30. rész - Az igazság pillanata

Chapter 30 – Az igazság pillanata

Torkomon akadnak a szavak. Csak bámulni tudom barna szemeit, amelyek engem vizslatnak. Vélhetően arra vár, hogy beengedjem az ajtón, de képtelen vagyok megmoccanni.
- Bemehetek? – kérdi kimérten. – Vagy itt kell megvitatnunk a dolgokat? Engem az sem zavar, ha nem szeretnéd, hogy belépjek a házba.
- Nem erről van szó… - motyogom, és ellépek a falap mellől, hogy kényelmesen elférjen mellettem, amikor végül besétál a nagyszüleim otthonába.
Megcsapja orromat férfias illata, szinte megbódít.
- Natalie, hozod már a postát? – jelenik meg hirtelen Adam a nappali ajtajában.
Amikor meglátja a mellettem álló alakot, összeszűkül a szeme, és megfeszül a teste az idegességtől. Nem gondoltam, hogy ilyen reakciót válthatna ki belőle bármi is, tekintve, hogy milyen hűvös volt azóta, amióta összefutottunk a piacon.
- Ez meg ki? – szinte köpi a szavakat felém. Meglepetten felvonom a szemöldököm kérdésére.
- Örülök a találkozásnak – biccent a mellettem álló férfi. Koreai létére egészen jó az angolja, nem tudtam, hogy beszéli a nyelvet. – Kim Junsu vagyok, Natalie egyik barátja.
A barát státusz nem igazán fedi az igazságot, de nem teszem szóvá a dolgot.
Adam kimérten araszol felénk, majd kinyújtja a jobbját.
- Adam Sunders – biccent ő is, de egyáltalán nem barátságos a köszöntése. Amikor kezet fognak, szinte izzani kezd a levegő az előtérben.
- Drágám, hol maradtok ennyi ideig? – lép ki Helen nagyi is közénk, majd meglepetten néz végig a két egymással farkasszemet néző férfin. – Ki a vendégünk?
- A neve Junsu, Koreában ismertem meg – felelem halkan.
Minjun kirántja a kezét Adam markából, és a nagymamámhoz lép.
- Nagyon örvendek a találkozásnak! – derékból 90°-ban meghajol tisztelete jeléül, amit Adam csak egy horkantással jutalmaz. Minden bizonnyal fogalma sincs Jun.K cselekedetének jelentőségéről. Egy kanadainak miért is lenne?
A nagyi ellenben szélesen elmosolyodik. Ő tudja, hogy ez egy tipikus köszöntés odahaza, hisz apa révén elég sok szokást megtanultak már.
- Kerülj beljebb, fiam! – ragadja meg Junsu karját, amire amaz kissé hátra hőköl meglepettségében, de azért követi nagyszülőmet. Én is velük tartok, és ott hagyom a fortyogó Adamet az előszobában.
- Nézd ki jött látogatóba! – rikkantja el magát a nagyi, Joe bácsi figyelmét magára vonva. Jun.K a papával is megismerkedik, majd zavartan álldogál a kanapé mellett.
- Jaj de otromba vagyok, de tudod a kor teszi. – mentegetőzik a papus, majd hátba is vágja a jövevényt. Én elfojtok egy kuncogást, látva Junsu kikerekedő szemeit. Az biztos, hogy ez Koreában nem megszokott, de a szüleim vérbeli alabamaiak, túlteng bennük a vendégszeretet. – Hozhatok egy italt?
- Igen, köszönöm – feleli Minjun.
Eddigre Adam is bemerészkedik a szobába, és leül az egyik fotelbe. Onnan figyeli a mellettem álló férfit, tekintete olyan, mint egy ragadozóé. Összeszűkített szemekkel meredek rá, de ő rám sem hederít. Sóhajtok egyet, és rápillantok Jun.K-re. Ő érdeklődve néz körbe a nappaliban. Épp kiszúrja a kandallón álló képeket, amikor megragadom a kezét és lehúzom a kanapéra magam mellé. Ő csak csodálkozva nézi a kezemet, amely az ő tenyerére fonódik. Nem is gondoltam végig a dolgot, csak cselekedtem. Frusztráltan húzom el a mancsomat, és lesütöm a szemeimet.
- Mesélj magadról egy kicsit – Helen nagyi mosolya levakarhatatlan. Az igazat megvallva, talán még jobban is örül Junsu érkezésének, mint annak a mocsoknak. Ez az én szívemet is megmelengeti.
