Chapter 24 –Őrület határán
Próbáltam úgy kicsúszni alóla, hogy ne ébredjen fel. Biztosan fáradt volt, mert miután behozott az ölében tegnap este a hálószobánkba és lefektetett, egyből el is nyomta az álom.
Sikeresen kimásztam a mellkasa alól, de úgy érkeztem le a matracról, hogy csak a szerencsén múlott, hogy nem estem fenékre. Sikerült felfognom az esést a két tenyeremmel.
Ez után kilopóztam a konyhába, és lefőztem egy adag kávét, majd neki láttam a reggelinknek.
Mire Junho kisétált a bokszerében, kusza hajjal, apróra nyílt szemekkel; én mindennel elkészültem.
- Szép reggelt, kincsem. – nyomott egy apró puszit a vállamra, ahogy elhaladt mellettem, hogy kávét töltsön magának.
- Neked is – feleltem, félig tele szájjal. Még a dzsemet is sikerült lecsöpögtetnem a tányérra, valamint egy adag az államon landolt.
De mire a szalvétáért nyúlhattam volna, Junho megelőzött, és a kézfejével letörölte, majd az ujját bekapva lenyalta róla az édes lekvárt.
- Finom – jelentette ki. – Én nekem is készítesz egy adag palacsintát, így barackosan? Addig elmennék tusolni.
- Persze, menj csak.
- Drága vagy – nyomott egy puszit a fejem búbjára, ahogy eloldalgott a háló felé.
- Ma megyek megnézni a lakást! – kiabáltam át a távolságot kettőnk között, hogy meghalja.
- Ez remek! – válaszolta vissza, már a szobából kifelé igyekezve. – Biztosan csodás helyet találtál nekünk.
- Hát remélem tetszeni fog neked is.
- Biztosan. – mosolyodott el, és ráhajtotta a törülközőt a vállára. – De ha most nem haragszol…
- Persze, menj csak!
Amíg ő lezuhanyozott én beágyaztam és elmosogattam a szennyes edényeket.
Amikor Junho bejött a szobába, és kinyitotta a gardróbot, én épp a mai ruhámat készítettem elő. Ő pedig sietősen húzkodta el a vállfákat. Néhány ing le is esett az akasztóról.
Ráhagytam a dolgot, és én is elindultam fürdeni.
Gyorsan megvoltam vele, és magamra terítve egy törülközőt, kiléptem a meleg párás helyiségből.
Junho épp akkor vette fel a cipőjét az előszobában.
- Na és a reggeli? – pillantottam a konyha felé.
- Ne haragudj, kicsim, de teljesen kiment a fejemből, hogy elvállaltam Chansung reggeli műszakját, hogy cserélhessünk. Így én is be tudok ugrani majd megnézni a lakást veled.
- Tényleg? – mosolyodtam el.
- Igen, négykor végzek, úgyhogy majd sietek. Küldd el a címet sms-ben. De most rohanok!
- Jó, persze… - motyogtam, ahogy becsapta maga után a bejárati ajtót. – Neked is szia…
Nem vallott ez Junhora. Az egyik pillanatban még úgy tesz, mintha nem is tudná, hogy ma nézem meg a házat, majd kijelenti, hogy elcserélte a műszakját még régebben, csak azért, hogy eljöhessen velem. Valami itt nem stimmel…
Úgy döntöttem, hogy mielőtt összeesküvés elméleteket tudnék gyártani, gyorsan én is felöltözöm és elmegyek dolgozni. Kivételesen nem voltam késésben, de fő a változatosság. Sungjae meg lesz lepve, hogy sikerül időben beérnem.
~
A chevrolet ismerős dorombolása pulzált a kezem alatt, ahogy fogtam a kormányt. Egyszer indulok el időben, akkor pedig dugóba kerülök. Ez az én formám…
Megcsörrent a telefon, így felkaptam gyorsan.
- Szevasz csajszi! – Wooyoung hangja mosolygós volt, mint mindig.
- Szia, mi újság?
- Csak emlékeztetni akartalak a holnapi programunkra. Nem szabadulsz.
- Nem is volt szándékomban. – nevettem el magam.
- Helyes. Akkor holnap. Puszi.
- Szia – mosolyodtam el. Mindig ez volt, ha Wooyounggal beszéltem. Elég volt a hangját hallanom, hogy jobb kedvre derüljek. Volt valami ebben az emberben, ami feltöltött boldogság hormonnal.
Végre megindult a kocsisor, így elraktam a telefonom, és a gázra léptem. Levágtam az utat inkább a kis utcák felé, nehogy egy újabb reggeli csúcsforgalomba ragadjak.
Beálltam az autóval a szokásos helyemre, Emma már kint várt. Egy kávét tartott a kezében, amit szorgalmasan kortyolgatott.
- Hali Natie. Na mi a helyzet? – csatlakozott hozzám, ahogy kinyitottam az ajtót. Én csak sokatmondóan ránéztem, mire egy huncut mosoly jelent meg a szája szélén. A csengő megszólalt a fejünk felett, Jae pedig szúrós szemmel pillantott rám.
- Én igyekeztem, esküszöm!
- Persze, persze – legyintett. – Öltözz át gyorsan, és irány dolgozni.
Úgy tettem, ahogy a főnököm kérte, és egy műmosolyt az arcomra varázsolva léptem az első asztalhoz.
Csiga lassan telt el az idő, mire elszabadulhattam. Fáradtan hajítottam az öltöző szekrényembe a munkaruhám.
- Rád férne egy kávé – állapította meg Amy, egy műanyag poharat tartva a kezében felém.
- Majd út közben megiszom a kocsiban, de köszönöm – pillantottam rá hálásan.
- Ma lesz, ugye?
- Aha – nyújtóztattam ki a nyakam. – Egyre inkább frusztrál ez az új lakás téma.
- Biztos szép környéken lesz, ne aggódj – bíztatott, de hiába. Nem is igazán a lakás mibenléte foglalkoztatott. Junho viselkedése miatt voltam ideges. Nem értettem mi volt ez a reggeli incidens…
- Na de megyek is – erőltettem mosolyt az arcomra, és felálltam a padról. A vállamra dobtam a táskám és felmarkoltam a kocsi kulcsot, majd bezártam a szekrényem. – Szia! – intettem az öltöző lánynak.
Bezuttyantam a vezető ülésre, és bekapcsoltam az övemet. Amikor felhördült a motor, kitolattam a parkolóból, és benyomtam a gyors hívót a telefonomon. Kihangosítottam, és pár percet beszéltem a lakás közvetítő hölggyel.
Elmagyarázta, hogy merre kell mennem. Szerencsére a legrövidebb utat mondta el, aminek nagyon örültem. Minél előbb túl akartam lenni ezen az egészen. Olyan rossz volt a közérzetem, ideges is voltam… Úgy éreztem a sors összeesküdött ellenem. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha kiderülne, hogy a lakás is rossz. Inkább nem is gondoltam erre az eshetőségre.
Leparkoltam az apartman előtt, és lepötyögtem Junhonak egy üzenetet, hogy merre vagyok. Ez után a farzsebembe nyomtam a készüléket, és bekapcsoltam az autón a riasztót. Sóhajtottam egy hosszút, és elindultam a ház felé. A hölgy már ott várt a bejárati ajtónál. A szomszédos házak is szépek voltak. Nem volt a házhoz hatalmas kert, de elegendőnek gondoltam. Az ára miatt főleg jó vételnek tűnt.
- Jó napot, kisasszony! – biccentett felém. – A tulajdonos már vár minket.
- Jó napot önnek is. – mosolyodtam el halványan. – Akkor menjünk. – engedtem előre.
- A kert az közös a szomszédos házzal, amint látja. – kezdte el magyarázni, ahogy beléptünk a kapun. – Remélem ez nem jelent gondot.
- Lakik valaki a szomszédban?
- Igen, egy fiatal férfi. De nem sok időt tölt itthon.
- Értem.
- Jöjjön csak beljebb – invitált. A kert végében állt egy nagy tölgyfa, öregnek tűnt, és megviseltnek. Arra a fára emlékeztetett, ami a régi házunk mellett állt… Még apa ültette, amikor megszülettem. Megbabonázva indultam el felé, nem figyelve a hölgyre.
- Itt is a tulajdonos. Ó, és a szomszéd is! Legalább megismerhetik egymást. – magyarázta lelkesen, de én nem figyeltem rá.
