortyan fel Shell, de hallom, ahogy mocorog, majd elhalkul a háttérzaj a telefonban. – De képzeld, pont holnap akartam elmenni valamerre. Megspóroltál nekem egy telefonhívást.
- Szóval eljössz?
- Hogy a viharba ne? – nevet fel. – Sőt, riasztom Emmaékat is.
- Okés, tedd azt.
- Na és miben segíthet neked a jó öreg Shelly?
- Nem tudom mit vegyek fel. – felelem fájdalmasan.
- Ismerős a helyzet. Épp a gardróbom felé tartok. De a te problémádat illetően van egy ötletem. Vedd fel azt a bőrnadrágot, amit két éve vettünk Busanban. Ha meglát abban Junho, meg fog őrülni.
- És melyik felsőre szavazol?
- Hmm, az mindegy is igazából, hogy melyiket veszed fel. De szerintem legyen pánt nélküli.
- Köszi. Megint megmentettél.
- Nincsen mit. Most már csak a saját bajom miatt törhetem a fejem. De megyek is, feltúrom a szekrényem.
- Jójó, sok sikert hozzá. Szia.
- Csáó bébi – cuppant Shell a telefonba, és elnémul a vonal.
Amíg Junhora vártam, én teljesen elkészültem. Miután felöltöztem, kisminkeltem magam és felkötöttem a hajamat egy magas lófarokba. Előkerestem a Tiffany karkötőt, amit Junhotól kaptam néhány hete és felcsatoltam a csuklómra.
Néhány perccel később Junho is megjelent egy törülközővel a derekán.
- Azt a mindenségit… - motyogta fojtottan, amint megpillantott. – Biztos vagy benne, hogy el kell mennünk ma este? – mért végig a lábujjamtól kezdve a fejem búbjáig.
- Igen. Már beszéltem Shellel.
- Hmm, pedig… nekem lenne más ötletem is – végig simít az arcomon és csókot lehel a nyakamra.
- Azt elhiszem. – kuncogok halkan. – De öltözz. Miután haza értünk, utána is megvalósíthatod az ötletedet.
- Hát legyen. Nagyon remélem, hogy nem akarsz sokat a klubban tartózkodni…
Szerencsére hamar elkészült Junho is. Egy fekete inget vett fel, csőszárú farmerrel. Az ingének a felső néhány gombját szándékosan nem kapcsolta be.
Igyekezett ő is elcsábítani engem, akárcsak én őt.
- Akkor indulhatunk? – kérdi, mire én belekarolok a kitartott kezébe. Felkapja a slusszkulcsot, én pedig a kezembe veszem a kicsi fekete kézi táskámat, amelyben pont elférnek a legfontosabb dolgaim.
Miután rázárta az ajtót, lifttel mentünk le a garázsba, ahol leparkolt.
Az út közben Shelly felhívott, hogy szóljon, ők a Parkview felé tartanak Jamessel.  Mivel még sohasem voltam ott, kíváncsian vártam, hogy milyen hely lesz.
Amikor oda érünk, Shellék már várnak minket. James hátulról átkarolja barátnőmet, és hevesen vitatkoznak valamin. Mellettük Amy ácsorog frusztráltan, és mikor meglát minket egyből felénk indul.
- Min veszekednek már megint? – kérdem Amytől.
- Jaj, ne is mond. Shelly kibukott azon, hogy Jamesnek jövő héten egész végig ügyeletben kell lennie este a kórházban és nem tudnak találkozni.
- Ez komoly? – kérdi Junho megrökönyödve, és összefűzi az ujjainkat.
- Igen, mert most lennének három hónaposak, és Shelly nagyon babonás az ilyenekben.
- Ó, nem kell bemutatni. Három, hat és tizenkettő. Mindig ezeket a hónap fordulókat tartja kritikus pontoknak.
- Jó ég. – sóhajt Junho, és elereszti a kezemet, hogy elvigye magával Jameset, amíg mi lenyugtatjuk Shellyt.
Eltart egy darabig, mivel nehéz barátnőmmel megértetni az ilyesmit. Ilyen szempontból nagyon gyerekes tud lenni, de neki szent meggyőződése, hogy ezek igenis tényleg mindig bejönnek. Csak azért gondolja így, mert a nagy szerelme a múltban az egy éves fordulójukon szakított vele. Aztán az anyja a naiv és fiatal Shellyvel elhitette, hogy ezekre az időpontokra nagyon is figyelni kell. Nevetséges…
- Figyelj, Shell… már nem tizenhat éves kamasz vagy. Miért kell ilyen apróságokon kiborulnod?
- Te nem borulnál ki, ha Junho egy hétig távol lenne, pont egy ilyen alkalomkor!?
- Hát nem. Felnőtt emberek vagyunk, ilyesmin fenn akadni felesleges.
- Igaz, te nagyon is nyugodt vagy ilyen téren. Az sem zavar, hogy a pasid más csajokkal kavar, és ő ezt munkának nevezi.
- Na, álljon csak meg a menet! Az, hogy Junho chippendale teljesen más lapra tartozik, és igenis zavar, csak felnőtt ember vagyok, így tudom kezelni a dolgot.
- Nem ezt mondanád, ha látnád munka közben…
- Mit mondtál!?
Kifut a vér az arcomból Shelly gúnyos hangját hallva. Amint rám pillant és végre nem csak magával van elfoglalva, látszik rajta, hogy az arcom láttán megbánja amit mondott.
De nekem már mindegy, mert elcseszte az estém.
- Natie… ne haragudj, nem úgy gondoltam… - feltartom a kezem, és elhallgattatom ezzel. Veszek néhány mély lélegzetet és próbálok lenyugodni.
- Ezt jól megcsináltad. – morogja Amy idegesen.
- Csak kicsúszott a számon, nem is gondoltam végig…
- Mostanában elég sok minden csúszik csak úgy ki a szádon. – pillant rá Amy ellenségesen és átkarolja a vállamat.
Az a legrosszabb, hogy Shellynek igaza van. Nagyon zavar, hogy Junho más lányokkal foglalkozik munka közben. Nála… nála sosem gondoltam erre igazán, mert mindig is úgy gondoltam rá, hogy csak ki akar használni. Így miért is idegeskedtem volna emiatt?
De Junho más. Ő… tényleg elhitette velem, hogy értékes vagyok, és ha megcsalna, talán sosem jönnék rendbe.
- Natalie, tudod, hogy nincs igaza. Junho számára csak te létezel. – nyugtatgat Amy.
Nem is értem, hogy mi ez az érzés, ami most eluralkodott rajtam… Mintha nem szeretném igazán, hanem csak… birtokolni akarnám Junhot, mert nincs más, akire támaszkodhatnék... Tényleg ilyen önző lennék?


(*Ez magyar pénzben kb. 80.000 Ft)