- Hát igazából, nincs túl sok mesélnivalóm – Minjun még nem tudja, hogy hiába próbál kibújni a dolog alól, ez itt nem fog használni.
- Ne kéresd magad, fiam! – jelenik meg a papa egy tálcával a kezében, amin maguknak sört, nekem és a mamának pedig limonádét szervíroz. Leemelem a magas nyakú poharat, és belekortyolok a hideg nedűbe. A mellettem ülő férfi segélykérően rám néz, de én csak elmosolyodom. Kíváncsi vagyok, mennyit mer elárulni a múltjából. Felcsigáz a dolog, hátha megtudok olyat is, amit eddig eltitkolt.
- Legyen – sóhajt Junsu, és összekulcsolja a kezeit az állat alatt. – Egy céget vezetek, amelyet még a nagyapám alapított a hatvanas években. Egyfajta ügynökség, ez újdonság volt Koreában amikor megnyitotta kapuit. Reklámszínészeket, modelleket és előadó művészeket foglalkoztatunk.
Na, erről mondjuk pont nem tudtam, mert sosem mesélt a munkájáról mélyebben. Az igazat megvallva, azt sem hittem, hogy valaha ott hagyja a Lotust.
- Szereted a munkádat? – húzza meg Joe bácsi a poharát.
- Nem mondanám, hogy az én asztalom, de kötelességem volt átvenni a vállalatot.
- Értem – motyogja a mama. – És a szerelem? Házas vagy már?
Majdnem félre nyelem az italom, a kérdésen. Junsu kissé megfeszül mellettem, de azért elmosolyodik.
- Nem, nem vagyok nős. Volt régebben egy menyasszonyom, de nem alakultak túl jól a dolgok.
- Mi történt? – A nagyi egyből lecsap a dologra.
- Nem hiszem, hogy szeretne róla beszélni, Helen – markolja meg a papa a kezét.
- Semmi gond. Régen volt, és amúgy is, már nem számít. – szenvtelen Minjun hangja, amit ebben a helyzetben nem várnék.
Sőt ez a hír még engem is meglep. Egy éve, amikor csak meg lett említve Bianca neve, Junsu hangulata olyan lett, akár a fagyos sarki légkör.
- Megcsalt az esküvőnk előtt három hónappal a legjobb barátommal.
- Ez tragikus! – jajdul fel a mama, és a szívére teszi a kezét. Zaklatottan eltűr egy ősz hajszálat a szeméből, látszik rajta, hogy még azt is sajnálja, hogy feltette a kérdést.
- Így alakult – rántja meg Jun.K a vállát, és rám pillant érdeklődön. Nem csoda, mivel engem jobban letaglózott a dolog, mint bárkit a szobában. A poharamat markolva meredek magam elé.
- Hogy ismerkedtetek meg az unokámmal? – veszi át a szót a papa.
- Egy bárban – Jun.K ügyesen hazudik, hisz közel áll a valósághoz, az amit mond.
- Nem a legromantikusabb hely – ciccegi a mama, elégedetlenségét kifejezve.
- Miért kéne annak lennie!? – morran fel Adam, a hangja ingerült.
Döbbenten pillantok a fotelben gubbasztó exbarátomra, aki ártatlanul bámulja a korsóját.
- És kedveled Nataliet?
- Na, de nagyi! – hőkölök hátra megilletődve.
- Igen, nagyon kedvelem – jelenti ki Junsu magabiztosan. – Sőt annál jóval többet érzek iránta.
Majdnem elejtem a poharamat Junsu válaszát hallva.
- Jó ezt hallani! – neveti el magát a mama, és feláll a foteléből. – Ha udvarolni kezdesz neki, mindenképp el kell jönnöd, hogy megkóstold az almás pitémet!
Nagy szemeket meresztek a kifelé igyekvő nagyanyám hátára, szóhoz sem tudok jutni. Épp az imént adta az áldását ránk.
A papa is feláll a helyéről és nagy nehezen kicipeli Adamet is magával. Én hallgatagon ülök Minjun mellett. A szívem annyira zakatol, hogy attól félek még ő is meghallhatja.
Nyelek egy hatalmasat mielőtt ránéznék. Amint ráemelem a tekintetem, egyből az ő fürkésző szemeinek kereszttüzébe kerülök.
Annyira nyugodtnak tűnik, hogy én még idegesebb leszek tőle. A kezei megragadják az enyéimet, és gyengéden megszorítják.
- Ígérd meg, hogy nem szaladsz el újra, és végig hallgatsz.
Lesütöm könnyes íriszeim, és mély levegőket veszek.
- Nem ígérhetek olyasmit, amit nem tartok be. – felelem végül kimérten.
Ő továbbra is fogja a kezeimet, és óvatosan simogatja a tenyeremet ujjaival. Megbabonáz ez az apró érintés is. A testem még többet követel.
- Akkor gyors leszek, még mielőtt Londonig rohannál. – kérdőn ránézek, mire ő csak elmosolyodik. – Nálad sosem lehet tudni, meddig vagy képes elmenekülni előlem.
Ebben teljes mértékben igaza van. Ha róla van szó, minden észérvet a hátam mögött hagyva rúgom fel a szabályokat. Sőt, valójában amióta csak ismerem, folyamatosan csak menekülök. Nem tudom miért teszem ezt. Talán ennyire félek az újabb csalódástól, és ezt érzem a könnyebbik útnak.
- Tudom, hogy milyen ésszerűtlen, hogy eljöttem utánad. Biztosan meg vagy döbbenve. Ami azt illeti még én is meg vagyok.
Zavart a tekintete, most ő néz félre.
- És amint az édesapáddal találkozol, el kell magyaráznod neki néhány dolgot. Mondjuk, hogy honnan ismersz, vagy hogy miért voltam képes zaklatni őt hajnali három órakor telefonon…
- Felhívtad apát? – könnyen leolvasható a döbbenet az arcomról. Szinte majd kiesnek a szemeim, az állam a padlót súrolja.
- Muszáj volt. Azok után, hogy Shelly nem volt hajlandó szóba állni velem, más ötletem nem volt ki tudhatná, hogy éppen hol vagy.
Talán még soha nem képedtem el ennyire Junsun, mint most.
- És apa képes volt számára egy vadidegennek elmondani!?
- Így áll a helyzet... De nem is ez a fontos-
- Nekem az. Megkértem, hogy senkinek ne árulja el!
- Natalie! Légszíves, lépj túl ezen és egy kicsit figyelj ide rám is. – nem kiabál velem, csak épp annyira emeli fel a hangját, hogy tudatosítja bennem, fontos dolgot szeretne mondani.
- Hallgatlak – felelem közönyösen.
- Tudom, hogy sok hibát elkövettem a kapcsolatunk során. Tudom, hogy bántottalak. Hidd el, soha nem akartam neked fájdalmat okozni. Soha! Te vagy a legfontosabb ember nekem az egész világon.
Kifut a vér az arcomból. A levegő bennreked a tüdőmben.
- És mi van Biancával? – reszelős a hangom, mivel teljesen kiszáradt a szám.
- Ő már a múlt.
- De azt mondtad… azt mondtad, ő az egyetlen biztos pont-
- Barátomként – feleli mereven.
Nem tudom eldönteni, hogy igazat mond-e, vagy csak megint a bolondját járatja velem. Nem bírnék elviselni még egy csalódást. De nélküle az életem is elviselhetetlen.
Kopár sivatagban élek, amióta elhagytam, és Ő ott az egyetlen, aki az éltető vizet adhatja nekem.
- És most mit vársz tőlem, Junsu? – sóhajtom erőtlenül.
- Még egy esélyt – céltudatos a tekintete, a hangja határozott.
- Miért kéne hinnem neked?
- Azért, mert szükségem van rád, és neked is én rám.
- Ez kevés indoknak.
- Bármit megadnék, hogy visszakapjalak, Natalie. – suttogja halkan. Elnyúl az arcomig, és végig simít rajta az ujjaival. Behunyom a szememet a kellemes érzésre. Keze az állam alatt megtorpan.
Kinyitom íriszeim, mert félek, hogy ha így maradok, eltűnik, akár csak egy emlék.
- Kérlek, Natalie – szinte elhal a hangja a mondat végére. – Szeretlek.
Úgy érzem, ezt a pillanatot választotta a szívem, hogy feladja a küzdelmet. A szemeim égnek az el nem hullajtott könnyektől, és nem bírok levegőt juttatni a tüdőmbe. A szavak elhagynak, a gondolatfolyam elapad a fejemben. Az agyam felmondja a szolgálatot. Az idő megállni látszik a világegyetemben. Nincs más, csak ő és én… és az, amit egymás iránt érzünk.