- Kisasszony! – szólt rám hangosabban, és egy férfikar megérintette a vállamat.
- Ismerje meg Kim Junsut. A szomszédban lakik egy ideje – megtorpantam.
- Örülök a társaságnak – szólalt meg, a keze még mindig a vállamon pihent. - Önben kit tisztelhetek?
Kiszaladt a vér az arcomból. Megremegett a kezem, ahogy ökölbe szorítottam. Lassan fordultam meg, ő pedig szintén kitágult szemekkel nézett végig rajtam.
Nem kaptam levegőt, a tüdőmből az összes levegő kiszorult.
Alig változott valamit. Jóképű volt, kissé lefogyott, de még mindig… ugyanolyan hatással volt rám. A szívem úgy éreztem, hogy ki akar szakadni a helyéről.
- Ismerik egymást? – szólalt meg vélhetően a tulajdonos.
- Mondhatjuk így is – felelte Ő, összeszorított szájjal.
- Micsoda véletlen! – csicseregte a közvetítő. Úgy éreztem, most lett elegem ebből a nőből.
- Ha megbocsátanak – motyogta Junsu, és lehajtott fejjel elindult a másik ház felé.
Ezt a pillanatot választotta Junho, hogy belépjen a kapun.
Rápillantottam, majd vissza a csukódó ajtóra, amit Junsu hajtott be maga után. A vérem sebesen száguldott a testemben. Minden idegszálam a gyűlölt férfi felé húzott, míg az a férfi, aki szeretett, mosolyogva tartott felém.
Mondhatnánk úgy is, hogy a szívem fellázadt ellenem. Hiába volt minden… hiába telt el sok idő, semmit sem ért. Nem számított, hogy volt egy biztonságos kapcsolatom. Jun.K-nek… Neki csak egy szavába került volna, és mindent eldobtam volna. Nem lett volna fontos, hogy mennyit szenvedtem miatta… Hisz legbelül tudtam, hogy soha nem fogom túl tenni magam rajta.
De ő vajon mit érez? Ő már túl lépett?
- Szia, kicsim – elkerültem Junho csókját, így az arcomon landolt. Ő összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de nem számított.
- Akkor nézzük meg a házat – invitált minket a közvetítő.
- De ön már volt itt – jelentette ki a tulajdonos. Kérdőn néztem a férfire. Most gondoltam bele, hogy először néztem rá, amióta itt vagyok. Egy negyvenes férfi volt, mosolygós arca volt.
- Hát igen – felelte Junho, a tarkóját vakargatva.
- Mit jelentsen ez? – kérdeztem, vádlón pillantva Junhora. Nem is igazán neki szólt a haragom…
- Meg akartalak lepni, és előbb megnéztem a helyet. Tudtam, hogy imádni fogod, így már ki is vettem-
- Hogy mit csináltál? – tátottam el a számat, levegő után kapva.
- Ne legyél dühös! – rakta keresztbe védekezően a karjait a mellkasán. – Csak meg akartalak lepni.
- Hát sikerült – nevettem el magam kínomban. – És kifizettél mindent?
- Igen, a foglalót, és az első havi lakbért. – bólintott.
- Az úr meglepetésnek szánta – tette hozzá a tulajdonos. – Úgy láttam az imént, hogy nagyon tetszik önnek a ház és főként a kert. Szerencsés, hogy ennyire ismeri a párja.
- Igen, az vagyok – motyogtam. Úgy éreztem, hogy jelenleg csak halvány árnyéka vagyok önmagamnak. A mosolyom sem volt valódi. Csak egy állarc. Legbelül épp darabokra törtem.
Ha itt fogunk élni, tudva, hogy bármikor találkozhatok azzal az emberrel, aki egyszerre életem legjobb és legrosszabb dolga egy személyben… akkor talán teljesen kifordulok önmagamból.
Junho átkarolta a derekam, és elkezdett az ajtó felé húzni. Én a vállam felett pillantottam rá a szomszédos házra, ahol megláttam Junsut, aki az ablaknak támaszkodva nézett kifelé… Egyenesen az én szemembe, keményen, gyűlölettel teli pillantással.
Azt hiszem épp most kezdtem el megőrülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése