18. rész - Indulatok hatása

Chapter 18 - Indulatok hatása

Miután sikerült kidobnom Shellyt a szobámból, - nem viccelek, kulcsra kellett zárnom utána az ajtót, ha nem akartam, hogy vissza settenkedjen - leszedtem magamról a Junsu által vásárolt ruhákat. Nem akartam, hogy rajtam legyenek. Vissza akartam térni a valódi Nataliehoz, és ehhez mindentől meg kellett szabadulnom, ami hozzá kötődik. Nem akartam őt magát száműzni az életemből, mert ahhoz túlzottan is kialakult bennem már a ragaszkodás iránta. De úgy éreztem, szükségem van egy kis távolságra tőle. Kellett egy kis idő, hogy rendbe tegyem az érzéseimet.
Felvettem egy V kivágású krémszínű felsőt, hozzá egy fekete csőfarmert, és készen is álltam. Rendeznem kell a dolgokat. Első dolgom volt, hogy Sung Jaet felhívjam, és szóljak neki, holnap megyek munkába.
Ezt könnyen lerendeztem, Jae csak a hogylétem felől érdeklődött és nagyon örült, hogy meggyógyultam és mehetek ismét dolgozni. Azt mondta, már hiányolta a fecsegésemet a Cakeből. Amikor ilyen, mindig mosolyt csal az arcomra. Ilyenkor érezni igazán, hogy nem egy munkamániás hajcsár, hanem egy jó barát. Aki mellesleg a főnököm, szóval hangosan megjegyezte, hogy mostantól még jobban kell hajtanom. Nahát, máris kezdek visszazökkenni a szürke mindennapokba. Furcsa, de ez szörnyen megnyugtatott. Ezután bejelentkeztem Amynél és Emmánál is, mert nagyon régen beszéltem velük, az utóbbival főleg.
Egyből megkönnyebbültem. De aztán, ahogy leraktam a telefont, - Amy szokás szerint ontotta magából a mondanivalóját - elkezdett a tenyeremben rezegni a készülék. Nekem pedig a gyomrom a torkomig ugrott, és anélkül, hogy megnéztem volna, tudtam, hogy ki lesz az.
- Elmentél - kezdi Junsu nyugodt, kimért hangon. Férfias hangjának dallamától bizsergés járja át a gerincem mentén a hátam. - Valami baj van?
- Nincs - felelem halkan. Megint elvesztettem a hangomat valahol. Ez elég gyakran előfordul, ha vele beszélgetek.
- Elrontottam valamit? - kérdi, és kezd egyre hűvösebbé válni a hangja.
- Nem - motyogom, és frusztráltan megdörzsölöm az arcom. - Figyelj, Junsu... - kezdem egy nagy gombóccal a torkomban - úgy érzem, hogy kell egy kis idő. Szükségem van egy kis térre.
Egy ideig nem felel semmit, és már azon gondolkozom, hogy letette, amikor végre újra beleszól a készülékbe.
- Térre? - kérdi cinikus hangon. - Hmm, értem.
- Junsu, ez nem miattad van, én csak-
- Megértettem - vág közbe, és megköszörüli a torkát. - Majd értesíts, ha sikerült elfogadnod az érzéseidet irántam.
A telefon ütemes búgó hangját hallom a fülemben tompán, mert a szívem dörömbölése elnyomja. Hatalmas gombóc fojtogatja a torkomat, a gyomrom pedig akkorának érzem, mint egy dió.
Nem, nem sírtam. Egy csepp könny sem hagyta el a szememet. De éreztem, hogy elrontottam valamit. Junsu teljesen bezárult előttem, és ez az én hibám. Maximálisan.


Két hét telt el. Egyáltalán nem hallottam semmit Junsu felől, és nekem nem volt elég bátorságom felhívni. Azóta teljesen el vagyok úszva mindennel, semmi sem tud lekötni igazán, mindent félbehagyok amit egyszer elkezdek. Azt hiszem, teljesen kezdek szétcsúszni. Vicces, nem? Én akartam teret, és mégis engem fojtogat a távolság.
Eddig kétszer találkoztam Junhoval. Igyekszünk rendezni a dolgokat kettőnk között, bár ő tudom, hogy többet szeretne. A vak is látná. De örülök, hogy rá számíthatok. Nehezen nyelte le, hogy láthatóan Jun.K-t választottam helyette. Azt mondta, hogy még meg fogom bánni, de ő ezt soha többé nem fogja a fejemhez vágni. Ha szükségem lenne rá, ő mindig ott lesz, hogy segítsen. Aztán, ott volt még Wooyoung. Nagyon örültem a társaságának, sokszor átugrott hozzám egy jót beszélgetni, vagy hozott magával filmet, és betelepedve a tévé elé megnéztük. Újra úgy éreztem magam, mint hosszú évekkel ezelőtt, amikor a gimiben feljárt hozzánk matekból korrepetálni vagy pátyolgatni a szívem, ha összetörték. Egyetlen ember hiányzott csak a képből. Apu, aki mindig kimérten méregette, hogy vajon mit akarhat a lányától egy zenebolond gimis srác. Apropó, apáék is végre haza látogattak. Igaz, hogy csak egy hétvégére, de nagyon örültem nekik. Hoztak nekem szuvenírt, és beültünk egy jót ebédelni, ahova természetesen Shelly is velünk tartott. Meg kell hagyni, Shell állandó tartozékai az ilyesmi programoknak, apa nagyon kedveli, szinte a második lányaként tekint rá.
Aztán mielőtt még újra elmentek volna, tartottunk egy csajos napot is Da Haevel, mert kijárt neki. A női katonákról amúgy azt hinnék, hogy biztos nagyon férfiasak. Ez alapjaiban véve baromság, mert Da Hae minden, csak nem pasis. Nagyon is csinos, korához képest, bár kemény nő, az biztos. Sosem tekintettem, és amíg élek, nem fogok tudni úgy nézni rá, mint az anyámra. Nekem meg van a vér szerinti édesanyám, akit nagyon szerettem. Da Hae nem pótolhatja őt, de szörnyen szeretem őt is, így nagyon fájna, ha elveszíteném. Olyan, mint egy kedves nagynéni, aki mellesleg az apám felesége. Tudom, hülye egy hasonlat, de tényleg így áll a helyzet.
Aztán, miután apáék ismét elrepültek - most jelenleg Izraelbe irányították őket, elég nagy szarban van a Gázai-övezet - még volt egy teljes hetem Shelly meglepetés partijáig, így azzal foglalatoskodtam.
Mindenkit meghívtam, akit az a nagyszájú szívesen látna a születésnapján, elrendeztem a helyszínt, a menüt és a dekorációt is. Nekem mondjuk nehezebben megy az ilyesmi, mint Shellynek, aki tekintve, hogy rendezvényszervezésből él, könnyű szerrel megoldja az én partimat. Igen, ilyenkor mindig hatfelé áll a fejem, mert nem tudom az ő segítségét kérni, mint más helyzetekben.
Ja és az még hab a tortán, hogy neki nem egyszerű a kedvére tenni. Imádja a csillogást, a tömeget. Így adódott, hogy végül hatvanan jöttek a bulijára. Pedig háromszor is átszanáltam, hogy beférjünk az apartmanba, amit béreltem.
Az egykor pékségként működő helyiség nem volt egy hatalmas hely - én is pénzből élek emberek, nem szállhattam el - így jól meg kellett gondolnom, hogy kit hívjak meg, és ki maradjon ki idén a listából.
Végül nagyon jól sikerült a parti, Shelly teljesen meg volt hatódva - bár titkon számított egy bulira - és szülinaposhoz illően szétszedte a helyet a tömeggel együtt. Nagyon jól szórakoztunk, rendesen fogyott minden, rongáltak is jócskán, a hangos zenétől pedig még napokig csengett a fülem. De megérte. Mert láttam Shellyn, hogy nagyon jól esik neki, hogy ennyit vesződtünk a dologgal - a végére Emma és Amy is észbe kapott, hogy segíteni kéne - és időt nem spórolva csaptunk neki egy hatalmas partit.
A dologhoz hozzá tartozik, hogy Shell szülei messze laknak, így minden évben mi lepjük meg. Ők egy napra szoktak ide utazni Szöulba, - diplomaták, folyton utaznak - hogy felköszöntsék és átadják az ajándékait.
Tehát ebben a két hétben minden időm a barátokra ment el és a munkára. Aminek nagyon örültem, mert tudom, hogy elhanyagoltam mindent.
Napközben sikerült mindig kiűznöm a fejemből Junsut, de esténként, lefekvés előtt... volt időm mindig teljesen magamba zuhanni miatta. Kínzott a hiánya, ölni tudtam volna csak pár percért, hogy láthassam. De mégis visszatartott valami. A büszkeségem. Tudom, hogy hülye voltam és szörnyen makacs. De így éreztem helyesnek.
Addig a napig...

A reggel úgy indult, mint bármelyik másik. Rohanás a munkába, hogy ne rúgjon ki Sung Jae, jó képet vágni és mosolyogni a vendégekre, miközben kiszolgáltam őket. Átbeszélni a lányokkal azt az időt, amit külön töltöttünk. Kifaggatni Emmát, hogy kibékült-e végre a barátjával. Pátyolgatni Amy szívét, akit megint felültettek. Délben elsietni a lányokkal a szokott helyre, hogy ebédeljünk. Aztán visszarongyolni a melóhelyre, hogy ne legyünk lecseszve. Eddig minden rendben.
Aztán délután háromkor lerakni az igát, és hazamenni a cuki Chevrolet autónkkal, hogy lepakoljunk és szusszanjunk egyet a lakásunkban. Fél óra telefonbeszélgetés Wooyounggal, szinte már ez is napi rutin. Eddig sincs semmi furcsa.
Ezek után egy kakaóval betelepedni a tévé elé, és várni, hogy a lakótársunk haza érjen. Aki pontban ötkor be is vágja maga mögött a tölgyfa ajtót. És még ekkor sincs semmi változás.
Aztán ekkor jött a feketeleves.
- Natalie! - kiált be nekem Shell idegesen. Feltápászkodom a kanapéról, és megigazítva magamon az itthoni, szokásos göncömet, kilépdelek a konyhába.
- Igen? - kérdem nyugodtan. Ő frusztráltan tekint rám, és ekkor már tudom: baj van. - Mi történt?
- Junsu kórházban volt.
- Mi??? - szalad fel a szemöldököm, és idegesen beletúrok a hajamba.
- Ma engedték ki. Összetalálkoztam Nichkhunnel, ő mesélte.
- Úristen! És jól van!?
- Az orvosok azt mondták, hogy túlhajszolta magát. Napok óta nem aludt és evett rendesen.
- Ó - ennyit bírok kipréselni magamból. Belülről máris mardos a bűntudat, mert valahol mélyen tudom, hogy ez miattam is lehet. Előfordulhat, hogy túl reagálom a helyzetet és nekem semmi közöm az egészhez, szimplán Junsu kipurcant a sok melótól. De mi van, ha nem!? Ha én tehetek az egészről, miattam hanyagolta el magát?
- Oda kell mennem - jelentem ki monoton hangon, és elindulok a szobám felé.
- Natie, várj! Már minden rendben van vele, és hidd el, jobb lenne, ha most nem mennél oda!
- Nem érdekel, ha nem akar látni. Nekem kell őt látnom! Muszáj, egyszerűen megőrülök nélküle!
- Natalie! - kiált utánam, és követ a szobámig. Ahogy belépek a gardróbba, csak kirángatok egy garbót és egy nadrágot a polcokról. - Hallgass rám! Ne legyél meggondolatlan.
- Úgy hiszem, egy ilyen helyzetben hozhatok felelőtlen döntéseket.
- Figyelj, Natalie... Nichkhunnel sok mindenről beszéltünk, és mesélt Junsuról, hogy mi van vele mostanság-
- Igen, tudom, biztos jól meg van nélkülem - vágok közbe, és átveszem a ruhákat. Miközben felrángatom magamra a hótaposóm, Shelly próbál jobb belátásra bírni.
- Nem értesz semmit, Natalie. Hidd el, nagyon  meg fogod bánni, ha most oda mész! Kérlek, hallgass rám!
- Nem, Shell. Most nem - felelem határozottan és elvágtatok mellette. Felkapom a kocsikulcsom a bejárati ajtó melletti szekrényről, és kinyitom a nyílászárót.
- Natalie, az istenért! Csak te fogsz sérülni!
- Nem érdekel! - kiáltok rá. - Mindig csak hátráltatsz, nem érdekel, hogy én mit akarok! Mindig csak azt tartod szem előtt, hogy neked mi jó!
- Úristen, Natalie. Ha hallanád magad - mondja gúnyosan. - Jól van. Menj csak. Majd megtudod magad is. De utána ne gyere hozzám sírva!
Hangosan dörren az ajtó, ahogy Shelly becsapja utánam. Lesietek a lépcsőkön, kettesével ugrálom át őket. Kirontok a vasajtón, és oda szaladok a Chevymhez. Kioldom a riasztót, és betoppanok a vezető ülésre. Gyorsan kihajtok a parkolóból, és besorolok a forgalomba.
Kevesebb, mint húsz perc alatt Junsu apartmanjához érek. Besietek az üveges ajtón, és oda száguldok a portás sráchoz.
- Ó, Miss Flynn. Rég láttam.
- Ne haragudj, most nincs időm csevegni. Meg kaphatnám a kulcsot Mr. Kim lakásához.
- Persze, természetesen - biccent és hátat fordít nekem. - Mr. Kim direkt másoltatott magának, néhány héttel ezelőtt.
Idegesen kopogok a fa íróasztalon, amíg keresgél a felakasztott kulcsok között.
- Á, meg is van - akaszt le egy csomót, és visszafordul felém. Átcsúsztatja nekem, és már indulnék, amikor mégis maradásra késztet. - Szólok majd Mr. Kimnek, ha haza ért, hogy fent várja.
- Mi? - kérdem tőle, és visszasietek elé. - Nincs itt?
- Nem, utoljára egy hete járt itt. Nem tud róla? - kérdi furcsán nézve rám.
- De, de - próbálok hihetően hangzani. - Csak elfelejtettem. De akkor elé is megyek, inkább nem várom meg az üres lakásban - biccentek felé és sietősen elhagyom az apartmant.
Vissza szaladok a kocsimhoz, és becsapom magam után az ajtót. Nagy levegőket véve gondolkozom. Ha itt nincs, máshol nem lehet, csak a hotelben. Melyik is volt az?
Automatikusan nyúlnék a műszerfalon lévő telefontartóhoz, de rájövök, hogy még a mobilom is otthon hagytam a nagy sietségben, az éjjeli szekrényemen. Idegesen csapok rá többször is a kormányra. Miután kidühöngtem magam, csalódottan hajtom rá a fejem. Percekig csak a szuszogásomat lehetett hallani az utastérben, amikor hirtelen felkaptam a fejem.
- Hát persze! - kapok a GPS-hez, és visszakeresem a nemrégiben betáplált úti célokat. És meg is van.
72 Nakwon-Dong, Jongno-Gu, Jongno-Gu, Seoul

Nagyot sóhajtva nézek fel a magas építményre, és azon gondolkozom, hogy tudnék feljutni Junsu lakosztályához. Közben elmerengek, hogy milyen régen jártam már itt. Elmosolyodom, amikor eszembe jut, hogy első alkalommal milyen átlátszó indokkal sikerült felkerülnöm Jun.K ideiglenes otthonába.
Beszívom a hideg levegőt, és felkészülök rá, hogy ellenállásba fogok ütközni.

Vicces, hogy végül milyen könnyen feljutottam. Visszagondolva, az ismerős portáslánynak a  tekintete szinte gúnyos volt, amikor átadta a mágnes kártyát. Amikor pedig elmondta, hogy még a gépben is szerepel, hogy szabad bejárásom van Junsu lakosztályára, szinte köpte a szavakat. Hmm, hát igen. Meg lehet rólam a véleménye.
A torkomban dobogó szívvel álltam a felvonóban. A kijelzőn figyeltem, ahogy egyre növekszik az emeletek száma, aztán, amikor a panelen megjelent a hármas szám, elszorult a torkom. A hideg futkosott a hátamon, ahogy végig mentem a folyosón a 205-ös szobáig. Késlekedés nélkül húztam le a mágneskártyát az olvasóban, és benyomtam az ajtót.
- Junsu? - kérdeztem az üres előszobában, ahogy egyre beljebb lépdeltem a lakosztályban. Először megfordult a fejemben, hogy itt sincs, és el kell mennem a Lotusba, amikor egy hangos koppanást hallottam a hálószoba felől. A mellkasomban csak úgy dörömbölt a szívem, minél közelebb értem az ajtóhoz. Vettem pár mély levegőt, mielőtt kidobom a taccsot, és lenyomtam a kilincset.

Olyan kép fogadott, ami biztos, hogy örök életemben kísérteni fog.
Junsu erősen kefélte az ágyon fekvő nőt, aki hangos nyögésekkel jutalmazta érte. Kitágult szemekkel bámultam a jelenetet. Jun.K átszellemülten mondott malacságokat a lánynak, úgy, mint nekem tette egykor. Éreztem, ahogy hetek óta, először megindultak a könnyek a szememből. Amikor becsapódott mögöttem az ajtó a huzattól, a párocska megfagyott.
Junsu idegesen pillantott hátra, míg meg nem pillantott. Lesütötte a szemeit, míg a lány zavartan kapkodta a fejét közöttünk.
- Meg tudom magyarázni...
- Ne fáradj! - felelem elfúló hangon, és hátat fordítok az ágynak. Sietősen lenyomom a kilincset, és kirontok a hálóból.
- Natalie, várj!
- Junsu, ne hagyj már itt! - kiált utána a lány, ahogy Junsu utánam iramodik.
- Natalie! - ragadja meg a karom Jun.K, maradásra bírva. Könnyes szemekkel fordulok vissza, hogy ránézzek.
- Hagyd már azt a lotyót, és gyere vissza! - ront ki a nő is.
- Hallgass, Bianca!
Szinte megdermedek, és azonnal elborítja az agyam a vörös köd. Minden végtagom remeg a visszafojtott dühtől.
- Bianca, mi? - kérdem gúnyosan, és kirántom a kezem Junsu karmai közül. - Soha többé nem akarlak látni!
Megfordulok és amíg futva kiérek a lifthez, újra kibuggyanak könnyeim.