Chapter 26 – Látogató
Úgy néztem a tálcán fekvő reggelimet, mintha csak délibáb lenne.
Junsu tényleg azt mondta, amit véltem hallani? Lehetséges, hogy valóban ekkora változáson ment keresztül, addig amíg nem láttuk egymást; és most vezekel, hogy a bocsánatomat nyerje?
Hihetetlennek tűnt az egész.
Megráztam a fejem, hogy kikerüljek ebből a révületből és neki álltam elfogyasztani a kapott ételt.
Néhány falat után aztán rájöttem, hogy képtelen vagyok még valamit letuszkolni a torkomon. Fogtam és beraktam a hűtőbe a tálcát, nem törődve azzal, hogy amaz nem is működik. Sőt, áram sem volt jelenleg a házban. Minden ki volt kapcsolva, a vizet kivéve.
Megnyitottam a konyhai csapot és hagytam, hogy megtöltődjön a kagyló vízzel. Belenyúltam a hideg folyadékba és egy keveset az arcomra fröcsköltem belőle. Figyeltem a víz fodrozódását, ahogy beletapicskoltam.
Hangos kopogás ütötte meg a fülemet. Ha akartam volna sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni, mert kitartó volt a nyílászáró túloldalán várakozó személy.
Elzártam a csapot és lassan elcsoszogtam az ajtóhoz. Átfutott az agyamon, hogy biztosan jó koszos már a nappaliban lévő szőnyeg, mivel sikeresen beledörzsölöm a talpammal a cipőmre ragadt sarat.
Amikor kinyitottam az ajtót, egy nyúzott arcú Junho állt előttem. Amint találkozott a tekintetünk, kissé újra összetörtem. Valódi fájdalmat és megbánást láttam a szemeiben. Szörnyű volt így látni őt, tudva, hogy megint teljesen a padlóra került.
- Kérlek, mond, hogy nem gyűlölsz. – kétségbeesett volt a hangja. Próbáltam leküzdeni a torkomat fojtogató gombócot.
Annyira szerettem. Mindig ott volt nekem, ha szükségem volt rá. Ő volt a támaszom, a szeretőm, a legjobb barátom. De mégsem tudtam már rá úgy nézni, mint azelőtt, hogy ez az egész elkezdődött.
- Sosem tudnálak gyűlölni – felelem rekedten az igazságot. – De úgy érzem, hogy szükségem van egy kis térre.
- Natalie, ne… ne mond ezt, kérlek…
- Egyedül kell lennem, Junho.
- És, ha elmennénk együtt valahová, távol a valóságtól…
- Így lesz a legjobb, hidd el. Neked is és nekem is.
- Ezt nem gondolhatod komolyan… Te vagy az életem.
- Sajnálom, Junho. – suttogom fojtottan, és behajtom az ajtót, mielőtt megtörnék. Elfordítom a zárban a kulcsot, és lecsúszom a falapnak háttal. A felhúzott térdeimre borulok, és kiadom magamból az eddig visszatartott könnyeket.
Tudom, hogy szeret. Én is szeretem.
De… semmi sem olyan, mint egy héttel ezelőtt. Ő sem az a férfi, mint az elején, és azt hiszem én sem vagyok az a nő.
Ez az én hibám. Meglehet, hogy nem is őt szerettem, hanem azt a Natiet, akivé mellette váltam. Hisz’ szilárd voltam és céltudatos. Kiegyensúlyozott párkapcsolatban éltem, amiben ő körül rajonghatott. Biztonságot adott és szeretetet. Se többet, se kevesebbet.
De mit adtam neki én ezért cserébe? Megtévesztettem őt, magammal pedig elhitettem, hogy ez működhet. Az utolsó leheletemig próbáltam ebbe az álomképbe kapaszkodni, de a tegnapi nap folyamán úgy omlott össze az egész, mint egy ingatag kártyavár.
Foghattam volna az egészet Junsura, de ő csak az utolsó csepp volt abban a bizonyos pohárban. Mert hiába is tagadnám, Junho viselkedése köszönő viszonyban sem volt azzal, amilyen az elején volt.
Valami nagyon nem stimmelt vele. Csak ezt magamnak is féltem bevallani. Sokszor maradt ki esténként, vagy pedig későn ért haza. Megfeledkezett dolgokról, majd pedig hirtelen megjelent olyan helyeken és időpontokban, ahova nem vártam.
Vagy tényleg Shellynek volt igaza és viszonya van, vagy pedig valami sokkal rosszabb…
Keveset tudtam a családjáról, így nem tudtam tőlük megérdeklődni. Barátai sem voltak igazán. Valójában végig gondolva, ha magamat is bele számolom, akkor három volt.
Mert Wooyounggal hiába dolgoztak egy helyen, az nem jelentette azt, hogy ennyire jóban lennének.
Ha jól számolom, akkor az elmúlt két hónapban folyamatosan így viselkedett. Hol meleget, hol hideget kaptam tőle; kiismerhetetlenné vált.
Nem tudom, hogy mi történt, de ki fogom deríteni.
~ 2 nappal később ~
Épp a kertben voltam kint, hogy a ház előtti virágágyásba kiültessem a tegnapi nap folyamán vásárolt orchidea palántákat, amikor egy kocsi dudája hangzott fel többször is. Felpillantottam a virágok közül, így épp minden a szemem előtt zajlott le.
A szomszédos épület bejárata kinyílt, és Junsu lépett ki rajta szabadidő ruhában. Az imént érkezett autó ajtaja hangosan csapódott és lassú léptekkel vonult el előttem egy ismerős személy, akit nem hittem, hogy még fogok látni.
- Indulhatunk futni, haver? – kérdezte a fekete hajú, és lezseren neki dőlt a tornác kerítésének. Amint felém pillantott, összeszűkült a szeme. Kimérten bámult rám, mire én gúnyosan elmosolyodtam.
- Neked is szia, Taecyeon. – intettem neki, kissé sáros mancsommal.
- Hello – morogta. Junsu sóhajtott egyet, és rácsapott Taec vállára, magára vonva ezzel a barátja figyelmét.
- Induljunk, amíg le nem megy a nap.
- Ja, jó. – bólintott a fekete, és kocogva elhagyták a kertet.
Én hitetlenül felnevettem és folytattam a megkezdett munkát.
~
Már majdnem végeztem a gazolással, amikor egy lágy kéz markolta meg a vállamat. Egy aprót sikkantva huppantam a fenekemre.
- Jaj, ne haragudj, ha megijesztettelek! – szólalt meg az idegen, és megkerült engem. Egy barna hajú, helyes arcú lány mosolygott rám. – Az az igazság, hogy eltévedtem. – helyezi át egyik lábáról a másikra a súlypontját zavarában.
- Semmi baj. Mit keresel? – kérdem, és feltápászkodom az ágyásból. Leporolom a farmerem, és kérdőn rápillantok.
- Inkább kit. – vigyorodik el. – A bátyám nem régiben költözött a környékre, de a pontos házszámot nem mondta el.
- Hmm, hát én is új vagyok itt, úgy hogy nem biztos, hogy útba tudlak igazítani.
- Tényleg? – nagyon megnyerő a mosolya. Igazán bájos, ahogy kis gödröcskék jelennek meg az arcán az ajka szélénél. – Véletlenül nem az elmúlt napokban?
- Ráhibáztál. Miért kérdezed?
- Esetleg nem te vagy Natalie? – vidám csillogás van a szemében, amelytől olyan akár egy tündér.
- Honnan ismerjük egymást?
- Hana vagyok. Junho húga. – mutat a mellkasára, és felnevet. – Sosem találkoztunk még, de úgy érzem, nagyon jóban leszünk mi ketten.
- Figyelj, azt hiszem jobb lenne-
- Junho csak jót mesélt rólad, és láss csodát… kicsit sem túlzott! Tényleg nagyon csinos vagy!
- Köszönöm, de-
- Előbb is jöttem volna, de eddig a tengerentúlon voltam...
- Hana! – emelem fel a hangom, hogy végre rám figyeljen. Meglepettnek tűnik. – Jelenleg a bátyáddal épp… szünetet tartunk, úgy hogy nincs itt. Otthon van a lakásában, és ez a közeljövőben nem fog változni.
- Tudok róla. – feleli szomorkásan. – De én veled szerettem volna találkozni, az igazat megvallva. Szeretném, ha átgondolnád a döntésedet. A bátyó rendesen szét van esve.
- Én elhiszem, de most térre van szükségem, ahogy ezt Junhonak is elmondtam.
- Ez tökre érthető, de attól még kérlek, ne dönts úgy, hogy majd… ott hagyod.
- Ezt sem te, sem ő, de még én sem tudom befolyásolni. Gondolkodnom kell a dolgokon.
- Persze, persze. Nem is akarlak siettetni.
- Köszönöm – sóhajtom.
- De azért itt maradhatnék veled egy kis időre? Csak, hogy jobban megismerhessük egymást.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne…
- Jó, rendben. – komolyodik meg a hangja. – Őszinte leszek. Sem a bátyó, sem anya nem tudja, hogy itt vagyok, és nem pedig a bentlakásos suliban, Vancouverben.
- Micsoda!?
- Igen… hát szerettelek volna megismerni azelőtt, hogy… késő lenne. – sóhajtja.
- Értem. És mi lesz az iskolával?
- Igazából egyetem. Már húsz éves vagyok. – nevetgél úgy, mint egy bolondos tinilány, rácáfolva ezzel a korára. – De az rendben lesz. Úgy tudják, hogy gyakorlati helyszínen vagyok két hétig.
- És ez szerinted jó? Hogy hazudsz?
- Semmiképp, de megéri a kockázatot. Mindent megér, ha elérem, hogy a bátyám ne sérüljön még jobban. – feleli halkan. Tényleg nagyon elszántnak tűnik, de nem igazán tudom, hogy miképp tudna változtatni a jelenlegi helyzeten.
- Csak pár napról lenne szó, aztán bevallom nekik, hogy mi a helyzet. Kérlek, Natalie. Nem akarok most oda visszamenni.
- Miért nem?
- Nem szeretnék erről beszélni, ne haragudj. – motyogja bűnbánóan.
- Rendben van. Akkor most fel kell hívnom-
- Ne, kérlek! Csak azt ne! – ragadja meg a karomat kétségbeesetten.
- Nyugi! – nevetem el magam. – Csak egy pizzériát akarok felhívni, mert jelenleg a hűtő kong az ürességtől.
- Ó – ejti le a kezeit. – Az rendben van. – mosolyodik el végre ő is.
Lerakom a kerti eszközöket a kezemből, és kilépek az ágyásból.
Ekkor két futó alak fordul be a kitárt kapun, és az egyikük lefékez előttünk.
- Sziasztok – lihegi Jun.K. Mikor meglátja Hanat, kissé kiszalad a vér az arcából, de aztán megrázza a fejét, és elmosolyodik. – Hana! Régen láttalak.
- Én is téged, te bunkó. – feleli lazán a lány, és karba teszi a kezeit. Én elvigyorodom a jeleneten, mikor Junsunak meglepetésében kitágulnak a szemei, és felszalad a szemöldöke majdnem a haja vonaláig. – Semmit nem változtál. Talán felszedtél pár kilót.
Jun.K kérdőn néz magán végig, mint aki tényleg elhiszi, amit mondtak neki.
- Haver, mi tart ennyi ideig? – lépdel vissza Taec is. Az én pillantásomat kerüli, de Hanat látványosan megbámulja. – Szerbusz, szépségem.
- Na, a másik majom – sóhajtja Hana. Egyre jobban bírom a csajt. – Mi a helyzet a Lotus táján? Még mindig a fenekedet rázod a negyvenes nőknek?
Junsu felhorkan, hogy elfojtson egy nevetést, de belőlem hangosan tör fel a kacagás.
- Ide figyelj, Hanácska, van egy pont, ameddig elmehetsz, és te most azt súrolod-
- Ja igen, bla bla bla. Nem akartam belegázolni a pici szívedbe, Taecyeon – rakja drámaian a kezét a mellkasára. – Én csak az igazat mondom, már ne haragudj.
- Na azért-
- Jó, oké, higgadj le – rántja vissza Jun.K a pattanásig feszült Taect, és el kezdi magával vonszolni a háza felé.
- Ezt még nem fejeztük be, hallod!? – kiáltja oda nekünk, mire Hana csak szórakozottan felnevet.
- Azt a mindenit. – nézek rá büszkén.
- Volt időm kitapasztalni a gyenge pontjukat, és az igazat megvallva… nagyon jó érzés őket szívatni.
- Azt meghiszem – vigyorodom el. – Vendégem vagy egy pizzára.
- Ki nem hagynám! – jelenti ki egy ártatlan mosollyal az arcán és megindul előre, én pedig csak nevetve követem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése