10. rész - Akaraterő

Chapter 10 - Akaraterő

Zakatoló szívvel nézem végig, ahogy Junho könnyed mozdulattal áll fel az étkezőnktől.
- Álmomban sem gondoltam volna, hogy épp vele foglak viszont látni. - arcán egy gúnyos mosoly játszik, amitől felkeveredik a gyomrom. Az ilyen esetekben nagyon kiábrándító tud lenni Junho. Szinte már ijesztő. A szemei villámokat szórnak Junsu felé, és amikor csak egy pillanatra is rám tekint, abból sugárzik a megvetés.
Egy rossz érzés feszíti satuba a torkomat, és úgy érzem, hogy még nyelni sem bírok.
- Jól éreztétek magatokat? - pillant rám Junho lealacsonyítóan, amitől végképp hánynom kell.
Egyszerre olyan ellenszenvessé válik az egész lénye, hogy nem tudom elviselni még a jelenlétét sem a Shellyvel közös lakásunkban.
- Ez a kettőnk ügye, Lee. Szerintem ne keverjünk bele senkit.
- Kettőnk közül nem is tudom, hogy ki kezdte el ezt a játszmát. - szűkíti össze Junho a szemeit, és mély levegőket vesz kitágult orrlyukain keresztül.
- Valóban, én voltam. De te most folytatod. - Jun.K lazán kikerül, és megáll Junhoval szemben. Így a széles vállaitól nem sok rálátásom marad a továbbiakban. Idegesen veszekedni kezdenek valami olyasmiről, hogy Junsu egy érzéketlen szemétláda, a nőket csak kihasználja, Junho pedig legszívesebben jól elintézné.
A lényeg ennyi volt, természetesen nem ilyen szép szavakkal előadva az ő szájukból, és nem is ilyen nyugodt körülmények között zajlott le.
Meg kell valljam, hogy sok mindenben Junhonak adok igazat, de nem szólok bele a dologba. Amíg el nem kezdenek durvulni.
- Elég legyen! - kiabálok rájuk, az utolsó pillanatban, mert Junho keze néhány centire volt már csak Junsu arcától. - Ne itt játsszátok a nagyfiút! Itt, ebben a lakásban nem lesz verekedés. Junho, kérlek, menj el.
A megszólított szinte úgy néz rám, mintha valami oltári nagy baromságot mondtam volna. Kitágult szemekkel néz, majd hitetlenül, kínjában elneveti magát; lerázza Junsu kezeit az ingéről, leporolja magát, és hangosan bevágja maga mögött a bejárati ajtót.
Könnyek égetik a szememet, miután felfogom, hogy elküldtem, és úgy érzem, hogy hibát követtem el.
Már majdnem utána szaladok, amikor Junsu hangja ébreszt fel, és muszáj kiegyenesednem, hogy rá tudjak nézni.
- Mit mondtál? - kérdem rekedten, mert annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel sem fogtam mit beszél.
- Azt, hogy rád férne egy tea. Meg egy meleg ágy. - jelenti ki, és mielőtt még bármit is reagálhatnék, a karjai közé kap, és elkormányoz minket a szobámig. Nem tudom, miből jött rá, hogy a két háló közül melyik az enyém, de végül sikeresen lehelyezett az ágyra. Gyengéden betakargatott, majd egy kis időre magamra hagyott.
Már azt hittem elment, amikor visszatért egy csésze gőzölgő zöldteával. Mint egy kisgyereknek, a markomba nyomta; kikötötte, hogy az egészet gurítsam le, és utána feküdjek le pihenni.
Egy apró puszit nyomott a homlokomra, mielőtt feltornászta volna magát az ágyam végéből, majd halkan bezárta az ajtót, és feltehetően haza ment.
Megfogadtam a tanácsát, és álomra hajtottam a fejemet.
Legalábbis én vízszintesbe helyeztem magam, csak a szememre nem jöttek az édes álmok. Pedig én úgy próbálkoztam...
Végül két órányi forgolódás után szinte kidobott magából az ágy. Elmentem, vettem egy frissítő zuhanyt.
Céllal tettem mindezt. Először is, úgy éreztem, hogy így a mai napi stressz elmúlhat a szervezetemből. Valamint, úgy hittem, így képes leszek lemosni magamról a bűntudatot.
Amint végeztem, megtörölköztem, megszárítottam a hajam, majd egy mozdulattal felcsatoltam. Hagytam kint lógni pár tincset, azokon az ujjammal tekertem egyet. Feltettem egy kis spirált, majd felhúztam az egyik csőszárú farmerem, egy fekete garbóval kiegészítve. Mivel a tegnap viselt barna bokacsizmám Junsu lakosztályán maradt, így a bakancsom mellett döntöttem. Szorosan bekötöttem, aztán magamra vettem a fekete szövetkabátom, és a biztonság kedvéért egy piros sálat is tekertem a nyakam köré.
Már délután öt óra volt, és ilyenkor a korai téli napokon már elég rendesen lehűlt a levegő.
Kulcsra zártam magam mögött a bejárati ajtót, miután minden lámpát leoltottam a lakásban.
Mivel a Chevym is a hotel parkolójában maradt, így maradt a tömegközlekedés. Az első buszra fel is szálltam, ami az úticélom felé vitt. Amikor megláttam az ismerős háztömböt, nagy kortyokban kellett nyeldesnem a levegőt, hogy lenyugtassam a szívemet.
Nem éreztem a hideg szelet, ami az arcomba süvített, miközben ellépdeltem a Lotus bejáratáig.
A személyis srác kedvesen köszöntött, mintha csak egy régi ismerősével találkozott volna össze véletlenül, amit én is viszonoztam. Kifizettem a belépő árát, majd miután a srác feltárta az ajtót, beléptem a zajos helyiségbe.
Egyből egy bizonyos embert kezdtem keresni a tömegben. Végig pásztáztam a szememmel az egész helyiséget, és amikor nem találtam, úgy döntöttem, hogy szét nézek a bokszok között is.
Út közben valaki elkapta a kezem, és meg kell mondjam, hogy egy hatalmas kő esett le a szívemről, amikor nem Junsu kacér mosolya fogadott.
- Szia Natie. - mosolygott rám Chansung, és adott két puszit az arcomra. - Mi járatban erre? Junhot keresed? Ma szabadnapos.
- Nem, nem őt keresem. - rázom meg a fejem. - Egy barátom is itt dolgozik, és őt jöttem meglátogatni.
- Hogy hívják? - kérdi és kedvesen elmosolyodik.
Idegesen megvakarom a tarkóm, ahogy belenézek őszinte szemeibe. De kivételesen nem azért, mert megint Wooyoungra kell hivatkoznom.
Egyszerűen csak... Chansungnak eléggé hiányos az öltözéke, és ez zavarba hoz.
- Jang Wooyoungnak. - felelem, mire egyből megragadja a kezem és magával húz.
- Még pont időben jöttél. Ma délelőttös volt, és már készül indulni. Igazából már rég otthon lehetne, csak Jun.K beteget jelentett, így helyette be kellett vállalnia néhány órát. - Chansung megcsóválja a fejét, és egyenesen a személyzet részleg felé kormányoz.
Beteget? Talán azért tette, hogy velem lehessen? Ilyesfajta kérdések kavarognak a fejemben, de végül rá kell jönnöm, hogy ennek nem valami nagy a valószínűsége. Mért pont miattam lógná el a melót Junsu? Mikor láthatóan élvezi is amit csinál, sőt még talán túlzottan is előtérbe helyezi a munkát.
És azok után, amit az első Lotusos estém alatt láttam, nincs kétségem afelől, hogy itt a nők szinte bálványozzák. Én is csak egy vagyok a sok nő közül, akin kiélheti a perverzióját.
Jaj, buta Natie. Túl hiszékeny tudsz lenni. Biztos csak szimplán nem volt kedve bejönni a bárba. Talán egy kis szabadidőre vágyott, amit olyan lányokkal tölthet el, akiket maga választhat ki a felhozatalból, és nem fordítva.
Annyira elveszek a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy máris a szűk kis folyosón termünk. Egy bordó ajtó előtt állunk, amin a Wooyoung név áll aranybetűkből kirakva. Chansung néhány határozott koppintással adja a bent tartózkodó férfi tudtára, hogy látogatója jött. Miután felhangzik egy 'Szabad.' felelet, a kísérőm egy mosollyal az arcán, integetve magamra hagy.
Eddig tudott csak kísérni. Innentől már csak rajtam múlik, hogy mi lesz a végkimenetel. De ha már idáig jöttem - egy olyan helyre, ahova megfogadtam, hogy soha többet nem teszem be a lábam - nem hátrálhatok pont most meg. A célvonalban nem állhatok meg.
Erőt veszek magamon és kinyitom a falapot, majd be is hajtom magam mögött azt.
- Jaemin, ha arra akarsz rávenni, hogy még egy órát maradjak, akkor a válaszom ne- - Wooyoung meglepetten mereszti rám a szemeit, amikor megfordul a tengelye körül. - Natalie? Te meg, hogy kerülsz ide?
- Zavarok? - kérdem tőle kínosan.
- Dehogyis! Úgyis épp menni készülök, beülhetnénk egy kávéra.
- Valójában, csak azért jöttem, hogy beszéljek veled. - mondom halkan, de meghallja, így megáll a pakolásban és ismét rám tekint. - Pontosabban, kérdezni szeretnék valamit.
- Oké. - feleli lazán, és lehuppan a sminkes asztala mellett lévő szófára, majd hellyel kínál. - Szóval mi a helyzet? - kérdezi tőlem, de először valahogy nem tudok belevágni. - Nyugodtan mondhatod.
Veszek pár mély levegőt, és úgy érzem, hogy egy olyan kérdéssel kell indítanom, amitől rá jön, hogy komoly a dolog.
- Jézusom, Lie, mond már. Megijesztesz. - szól rám, így ráemelem a tekintetem, és mélyen belefúrom a tekintetem az ő mogyoróbarna szemeibe.
- Miért beszéltél a minap olyan gyűlölettel Junsuról? És őt miért tölti el félelem a neved hallatára? Mit titkoltok előlem, Wooyoung?

9. rész - Nincs menekvés

Chapter 9 - Nincs menekvés

Egy közeli étterembe ültünk be, ami nem lehetett többre a hoteltől, mint hét saroknyira. Mi mégis Junsu fényűző kocsijában mentünk, mert ő így akarta. Én nem veszekedtem vele, hogy ez felesleges ennyi távolságért, és figyelnünk kéne a környezetre; de valljuk be, kije vagyok én Jun.K-nek hogy kioktassam? Az ég világon senkije. Csak egy nő, akit ő meg akar dönteni. Hiába fogadtam el az ebéd meghívását, nem bízom meg benne. Jól tudom, hogy milyen, és előbb-utóbb úgy is csak gerincre akarna vágni. Mint minden hozzá hasonló férfi tenné.
És ez már magában kiábrándító.
- Választottál már? - kérdi tőlem, miközben a saját étlapját fürkészi. Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak tűnik. De nekem minduntalan az kavarog a fejemben, hogy mi van, ha ez csak álca. Egy nagyon jó, és hihető álarc, amit még be is vennék, ha nem lennék ilyen bizalmatlan az emberekkel szemben.
- Még nem. - felelem ugyanazzal a hanghordozással, amivel ő feltette a kérdését. Valójában, fogalmam sincs, hogy mi áll az étlapomon. Annyira lefoglal, hogy kielemezzem Junsu viselkedését, hogy még egy pillantást sem vetettem rá. Pedig ideje lenne, mert az ciki lesz, ha jön a pincér, és én csak hablatyolok.
Végül ráemelem a papírnoteszre a tekintetem, és végig futom a sorokat. Kiválasztok egy szimpatikusnak tűnő ételt - aminek még a nevét is értem. Mellesleg, voltatok már francia étteremben? Én még soha. És egy tipp, ha ilyen étteremben akarsz ebédelni, minimum hozz magaddal egy szótárat. Azt hiszem, hogy jegyzetelnem kéne, hogy nekem is milyen teendőim lennének, ha sor kerülne még egy ilyen esetre. Bár kitudja, lehetséges, hogy soha többé nem tudok egy ilyen étteremben lenni. Saját zsebből nem tudnám megfizetni, mert minden étel méregdrága.
Egy fiatal srác jön felvenni a rendelésünket, ami mellé Jun.K még egy üveg félédes vörösbort is kér.
Titokban mosolyogva figyeltem a reakcióját, amikor a pincér srác sokkal több figyelmet fordított rám, és feltehetően megpróbált velem flörtölni, amivel sajnos nálam nem ért célt.
- Jól érzed magad? - kérdi tőlem, ahogy a nemrégiben kihozott hűtött bort kortyolgatjuk.
- Nem tudom, egyesek szerint betegen kéne nyomnom az ágyat. - nézek rá összeszűkített szemekkel, mire huncutul elmosolyodik.
- Igaz is, ne haragudj. Sungjae az üdvözletét küldi, és kiírt téged egy hétre a munkából.
- Jó, hogy mondod. A végén még idő előtt bementem volna a Cakebe.
- Cake? Hol is dolgozol pontosan? - kérdi, miközben újra tölt magának az alkoholból.
- Semmi érdekes, csak egy beülős kávézó.
- Merre van? Szívesen beülnék egy kávéra valamikor.
- A közelben. - zárom le ennyivel, és belekortyolok ismét a poharamba. Az üvegen keresztül látom, hogy Junsu engem vizslat, de hiába. Nem fogja kihúzni belőlem, hogy pontosan hol van a Candy Cake. Elég nekem, hogy Junho már lassan törzsvendég lesz ott, ha megjelenne ott Jun.K is, akkor ott elszabadulna a pokol. Elég volt a Lotusos eset, nem kérek ismétlést.
- És te? Mióta is vagy chippendale? - kérdem tőle nyugodt hangon. De valójában legbelül a gyomromat valami rossz érzés szorongatja. Valamiért Junhotól jobban elfogadom a munkáját, mint Junsu esetében.
A furcsa az, hogy elég hangosan tettem fel a kérdésem ahhoz, hogy másik is könnyedén meghallhassák, de neki a szeme sem rebbent, csak kihívóan elmosolyodott.
- Elég régóta. - feleli kimérten. - Jó ideje, hogy tudjam, mire vágynak a nők.
- Legalábbis az olyan nők, akik a magad fajták szolgálataira szorulnak. - teszem hozzá egy köhintéssel.
- A minap te is igénybe vetted a szolgáltatásaimat, ha nem tévedek. - lazán hárítja a támadásom, sőt ő kerít be engem. Megfogott.
- Szülinapi ajándék volt. - mondom védekezően.
- Valóban? - vonja fel a szemöldökét, és megtámasztja az állát a tenyerén. - Ha tudtam volna, akkor kaptál volna kedvezményt. Vagy plusz szolgáltatásokat. - teszi hozzá gúnyosan, amitől kiszárad a szám.
- Nem volt rá szükség. Hidd el, megbántam, hogy betettem a lábam arra a helyre.
- Mégis újra feltűntél. - a tenyerével elrejti a mosolyát, de a szeme csillogása így is elárulja.
- Igen. De nem miattad. Ha ezt hitted, akkor túl nagy a magadba vetett hited. - teszem karba a kezeim frusztráltan.
- Hát ki miatt?
Ha most megmondom, hogy Junho vitt oda, akkor annak nem lesz jó vége. Valahogy úgy érzem, hogy köztük feszül egy kimondatlan ellentét, aminek jelenleg én vagyok a fő okozója.
- Egy gyermekkori barátom is ott dolgozik.
- Barát? Hogy hívják? Talán ismerem.
- Jang Wooyoung. - felelem, mire ő nagy szemeket mereszt.
- Milyen kicsi a világ. - feleli, és köhint egyet idegességében. - Jól ismerem.
- Honnan? - kérdem tőle, és most úgy érzem, hogy felül kerekedhetek. Zavartnak tűnik, én pedig azon leszek, hogy ezt kihasználjam.
- Régebbről. - feleli, és úgy tűnik, hogy nem akar többet elárulni. - Nem vagyunk kimondott puszi pajtások, hogy úgy mondjam. - teszi még hozzá, és ő lezártnak tekinti a témát. Megfogtam. Úgy tűnik ez egy gyenge pontja. A közeljövőben még hasznomra válhat. Ha mástól nem is, akkor Wooyoung barátomtól fogom megtudni, hogy mi ez a nagy hallgatás. Ha kell akkor leitatom, hogy felfedjem az igazságot.

Végül egész nyugodtan telt el a hátralévő idő, ettünk, és néha fel-felröppent egy-egy téma. Általában semleges dolgokról ment a csevej, mert onnantól, hogy Wooyoung szóba jött, Junsu végleg bezárkózott. Nem tudtam mindezt hova tenni, de egyre inkább kíváncsi lettem, hogy mi folyik itt.
- Köszönöm az ebédet. - küldök Jun.K felé egy mosolyt, majd úgy döntök, hogy ideje lelépnem.
- Haza indulsz? - szól utánam, mire megtorpanok, és felé fordulok.
- Igen.
- Nem mentünk el kabátot venni. - indul meg felém.
- Erre semmi szükség. Otthon van elég meleg holmim, szóval-
- Akkor haza viszlek. - jelenti ki szilárd hangon, így tudom, hogy esélyem sincs, hogy elutasítsam az ajánlatát.
Az úton Jun.K egy kicsit szabadabbá válik, újra visszatér a kiegyensúlyozott oldala, akivel akkor találkoztam, amikor le akartam lépni a hotelszobából.

Amikor oda érünk a háztömb elé, én egy 'Sziával' el is szeretnék köszönni tőle, de ő pofátlan módon meghívatja magát egy kávéra, így muszáj felvinnem magammal. Bénázok még egy sort a bejárati ajtónál a kulcsommal, mert Jun.K idegesítő megjegyzései a házra megzavarnak.
Aztán végre megadja magát a zár, így feltárul a nyílászáró, én pedig beengedem magunkat.
- Szóval, akkor egy kávé. - szólalok meg, és megindulok az előtérből a konyha felé, miután levettem az új csizmám.
De ahogy elcsoszogok a konyháig a mamuszomban, olyan látvány fogad, amitől meghűl a vér az ereimben.
- Örülök, hogy haza értél, Natalie. Shelly engedett be, de neki egy tíz perce el kellett mennie. Rád vártam. De úgy látom, hogy feleslegesen. - néz a hátam mögé vérfagyasztó tekintettel, amitől egyszerre úgy érzem, hogy rab vagyok a saját lakásomban. Két tűz közé kerültem. Nincs menekvés.

8. rész - Kész paradoxon

Chapter 8 - Kész paradoxon

Olyan furcsa más ágyában ébredni. Egy ideig még hallgatóztam az este, ahogy Junsu feltehetően elment fürdeni, majd a konyhában foglalatoskodott, és végül bútor tologatás hangja csapta meg a fülem. Utána elnyelt magába a sötétség, és úgy éreztem, hogyha nem vigyázok, magába szippant a puha ágy. Mindennek meghatározó Junsu aromája volt. A takarónak, a párnáknak, sőt a lepedőnek is. Egy illatbomba. Mintha magába szívta volna az idők során a garnitúra Jun.K férfias lényét.
Valahogy ijesztő volt így álomra hajtani a fejemet, de egyben megnyugtató is. Ellentmondásos érzelmek uralták a szívemet, a gondolataim csak úgy kavarogtak a fejemben. Este és ma is, ahogy kinyíltak a szemeim a nap első sugaraira.
Szinte véltem érezni a nyugalmat ami körbelengte az egész helyiséget. Sokáig feküdtem még mozdulatlanul, lehunyt szemekkel, a tegnap történteken mélázva. Minden olyan hihetetlennek tűnt. Megremegett a testem, ahogy eszembe jutott, milyen durva volt velem Junsu. Örökre elakartam felejteni azt a vadállatias viselkedését, ami még most is rettegéssel tölt el.
De minduntalan eszembe jutott az elveszett tekintete, ahogy rám nézett, amikor azt kérdezte, miért is jöttem valójában. Felrémlett, milyen elesettnek tűnt a Lotusban, amikor úgy éreztem magam, mint egy csaló gazember, aki hátba szúrta a társát, és a saját bőrét mentve lelépett.
Kész paradoxonba estem. Képtelen voltam rendet tenni a fejemben. Az egyik felem a pokolra kívánta ezt a férfit; a másik pedig kíváncsiságból és merő vágyból tudni akarta, mit takar ez a kemény külső. Junsu olyan jégpáncéllal rendelkezett, ami nem engedett rálátást semmire. Egy kemény fallal, amit talán soha nem tudnék ledönteni, bármennyire is ostromolnám.
Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor meghallottam a csengőt kintről. Senki nem nyitott ajtót, de még kétszer-háromszor felcsendült a csilingelő hang, így úgy döntöttem kibújok a rejtekemből, és megnézem ki az. Bár ez a lakosztály nem az enyém volt, de úgy éreztem, kötelességem gondoskodni róla.
Ekkor kezdtem először elszégyellni magam, hogy csak így itt aludtam. Sőt, már tíz óra volt, tehát a munkából is régen elkéstem.
Bátortalanul nyitottam ajtót, de végül megnyugodtam, amikor észleltem, hogy csak egy fiú a hotel személyzetből.
- Jó reggelt, hölgyem. Elnézést a zavarásért, ne haragudjon, ha felébresztettem.
- Semmi gond. - motyogom zavartan, és eltűrök egy tincset az arcomból. - Miben segíthetek? - eszembe jut, mi van, ha Junsu azért hívatta ide a srácot, hogy kidobasson. De ha így is van, ő mégis hol van? Elment volna már dolgozni a bárba?
Valahogy nem jellemző rá, hogy másra bízza a piszkos munkát. Olyan férfinak tűnt, aki szereti a kezében tartani az irányítást, és nagyon is szereti az efféle helyzeteket.
- Ön semmiben, kérem. - biccent felém egyet, és egy pillanatra elfordul tőlem, majd maga elé húz egy zsúrkocsit.
Felvont szemöldökkel nézem, ahogy helyet kér magának, és betolja a szoba közepére a szerkezetet, ami rendesen meg van pakolva lefedett fémtálakkal, és egy kancsó narancslé is nyugszik a második polcon, a kávé mellett.
- Mr. Kim rendelte ezt önnek, még a korai órákban. Úgy ítélte meg, hogy mostanra biztos felébred, és éhes lesz majd.
Tátott szájjal figyelem, ahogy minden tányérról leszedi a fedőjét, és elém tárulnak az ínycsiklandó ételek. Nyelek egy hatalmasat, ahogy megállapodik a tekintetem pár cukormázas amerikai fánkon. A kedvencem.
- Ha még valamit szeretne, csak telefonáljon le a recepcióra, és mi fogadjuk a kéréseit. További szép napot! - int barátságosan, és beteszi maga után az ajtót.
Szinte véltem hallani, az állam koppanását a padlón. Még egy férfi sem lepett meg ilyesmivel.
Na de várjunk csak! Mi van, ha mindezt csak azért kapom Junsutól, mert ezt diktálja a lelkiismerete. Azt meg főleg nem hiszem, hogy bármelyik egyéjszakás kalandja is ilyen ellátásban részesül.
- De ha már megrendelte... - nézek végig a kocsin, és összecsapom a mancsaim. - Jó étvágyat! - illetem magam e gesztussal, és amit úgy vélek, hogy el is fogok fogyasztani, azt átpakolom az étkező asztalra a konyhába.

Hamar elpusztítom a reggelim. Két fánk és három sajtos-baconos rúd. Nyakon öntve legalább három dl dzsúzzal. Nem jó ez a kiszolgálosdi sem! El fogok hízni.
Kipurcanva mászok el a kanapéig, levetem rá magam, és benyomom a tévét. Valahogy túlzottan otthon érzem magam Nála. Nem ijeszt meg az idegen környezet, nem érzek kellemetlenséget. Talán azért, mert ez nem is egy saját lakás. Csak egy lakosztály. Ahol már sokan megfordulhattak. Nincs intimitása a helynek.
Aztán egy órányi henyélés után elfog az undor magamtól. Hiába is legyen Jun.K egy alávaló ember, senki nem érdemli meg, hogy kihasználják a vendéglátását, és élősködjenek rajta. Erőt veszek magamon, és elindulok felkutatni a holmimat.
De azt nem találom sehol. Még most is a tegnapi farmerem van rajtam, és Junsu bő, férfi pulóvere.
Arra gondolok, hátha elpakolta a hálóban, vagy fene tudja.
Amikor visszatérek a szobába, akkor veszem csak észre, hogy az éjjeliszekrényen egy levél vár rám türelmesen. Az én nevem áll a borítékon, így egy mozdulattal feltépem.

"Natalie, 
ne haragudj a tegnapiért. Addig maradsz, ameddig csak szeretnél. Akár napokra is. Ha szeretnél haza menni, akkor tedd azt. A te döntésed.
A ruháid eléggé tönkre mentek, ezért utólag is bocsánatot kérek. Kifizetem majd őket. 
Mielőtt elmész, ajánlom, hogy vegyél egy frissítő fürdőt, lakj jól a reggelivel, és használd a hotel szolgáltatásait az én számlámra, ha szeretnéd. 
A számomat elmentettem a telefonodba, remélem nem haragszol, és nem veszed tolakodásnak. Arra az esetre, ha netán egyszer megbocsátanál, és látni szeretnél. 
Junsu"

Hitetlenül meredek a papírlapra, majd összehajtogatom, és visszahelyezem a szekrényre. Megfogadom a tanácsát, és mielőtt elmennék, lezuhanyzom.
Megkeresem a fürdőt, és miután felkapcsoltam a villanyt, magamra zárom az ajtót. Szemben velem megpillantom a kabint, ami szinte megnyugvással tölt el, és türelmetlenül hámozom le magamról a ruhákat. Beállok a vízsugár alá, és magamra zárom a fülke ajtaját. Jól esik, ahogy végig csorog megfáradt testemen a meleg víz. Elveszem a tusfürdőt a kis polcról, és mikor felnyitom, megállapítom, hogy Junsun is mindig érezni az aromáját. Nem törődök a férfias illattal, felnyitom, és egy keveset csorgatok a markomba, majd mindenhol megmosakszom vele.
Valahogy mocskosnak érzem magam. Talán a tegnap este történtek miatt. Talán a félelmet, és a megaláztatást akarom lemosni magamról. Vagy azt, hogy ilyen könnyelműen kihasználtam Jun.K vendégszeretetét. Kitudja. Talán csak azoktól a tulajdonságaimtól próbáltam így megszabadulni, amiket én is legbelül utáltam magamban. A makacsságomat, a hálátlanságomat, a forrófejűségemet. A büszkeségemet - ami a legnagyobb erényem, és gyengém is volt egyszerre.
Nem álltam sokáig a víz alatt, elzártam a csapot, és kiléptem a fülkéből. Magamra tekertem az egyik piros törülközőt, ami ott lógott a szárítón, majd körbepillantottam a nagy fürdőben. A fülkétől balra egy nagy sarokkád foglalt helyet és a wc, míg jobbra egy elzártabb része volt a fürdőnek. Két mosdókagyló volt, pipere szekrénnyel, és egy kisebb gardróbbal. Hogy az vajon minek volt ott, nem értem.
Odalépkedtem a hideg kövön a mosdókagyló részhez, és ekkor újra meglepetés ért.
A mosdókagylók sarok részén, amire nem láttam rá a válaszfal miatt egy nagy fekete doboz volt, és egy kisebb bordó színű. Odamerészkedtem, és akkor láttam csak meg, hogy az ismerős betűkkel, ez állt rajta:
"Ezt vedd fel."

Leemeltem a doboz tetejét, amiben egy kötött, kék ruha volt, gyöngy díszítéssel az elején. A kisebb doboz egy pár magas sarkú csizmát rejtett, ami tökéletesen passzolt a ruhához. A méretek is tökéletesek voltak, csak ámulni tudtam.
Amikor elemeltem a dobozokat, hogy átöltözhessek, és elindultam kifelé, akkor láttam csak meg, hogy a gardrób előtt, egy újabb doboz várt egy cetlivel.
Fehérnemű
Állt rajta, amit szintén magamhoz vettem.
Mindegyik holmi márkás volt, és látszatra is megmondtam, hogy méregdrágák. Ha én akartam volna egy ilyen összeállítást, akkor ott kellett volna hagynom a fél pénztárcám az üzletekben.
Miután magamra vettem mindent, szinte érthetetlen okból, melegség járta át a szívemet. Jól esett a törődés, még akkor is, ha ezt Junsutól kaptam.
Kezdtek teljesen maguk alá temetni a gondolataim, az érzéseim, amik mind ellent mondtak egymásnak, hogy ne lehessen könnyű dolgom.
Ahogy figyeltem magam a hálóban lévő tükörben, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nyílik a bejárati ajtó. Ijedten kaptam a fejem a hang irányába, és mikor találkozott a nyitott szoba ajtón keresztül a tekintetem Jun.K-ével, elszégyelltem magam.
- Én csak... - kezdtem volna, de amikor ő egy kedves mosolyt küld felém, és elindul vissza az előszobába, hogy levegye a kabátját, elhallgatok.
Tényleg szégyellem, hogy csak így elfogadtam, és élveztem is a vendégszeretetét. Akármit is tett tegnap, valahogy émelygett a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy ilyen hálátlan voltam.
- Jól aludtál? - jön a kérdése kintről, nyugodt hangszínnel, amitől végképp leblokkolok, és nem tudok vele mit kezdeni.
- Jól. - felelem, de inkább kérdésnek hangzott, mint válasznak.
- Nem reménykedtem benne, hogy itt talállak. De örülök, hogy mégis így alakult. - mondja félhangosan, ahogy elcsoszog a papucsában a konyhába. Én közben a falba fejelek ütemesen, hogy miért nem léptem le. Túlzottan kellemetlen ez az egész. Ő próbál kedves lenni, én meg még mindig félek tőle, és őszintén nem tudom hová tenni a gondoskodását.
- Igen, de már indulni készültem. El kell mennem a munkahelyemre is, hogy mentsem azt ami még menthető... - motyogom, ahogy kilépdelek a nappaliba, és imádkozok, hogy könnyen menjen a távozásom.
- Felhívott a főnököd, Hwan Sungjae, beszéltem vele. Azt mondtam lebetegedtél, és otthon nyomod az ágyat. Remélem nem baj.
- Hogy mit csináltál!? - kérdem hitetlenül, és zavartan a tarkómat vakargatom, amikor meglepetten rám pillant.
- Ne haragudj, ha kellemetlenséget okoztam.
- Nem dehogyis! - teszem fel védekezően a kezemet, és megrázom a fejem. - Ellenben akkor is mennem kell. Otthon is van dolgom, és a gyomrom is korog, szóval bekapok gyorsan valamit, valamelyik utcai árusnál.
- Éhes vagy? Nincs kedved beülni egy étterembe? Én sem ebédeltem még, és egyedül nem olyan jó enni. - mondja, ahogy odalépdel elém. Szürke inget visel, fekete vászon nadrággal, és fölül néhány gomb ki van oldva, hogy rálátást nyújtson a mellkasára.
- Nem szükséges, az is elég, amit eddig tettél értem. Már így is kényelmetlenül érzem magam. - mondom zavartan nevetve, és magamhoz veszem a táskám, amit még a fürdés előtt kutattam fel.
- Ez egyáltalán nem fáradság, hidd el. - jön utánam az ajtóig.
- De nekem akkor is zavaró. - felelem, és kinyitom az ajtót.
- Natalie, kérlek. - szól utánam, ahogy már kint állok a folyosón. - Hagyd, hogy vezekeljek. Undorodom magamtól.
Tág pupillákkal tekintek rá, amikor valódi megbánást látok a szemeiben.
- Mondjuk egy ebéd még belefér... - mondom halkan, mire Junsu ajkai mosolyra görbülnek, és lekapja a szövetkabátját a fogasról, zsebre vágja a kocsikulcsát, és a mágneskártyát, majd becsukja maga mögött az ajtót.
- Nem fázol? Mért nem vettél fel legalább egy kabátkát, amikor tegnap jöttél? - kérdi tőlem, ahogy a liftig elsétálunk.
- Tegnap még nem volt hideg.
- De ma már igen. Ebéd után beugrunk egy butikba, és választasz magadnak egy új kabátot.
- Erre semmi szükség! Ne költs rám ennyit, feleslegesen! - magyarázok neki kitartóan, ahogy oda ér a lift.
- Rád sosem felesleges az a pénz, amit kiadok a kezeim közül, Natalie. - néz rám áthatóan gesztenyebarna szemeivel, amikor beállunk egymás mellé a felvonóba. Észrevétlenül lép hozzám közelebb, és észlelem, hogy megkönnyebbül; elmúlik a szorongás a testéből, amikor mosolyogva pillantok rá, és nyugodtan állom a közelségét.

7. rész - Leírhatatlan II.

Chapter 7 - Leírhatatlan II.

Ijedten kapom a tekintetem a bejárati ajtó felé. Ha gyors vagyok, még leléphetek. Egyáltalán minek jöttem ide? Olyan marha vagyok.
- Nem jössz beljebb? Egy italt? - tesz felém pár lépést, amitől dió méretűre ugrik össze a gyomrom és hátrálni kezdek. Újra felevenedik bennem mindaz, amit a Lotusban láttam, a videófelvételek, hogy ő egy beteg ember. Mert azt az embert nem nevezném normálisnak, aki rögzíti az együttléteit a lányokkal. Ez undorító.
- Nem kérek semmit. Nem is értem, miért jöttem. Teszek egy szívességet mindkettőnknek, és most elmegyek. - intek egyet, és megindulok a nyilászáró felé, de ő elkapja a kezem és maga felé ránt. A karjai közt landolok, és egyszerre rettegés fog el az érintésére. Nem tagadom. Félek tőle.
- Eressz el. - suttogom, mert elvesztettem a hangomat.
- Oka van annak, hogy most itt vagy. - nyúl az arcom felé, de én elrántom. Szemöldökeit összevonva, kitágult orrlyukain veszi a levegőt, és így néz rám, miközben én minél kisebbre húzom össze magam a karjai között. - Te félsz tőlem? - kérdi nyugodt, kimért hangon.
Először nem felelek semmit. De amikor újra felém akar nyúlni, és én összerándulok, felsóhajt. A válaszom nélkül is tudja, hogy igen.
És olyat tesz, amire nem számítok. Lehullanak rólam kezei, és arrébb tol magától.
- Menj. - mondja, és elfordul tőlem. Pislogok párat a váratlan helyzettől, de kapok az alkalmon. Gyors léptekkel szelem át a távolságot az ajtóig, és szélesen kitárom.
- Natalie. - szól utánam, ami maradásra késztet. Remegő ajkakkal pillantok rá a vállam fölött, ő pedig a hajába túr frusztráltan. - Miért jöttél ide valójában? - most először látok a szemeiben komolyságot tükröződni. Olyan furcsa. Szinte idegennek tűnik tőle lénye.
- Ne-nem tudom. - felelem az őszintét, és idegesen gyűrögetem a pulcsim szélét, miközben próbálom állni átható tekintetét.
- Miért voltál Junhoval? - jön a következő kérdése, amivel még jobban meglep, mint az eddigi viselkedése.
- Nem tartozik rád. - zárom le ennyivel. Vagyis zárnám, mert ő csak gúnyosan elmosolyodik.
- Szóval a jó fiúk tetszenek, mi?
- Mi közöd hozzá? És ha igen? - kérdem tőle, amitől olyan kihívó tekintettel néz rám, ami leszállít a fellegekből, és önbizalmat ad. - Ő kedves, gyengéd, figyelmes. És te? Egy érzéketlen kurvapecér. - fintorodok el, és idegesen lépek egyet felé. - Egy szemétláda, aki csak játszik a nőkkel, kénye-kedve szerint! Ezt csinálod igaz!? Kihasználod őket testileg és lelkileg. Aztán akit megunsz, azt szélnek ereszted, hadd menjen! Undorító. - szűkítem össze a szemeimet.
- Szórakoztató, amikor ideges vagy. - mosolyodik el ártatlanul, és amikor lép egyet felém, akkor veszem csak észre, hogy milyen könnyelműen cselekedtem. Bekerített, elállja az utat a bejárati ajtó felé. - Sőt, több mint szórakoztató. Még nem volt ilyen nagyszájú nővel dolgom. De tetszik a dolog, hogy most először nem omlanak utánam. Ez nagyon... izgató. - ahogy áll előttem és néz azzal a jellegzetes csillogó tekintetével, amitől úgy érzem, hogy átlát a ruhámon; újult erővel rám tör a félelem.
Átvert. Csapdába csalt, mint az űzött vadat. Én vagyok a menekülő gazella, ő pedig az éhes oroszlán.
- Haha, vicces. Akkor én megyek is. - mondom monoton hangon, és megpróbálom kikerülni, de folyton fölém kerekedik.
- Ne siess annyira. Megadtam a lehetőséget, hogy elmenekülj. Te nem éltél vele. Késő visszakozni, cicám. Már te is beszálltál a játékba. - ciccent egyet, és megragadja a derekam, majd erőszakosan magához présel.
- Hagyj. - szűröm a fogaim között frusztráltan, mert egyre jobban elborítja az agyamat az a bizonyos vörös köd.
- A-a. Most kezdem csak élvezni. - oda hajol a nyakamhoz, és türelmetlenül csíp bele fogaival az érzékeny bőrfelületbe. Hátranyúl a tarkómhoz, és kibontja a csatból a hajam. A műanyag
magatehetlenül koppan a földön. Beletúr a hosszú tincseimbe markával, és ráz rajta egyet. Miközben én a vállánál fogva próbálom eltolni magamtól, ő csókokkal lepi el az állkapcsom.
- Eressz el! - mondom hangosabban, de ő csak elmosolyodik. Érzem a bőrömön a levakarhatatlan vigyorát. Amikor másik keze a fenekemre téved, és fájdalmasan bele markol, tényleg elszakad nálam a cérna, és vadul rátaposok a lábára.
- Azt mondtam eressz. - nézek rá rideg arccal.
- Ez szép volt. - nyögi, de én nem törődök vele. Gyorsan megkerülöm, és már csak pár méterre vagyok a céltól, amikor megragadja a lábam, és én elhasalok a földön. Nagyot koppan a bordám a parkettán. - Nem menekülhetsz. - csúszik oda mellém és egyből maga alá gyűr. Ekkor önt el először igazán a rettegés, amióta betettem a lábam a lakosztályára. Most először fordul meg a fejemben, hogy akár meg is erőszakolhat. Kárt tehet bennem. És ez olyan elemi erővel szegez a padlóhoz, hogy még a szemem sem rezdül, ahogy lehámozza rólam a pulóverem. Majd a felsőm és melltartóm.
Csak állom a keze érintését, és az égető érzést, amit maga után hagy a bőrömön. A szemem is ég, érzem a számban a sós cseppeket. Hangtalanul kezdtem el sírni, magatehetetlenül. Feltehetően ő is észreveszi ezt, amikor az államról rácsöppen egy könnyem a homlokára. Szinte megdermed, mintha lestoppolták volna a filmet.
Amikor rám néz, és látom a szemeiben, hogy felfogta, mit is akart velem tenni, elszakad bennem valami. Most már nem fogom vissza magam, hangosan felzokogok, ömlenek szememből a könnyek.
- Én... - kezdené, de már felesleges. Amint elenged, mint egy sebzett állat, oda kucorodok a falhoz. Rázkódik a hátam, és remegek minden ízemben, ahogy hangot adok félelmemnek. - Natalie... - elhal a hangja. Nem fogom fel, hogy mit mond. Nem észlelek semmit a külvilágból, csak azt, hogy Junsu bebugyolál egy pulcsiba, amin érzem, hogy nem az enyém.
Felemel a földről, és egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy eltaszítsam magamtól. Annyira a sokk hatása alatt vagyok, hogy még azt is hagyom, hogy elvigyen a szobájáig. Lefektet az ágyába, és rám húzza a takarót.
Ahogy a testem egy kis nyugalmat érez, minden rám szakad. Hogy mennyire leírhatatlanul törékeny vagyok. Hogy mennyire féltem, és félek még most is.
Tompán észlelem, hogy Jun.K még egyszer azt suttogja, sajnálom, majd halkan kimegy a hálóból, és rám zárja az ajtót.

6. rész - Leírhatatlan I.

Chapter 6 - Leírhatatlan I.

Szinte nem is érzékeltem, ahogy kiléptem a hideg levegőre, és azt sem, ahogy félkézzel Chansung támogat a kocsija felé.
- Gyere. - motyogja, ahogy segít bemásznom az anyósülésre. Amint csukódik utánam az ajtó, összerezzenek, és frusztráltan karolom át magam. Olyan védtelennek érzem most magam.
Bűntudatom van. Amiatt, hogy csak úgy ott hagytam Junsut. Valamiért... fájdalmat láttam csillogni a szemében. Nem is értem. Nem tudnám megmagyarázni az egészet. Egy pillanat alatt szerep csere történt; pedig valójában Junho védett meg Jun.K-től. Én mégis őt sajnáltam. Mégis őt láttam összetörtnek. Sebezhetőnek. És ez fájt a legjobban.
Hogy érthetetlen módon miattam volt ez az egész. Én voltam a hibás azért, hogy Junhoék összezördültek. Önző, hülye kis libának éreztem magam abban a pillanatban. És legszívesebben visszamentem volna. De a gyengébbik felem győzött, és beszari csitriként kuporogtam az ülésen tovább.
Ahogy Chansung beszállt az autóba, és feltekerte a fűtést, majd elindult, minden méterrel nőttön-nőtt a bűntudatom. A percek alatt csak hidegebbnek éreztem a légteret, hiába volt már valójában kellemes meleg az utastérben.

Az út alatt nem beszéltem sokat Chansunggal, csak annyit mondott nekem, hogy valójában ő ismer. Kissé meglepődtem ezen, de a jelenlegi lelkiállapotomat tekintve egy szem meresztésen kívül másra nem futotta.
Azt felelte erre nevetve, hogy van egy billiárdszalon, a Sofia, és ott pooloztam a haverja ellen. Ő kártyázott a sarokban, de látta, hogy szépen levertem a gyereket.
Ahogy mesélte, kezdett derengeni, hogy régebben eljárkáltunk Shellyvel egy szalonba, de nem rémlett a neve. Szóval Sofia.
- Még azóta is jársz oda? - kérdi türelmesen, nem foglalkozva azzal, hogy már harmadszorra teszi fel a kérdését, mindegy egyes alkalommal másként megfogalmazva. Erőt veszek magamon, és felé fordulok.
- Nem, már nem. - felelem halkan, és újra befordulok az ablak felé.
- Pedig még mindig jó kis hely. Sőt, még jobb is mint volt. Felújították, szép új berendezést kapott, meg minden. - mosolygott aranyosan, ahogy vezetett Szöul kihalt utcáin.
Mindvégig beszélt, amikor pedig leparkolt a Shellyvel közös apartmanunk előtt, egy puszival köszönt el. Én csak integettem, ahogy elhajtott. Jó pár percig álltam dermedten, a sötét éjszakába bámulva, míg erőt nem vettem magamon, hogy mozgósítsam a lábaimat.
Ahogy beindult a gépezet, kopogva loholtam el a háztömbig, majd a lift használatát figyelmen kívül hagyva, kettesével szedtem a fokokat. Szinte rátörtem az ajtót a csendes kis lakásra, és amint becsuktam azt, neki döntöttem a hátam a falapnak, így vettem nagy levegőket. Próbáltam lenyugtatni őrülten dobogó szívemet, úgy éreztem, ha nem teszem, kiszakad a helyéről.


Másnap olyat tettem, amit még sohasem. Ellógtam a munkát. Egyszerűen nem bírtam kimozdulni a Shellyvel közös lakásunkból. Úgy éreztem, védelmet nyújtanak szobám kék falai. Csukott szemekkel feküdtem az ágyamon, és élveztem a nyugtató zenét, ami a laptopomból szólt.
Egymagam voltam a kislakásban, biztonságban.
Még korán reggel nézett be barátnőm, hogy minden oké-e. Azt mondtam, nem érzem jól magam, és majd hívom Sungjaet. De mégsem tettem.
Pedig még a kagylót is felemeltem. De végül hagytam kihullani a kezeim közül a készüléket, és fáradtan fúrtam a fejem a párnámba.
A tegnapi ruhám volt még mindig rajtam, és véltem érezni Junsu édes parfümjét magamon. Talán ezért nem vettem át. Vagy ki tudja. Talán energiám nem volt elmenni a gardróbig.
Nem értettem mit miért teszek.

Ez az érzés végül 11-ig uralkodott rajtam, míg végül nem kényszerített cselekvésre a zenélő mobilom. Először úgy voltam vele, hogy hagyom a fenébe. De a hatodik csengésre már kikecmeregtem az ágyból érte.
- Halló? - mondtam reszelős hangon, és nyugtáztam magamban a tényt, hogy elkezdtem mutálni.
- Végre, istenem! A füleden ülsz? - mondja idegesen barátnőm a vonal túloldalán.
- Ahha. Mostanában megesik velem. El kéne mennem egy szakorvoshoz, hogy megvizsgálja-
- Te most miről hablatyolsz? - szakít félbe, és frusztráltan fújtat egyet. - Itt van Mr. Elbűvölő istenség, és téged keres. Mondtam, hogy nem vagy bent, de ő... hajthatatlan. Azt mondta beszélni akar veled, és egy órája itt ül az egyik asztalnál.
- És? - sóhajtok.
- Mi az, hogy ÉS? Most komolyan? Hova lett az én barátnőm? Kérem vissza.
- Jaj, Amy, ehhez most nagyon nincs kedvem...
- Nem ismerek rád.
- Én meg rád, hogy képes vagy ilyennel zaklatni.
- Hisz ismersz! De te amúgy miért is nem vagy itt? Lebetegedtél?
- Olyasmi. Kimerültem, kell egy kis pihenés.
- Történt valami?
- Nem szeretnék róla beszélni, ne haragudj.
- Mr. Bugyiszaggató tekintet miatt van? Lekoptassam?
- Nem kell. Csak mond, hogy... ne keressen többet a Cakeben.
- Szóval akkor miatta van. Éreztem. Érzek valamit a levegőben. Féltelek. Ugye nem bántott? Bár ránézésre nem olyannak tűnik, de az ilyenek a legveszélyesebbek.
- Semmi ilyesmi nem történt. De hiába a körítés, nem fogsz belőlem kihúzni semmit. És most ha nem haragszol, visszafekszem a mostanra kihűlt ágyamba. Ezért is köszi. Még egyszer.
- Ne haragudj. Majd kárpótollak. Lehet felugrunk majd munka után rád nézni.
- Nekem mindegy.
- Jójó. Akkor pihenj le. Puszi.
És kinyomom a telefonom. Kitörlöm a hívásértesítő üzeneteket a listáról. A biztonság kedvéért ki is akarom kapcsolni. De megakad a szemem valamin.
Az sms-eseim között van egy piszkozat. Hogy került oda? Nem küldött el egy üzenetet a telefonom valamikor?
Megnyitom, és majdnem eldobom a mobilom, annyira meglepődök.
Csak két sornyi a szöveg, de engem a hideg ráz, amíg elolvasom.

Kim Junsu
272 Nakwon-Dong, Jongno-Gu, Jongno-Gu, Seoul

Hitetlenül meredtem a lakcímre. Ismerem azt a környéket, Szöul egyik legdrágább része. Kevésszer jár arra az ember lánya, de ha mégis, akkor még egy kávéra sem mer beülni, mert annyira magasak az áraik.
És Ő ott lakik. Hát persze.
De miért is kaptam meg a címét? És mikor írta le? Amikor ott felejtettem a táskám? Nevetséges.
Kitörlöm.
Nincs rá szükségem.
Percekig időzött az ujjam a törlés felett, míg végül leeresztettem. Valahogy nem vitt rá a lélek. Ez volt az egyetlen biztos pontom Vele kapcsolatban. Úgy éreztem, látnom kell.
Testem új erőre kapott, szinte magától lendültek mozgásba a lábaim a gardróbom felé.
Lehúztam magamról a tegnapi göncöm, és helyébe egy kötött, hosszabb fazonú, krémszínű felsőt vettem, alá egy fehér farmert húztam. Kiszedtem a barna bokacsizmám, és belebújtam.
Jobb, ha egy kicsit jobban beöltözök. Mára hőmérséklet csökkenést ígértek és ködöt. A hajamat csak lazán felcsatoltam, és lemostam a tegnapi sminkem. Miután ezzel megvoltam, csak egy kis spirált tettem fel, és indulásra kész is voltam.
Magamhoz vettem a táskám, bedobtam a mobilom, és elhagytam a szobám. A konyhapulton hagytam egy üzenetet Shellynek, ha előttem érne haza, hogy elmentem, és majd jövök.
Miután kiléptem a nyugodt lakás ajtaján, és kulcsra zártam, összeugrott a gyomrom. Rosszat sejtetett, de nem törődtem vele.
Látni akartam, és csak az volt a fontos.

Amint nagy nehezen eltaláltam a Chevymmel a címre, amit megadott, kissé ledöbbentem. Mert egy hotel előtt parkoltam. Itt lakna?
Jó magas ház, nem mondom. De mégis csak. Hotel? Nem is egy saját lakás, vagy albérlet? Furcsa...
Rányomtam a kocsimra a riasztót, és ellépdeltem a bejáratig. Egy piros ruhás alkalmazott meghajolt előttem, és kitárta a bejáratot.
Én is gyéren mosolyogva hajlongtam neki, majd beléptem a fényűző belsőjű terembe. A recepciós pultnál két hölgy volt, számítógéppel maguk előtt.
Hirtelen nem tudtam mi tévő legyek. Csak kérdezzek rá, hogy itt van-e? És ha "házon kívül" van jelenleg? Akkor teljesen feleslegesen vezettem el idáig? Jó nem nagy út, csak fél órára lakom innen, de én is pénzből élek.
Vettem egy nagy levegőt, és átszelve a márvány burkolatú előteret megállapodtam a szemüveges lány előtt.
- Miben segíthetek? - pillantott fel rám, egy sablon mosolyt villantva. Kissé meginogtam, hogy tényleg akarom-e én ezt... de végül nyeltem egyet, és magabiztosan mosolyodtam el.
- Igen, kérem. Egy barátom, Kim Junsu itt lakik. Azt nem tudom, hogy pontosan hol, de életbevágóan fontos, hogy találkozzam vele.
- Értem. Ellenben ne haragudjon, de nem adhatunk ki információkat a vendégeinkről.
- Én ezt megértem. De nagyon fontos lenne.
Láttam rajta, hogy nem fogja beadni a derekát, így éreztem, hogy be kell vetnem egy erősebb fegyvert. Az együttérzést.
- Jó nem kertelek... Tudod, - nézek rá, és megköszörülöm a torkom - letegezlek, ha nem zavar. Szóval, tudod, ez a srác szépen átejtett. Elvitt randizni, és amikor nem tudott gerincre vágni, akkor szépen lelépett. A lakáskulcsaimmal együtt, meg minden egyébbel, mert a táskám a kocsijában volt. Nagyon szégyellem, és rosszul is érzem magam, de muszáj visszaszereznem a retikülöm, abban van az életem...
Láttam rajta, hogy fújtat egyet. Úgy viselkedett, mintha már átélt volna hasonló helyzetet. Bár az enyém csak lódítás volt, de próbáltam esenyen nézni, és nagyon elveszettnek tűnni.
- Kérem. Csak fel szeretnék menni hozzá, és elkérni a holmimat. Ennyi lenne az egész, nem is zavarnám-
- Rendben. - suttogja, és közel hajol hozzám. Úgy, hogy senkinek se tűnjön fel, átcsúsztat egy mágneskártyát a kezem elé. - A harmadik emeleten lakik. Jól ismerem. Folyton nőket visz fel magához. Szemétláda. A 205-ös szoba az övé. De ez kettőnk között marad. Nem tőlem kaptad meg a kártyát.
- Persze. - motyogom vissza, és ő egy biztató mosolyt felém küldve visszahúzódik, és újra gépelni kezd, mintha mi sem történt volna.
Nagy kortyokban nyeldesve a levegőt állok be két öltönyös férfi közé a liftbe, amikor az leérkezik, és számolom a másodperceket.
Mikor a harmadikra érünk, kiszállok a felvonóból.
Végig megyek a folyosón, és mikor megtalálom a keresett lakosztályt, pár percig csak állok az ajtó előtt. Kopogjak? Vagy nyissak be a recepcióstól kapott kártyát használva?
Most legyél okos, Natalie.
Idegesen rágcsálom a szám, amíg meg nem hallom, hogy a hátam mögötti ajtónál matatnak, tehát valaki ki fog jönni. Ha itt talál, kérdezősködni kezd. Nem bukhatok le a célban!
Gondolkodás nélkül húzom le a mágnes lapot az olvasóban, és beengedem magam. Halkan hajtom be a falapot magam mögött, és örülten kalapáló szívemet hallgatva, állok, lefagyva. Aztán erőt veszek magamon, és beljebb lépek. Nyugodt, kedves színek jellemzik a nappalit. Nem is értem, hogy lehet ez az ő lakása.
Ahogy lépek még néhányat, megüti a fülem a víz csobogása. Tehát fürdik. Most mit csináljak? Várjam meg itt? Vagy nyissak rá? Na jó nem. Azt semmiképp sem! Natalie, legyen eszed!
- Hát eljöttél? - jön a hátam mögül a mély férfias hang, amitől villám gyorsan pördülök meg a tengelyem körül. Kitágult szemekkel bámulom Őt, ahogy egy szál boxerben áll előttem, egy győztes mosollyal az arcán. - Már vártalak.

5. rész - Zavar

Chapter 5 - Zavar

Junho elvezetett a bárpultig, rendelt nekem egy koktélt, és lelépett. Azt mondta siet, de amilyen tömeg van, én ebben nem vagyok olyan biztos. Pontosan azt sem tudom, hogy mit kell csinálnia. Felszolgálni fog vagy megint táncol? Mert ha az utóbbi, akkor leszek olyan pofátlan, és megnézem. Ha már úgy is itt vagyok.
Ráérősen kortyolgatom az italom, amikor egy férfias kéz tekergőzik a csípőmre. Megcsap az ismerős, intenzív aroma, egy kis alkohol szaggal keverve, és ahogy végig szalad rajtam a hideg, már tudom is, ki az.
- Szépségem. - búgja a fülembe Jun.K, én pedig teljesen elgyengülök a karjában, még esélyem sincs ellenállást mutatni, amikor felhúz magához, és eltessékel a szobák felé. Miután kitárja az ajtót, hanyagul rúgja be a lábával, és nedves csókokkal lepi el a nyakam ívét. Jólesően felsóhajtok az érintésére, ujjai és ajkai helyén bizsereg a bőröm. Pillangó puszikkal halad az állkapcsomon, amíg el nem ér az ajkaim vonalához. Türelmetlenül szívja be az alsó ajkam, aprót harap rajta, majd megnyalja. Belehümmögök a szájába, és ő törtetően furakszik be izmával ajkaim közé. Leejtem a kezemből a retikülöm, és beletúrok puha tincseibe. Ő a nyakamat cirógatja egyik kezével, míg a másikkal az oldalamon zongorázik végig ujjbegyeivel.
Amikor kopogtatnak, ösztönösen tolom el magamtól a testét, és pont idejében. Egy felhúzott szemöldökű Nichkhunnal találjuk szembe magunkat. Ez nem sokon múlt. Istenem... Valahogy ellent kell állnom. Miért ilyen nehéz!?
- Bocs, hyung, nem akartam zavarni. De... van egy új ügyfeled.
- Mond, hogy elfoglalt vagyok. - feleli Jun.K türelmetlenül.
- De ez Ana. Biztos vagy benne, Junsu? - vakarja meg a tarkóját zavartan a szőke.
Junsu? Ó végre megtudom a rendes nevét is. Így valahogy emberibbnek tűnik a szememben, nem olyan elérhetetlennek.
- Mond, hogy egy negyed órán belül ott vagyok. Tartsd fel, Nick.
- Oké. - feleli Nichkhun, és behajtja maga után az ajtót.
Szinte úgy vágódtak nekem Junsu szavai, mint holmi súlyos kövek.
- Ne haragudj. - motyogja kuncogva, ahogy a nyakamhoz hajol. De nálam már elvágta magát. Dühösen tolom el magamtól a fejét, és kitérek előle, amikor magához akar szorítani.
- Hagyj. - vetem oda, ahogy kikerülöm, és megindulok az ajtó felé.
- Ne csináld már! - battyog utánam.
- Vicces, megint hagytam, hogy csapdába csalj. - nevetek keserűen. - De több esélyt nem adok rá. - nézek felé, ahogy kitárom az ajtót. Kérdőn húzza össze a szemöldökét, és karba teszi a kezeit.
- Ne hazudjunk senkinek, jó? Tudom, hogy tetszem neked, ez fordítva is igaz. Akkor miért nem élvezzük egymás társaságát?
- Én nem vagyok ilyen. Lehet, hogy neked csak ilyen felszínes nőkkel volt dolgod... de nem mindenki ilyen. Hidd el.
- Minden nő csak egyet akar. Jó szexet. Te sem vagy más.
- Hallgass! - kiáltok rá, ő pedig mosolyogva nyugtázza a dühömet. - Ideje lenne, hogy megtapasztald milyen a való élet! - teszek felé egy lépést. - Nem minden a testi öröm. Nem csak a szexről szól egy kapcsolat! Minden ember társas lény, ezért vágyik a szeretetre, törődésre... És ezt tőled senki nem kapná meg. Egy érzéketlen bunkó vagy. Inkább kerüljük el egymást, mielőtt még bárki is sérülne.
- Kettőnk közül te vagy az egyedüli, aki sérülhet. - szúrja közbe, amitől idegesen túrok a hajamba.
- Ezt itt fejezzük be. Lehet, hogy neked a külsőd vonzó - mutatok a mellkasára, amire öntelten elvigyorodik - de a belsőd már régen rohad. - nézek mélyen a szemeibe, és sarkon fordulok. Dühösen vágom be magam mögött az ajtót, és idegesen trappolok vissza a bárpulthoz.


Idegesen tologatom az imént kikért italom. Aztán gondolkodás nélkül felhajtom, és megborzongok, ahogy az erős alkohol végig csorog a torkomon. Ráhajolok a pultra, és csak feltartom a kezem, hogy kérek még egy kört.
- Szerintem nem kéne már innia, hölgyem... - motyogja egy srác, mire idegesen emelem fel a fejem, hogy leordítsam, de megtorpanok a cselekedetben. Ő is kitágult orrlyukakkal néz le rám, és szinte egyszerre ér minket a felismerés.
- Natalie!
- Wooyoung! - mutatok rá. - Tudtam, hogy valahonnan ismerős a neved! Jézusom, de megváltoztál.
- Te sem panaszkodhatsz. - mosolyodik el.
- Ez kész. Te is chippendale vagy?
- Csak néha. Inkább felszolgálok.
- Legutóbb nem láttalak itt. - nézek körbe.
- Voltál már itt? - vonja össze a szemöldökét, és megróvoan tekint rám.
- Nehogy már lebassz a lábamról! Felnőtt nő vagyok, el tudom dönteni, hogy hol töltöm az estém.
- Ez igaz. De te nem vagy idevaló, Natie. - paskolja meg az arcom, és elhúzza előlem a kiürült poharakat. - Hozok neked egy kávét. Rád fér.
- Életmentő vagy. - lehelem, és újra a kemény pultnak döntöm a fejem. Most kezd igazán dolgozni az alkohol a szervezetemben.
- Jézus, de szédülök. - tolom el magam a pulttól, a székkel együtt. Megtámaszkodom mind két kezemmel a lakkozott falapon, és így bámulok ki a fejemből.
- Itt a kávé. - rak le Wooyoung elém egy kis csészét, és én türelmetlenül kapok a koffein tartalmú ital után. Jólesően megborzongok a meleg, folyékony nedűtől, és hálásan pillantok fel a kiszolgálómra.
- Komolyan, még a színed is jobb. - kuncog édesen, amitől nekem is mosolyognom kell.
- Én meg komolyan, hálás vagyok. És jó látni téged. Nagyon.
- Erre valók a barátok. - vonja meg a vállát.
- Hát igen, két éve nagyon jóban voltunk.
- Ez alap. Te voltál a legdögösebb csaj a gimiben. Mindenki irigykedett rám. - nyúl át a pulton, és összeborzolja a hajam.
- Na! - csapom meg a tenyerét, és visszarendezem a loboncom. Pár percnyi hallgatás után, elkezdek fészkelődni a helyemen. - Te, Wooyoung. Nem ismered véletlenül... Junhot? Vagy Junsut?
- De. Mindkettőt. - mosolyodik el. - Miért érdekel?
- Hát nem is tudom... Ma voltam randizni Junhoval... És Junsuval is volt valami... - pillantok rá, mire a szemei láttán kifut az arcomból a vér. Pislog párat, hogy enyhítsen a tekintete élén, de így is szarul esik, amiért egy pillanatra lenézően tekintett rám.
- Ne haragudj, de... Junho még oké. Jó haverom, normálisan bán a nőkkel. De Junsu? Inkább kerüld el. Jobban jársz. - csóválja meg a fejét, mire kérdőn felvonom a szemöldököm. - Ő az egy éjszakás kalandokra megy. És én nem fogom hagyni, hogy jól kihasználjon. Megértetted!?
- Stimmel. - mosolyodom el. - Nyugi, egy véleményen vagyunk.
- Remélem is. - fúj egyet, és meglágyul az arca. - Tudod, hogy nem hagynám, hogy bárki is bántson.
- Édes vagy. - motyogom, ahogy zavartan túrok bele a hajamba, majd rázok rajta egyet.
- Te meg gyönyörű. - feleli szemtelenül, és egy puszit nyom az arcomra. - Bocsáss meg, de most mennem kell. Vár a munka. De ha kéne egy fuvar, vagy valami, akkor csak szólj.
- Mindenképp. - felelem, és intek neki, ahogy kilép a pult mögül, majd eltűnik a tömegben. Fújok egyet, és megiszom a maradék kávém. Ahogy ülök, és gondolkozom, valami bevillan a fejembe.
- Jézusom! Hogy lehetek ekkora segghülye? - csapkodom a homlokom dühösen. - Bazdmeg, Natalie. Ekkora marha is csak te lehetsz, hogy ott felejted a táskád. - toppanok le a bárszékről, és célegyenest megindulok a bár elkülönített része felé. - Ó, anyám. Melyik is volt az? - álldogálok egyik lábamról a másikra, ahogy vizslatom az ugyanolyan, bordó színű ajtókat. Mindre csak a VIP jelzés van felszegelve, és ezzel nem jutok előrébb. - Hol vagy, te szemét? - fixírozom a falapokat, mintha érzékelném, hogy melyikben van Junsu. - Na jó, Natalie. Nagy levegő. - nyugtatgatom magam, ahogy megfogalmazódik bennem, hogy benyitok valamelyikbe találomra.
Amikor megteszem, szólogatom Jun.K-t de hiába. Felnyom a világítást, de a szoba elrendezése után egyből tudom, hogy ez nem Junsu VIP szobája.
- Második menet. - nyitok be egy másikba, ahonnan hangok szűrődnek ki. Na most vagy bevállalós leszek, és megpróbálkozok Junsu hívásával, vagy becsapom magam mögött az ajtót.
- Istenem, Taec, ez az... - na itt döntök az utóbbi tervem mellett, és vörösödve dőlök a falapnak. Jézusom, ezek a nyögések még bennem is kiváltottak valamit.
De úristen, mi van ha észrevették, hogy benyitottam!?
Elég ebből, Nat! Nyugodj le. Nincs gáz. Nem hallottak meg, nincs probléma. Oké, következő.
Újabb csendes szoba elé nézek, de ez sem a keresett helyiség. Kezdek bepipulni, mert még sok ajtó van hátra.
De benne volt minden iratom a táskámban. Kell az a nyamvadt szar!
Újabb próba. És megint csak hangok, de már az ajtón kívülről is hallatszik tisztán. Ahogy megüti a fülem a keresett személy neve, felbátorodom. Nem érdekel, hogy milyen helyzetben találom őket. Kell nekem a retikülöm, és foggal-körömmel, sértetten, vöröslő fejjel, de megszerzem.
Veszek egy nagy levegőt, és szinte berontok az ajtón. Furcsa látvány fogad. Még a szemem is a kétszeresére nő.
Junsu az ágyon ül, és a tévét bámulja. De amit néz, attól kiszalad a vér az arcomból. Szinte gépiesen fordítja felém a fejét, ahogy kihúzza a nadrágjából a kezét.
- Úristen! Te nem vagy normális! - ordítozok idegesen. - Felveszed, ahogy a lányokkal vagy!? Miféle beteg állat vagy te!? - újra a monitorra pillantok, és mikor saját magam köszön vissza róla, még a levegő is a tüdőmben reked. - Azonnal töröld le! - mutogatok a tévé felé, és idegesen a hajamba túrok. - Égesd el, dobd le a háztetőről, bármi! Jézusom... - fogom a fejem, és gyorsan átkutatom a tekintetemmel a helyiséget. De a táskám sehol. - Hova raktad a táskám!? Hol van? Ide vele! Most!
- Nyugodj le! - kiált rám, és fel áll a garnitúráról. A távirányítón megnyom egy gombot, és a tévé elsötétül. A nadrágja gombja ki van oldva, és lazán lóg a csípőjén. A mellkasán teljesen nyitva van az inge, de akármennyire is vonzó most, annyira sokkolt mindez, amit láttam, hogy egyből kitérek, amint felém nyúl.
- Ne érj hozzám, te beteg állat! - kiáltok rá, és ekkor zajosan nyílik az ajtó mögöttem. Idegesen pördülök egyet a tengelyem körül, és amikor Junho ideges íriszeibe nézek, elfog a rettegés. Valahogy megijedek tőle. De Jun.K-től is tartok.
- Mit műveltél vele!? - indul meg felé Junho sebes léptekkel, és amikor elé ér, akkor megragadja az inge végét, és magához rántja. - Halljam!
- Nyugodj le, Junho! - feleli idegesen Junsu, és felém pillant. - Nem történt semmi. És nem is akartam semmi olyat tenni vele, amit nem akar.
- Hol van a táskám? - kérdem halkan, mert valahol elvesztettem a hangom.
- Az ágy melletti éjjeliszekrény fiókjában. - feleli összeszorított fogakkal, mert Junho dühösen markolja a vállát.
Labilis léptekkel oda botorkálok a bútordarabhoz, és most szinte tonnáknak érzem a fiók súlyát, ahogy kihúzom a helyéről. Kihalászom a retikült a sok papír közül, és tétovázás nélkül elindulok ki a szobából. De aztán megtorpanok, ahogy egy fekete hajú srác aggódó arca furakszik be a látókörömbe, és kérdőn pillantok vissza Junhora.
- Ő Chansung, jó barátom. Majd ő haza visz. Légyszíves fogadj szót, és szállj be a kocsijába, ami kint parkol. Addig én ezt elintézem. - feleli a kimondatlan kérdésemre, anélkül, hogy hátranézne. Olyan hidegnek, hátborzongatónak érzékelem most a hangját, nem a megszokott vidám tónusban cseng.
Szinte harapni lehet a feszültséget, még akkor is, amikor átlépem a küszöböt. Junsu színtelen tekintettel mered rám, míg be nem csukódik az ajtó. Szinte a lelkemig hatol a tekintete, és valahogy bűntudatom támad azért, ami most történik vele...

4. rész - A látszat mögött

Chapter 4 - A látszat mögött

- Ismeritek egymást? - mutogat felénk Sungjae, mire én idegesen beharapom a számat.
- Tegnap találkoztunk először. - húzza mosolyra húsos ajkait, és újra felém pillant. - Bár még a nevedet sem tudom... - vakarja meg a tarkóját, és fürkészően néz barna szemeivel.
- Natalie. - nyögöm ki halkan.
- Nagyon szép neved van, Natalie.
- Köszönöm.
Amy és Sungjae összenéznek a jelenetet látva, majd a főnökünk a vállánál fogva elhúzza beszélő partnerem, és tovább magyaráz neki.
- Lotus-os? - kérdi barátnőm felém hajolva, mire én előre biccentem a fejem.

Egy negyed óra múlva Sungjae visszavonul az irodájába, valami szerződést intézni, és a lelkünkre köti, hogy a legjobb formánkat hozzuk.
Idegesen lépek a telefonja képernyőjébe révedő férfi elé, és a hátam mögött az ujjaimat tördelem.
- Ó, szia. - tekint fel, és lerakja az asztalra a mobilt.
- Kérsz valamit? - kérdem tőle rekedt hangon. Ez nagyon ciki.
- Tényleg nagyon magával ragadó tekinteted van. - mondja, és újra sötét szemeivel fürkész.
- Á, köszönöm. Ismét. - próbálom megőrizni a hideg véremet, és nem bebújni valamelyik asztal alá, ahonnan nem bújnék elő egyhamar.
- És a mosolyod is nagyon megnyerő. Bár eddig még csak egyszer mutattad meg nekem.
- Junho, ugye? - kérdem tőle összevont szemöldökkel, mire ő elvigyorodik. - Mire megy ki ez a bókolás? Rendelni is akarsz, vagy csak szórakozol?
- Szeretem a szeszélyes nőket. - jelenti ki, amitől én végképp bepipulok.
- Oké, akkor majd szólj valamelyik pincérnek, ha választottál. - fújtatok egyet, és megfordulok. De nem tudok két lépésnél többet tenni, mert Junho a kezem után kap, és visszaránt, egyenesen az ölébe.
- Ne siess annyira. - motyogja, az arcom az övétől nem messze van, és szinte egy szintben vagyunk.
- Eressz el. - nyögök fel, és az arcom minden szeglete vörös színt vesz fel. Ő fogva tartja a kezeimet a hasamnál, és ráérősen szuszog a fülembe.
Istenem. Minden chippendale ilyen? Megőrjítenek...
- Nagyon szép bőröd van. - elereszti az egyik kezével a csuklóimat, és végig simít a nyakamon. A tüdőmben reked a levegő, és tehetetlenül állom meleg ujjainak érintését. Titokban még talán élvezem is...
Nagyon zavarban vagyok, és kétszer is megköszönöm Istennek, hogy jelenleg még nincs senki a boltban. Nem is értem, máskor már javában folyna itt az élet.
A többiek biztos az öltözőben lebzselnek, és sztorizgatnak a hétvégéjükről. Ha Junho nem tartana fogva, most én is egy lennék közülük odabent.
- Élvezted a műsorom? - kérdi, amivel kiránt a gondolataim örvényéből.
Elvörösödök, mire értelmet nyer a kérdése, és lehunyom a szemeim.
- Igen. - felelem végül, de egér cincogásnak érzékelem a saját hangom.
- Mikor végzel? - kérdi, amitől újra elakad a lélegzetem.
- Miért érdekel?
- Legyen meglepetés. - feleli, és egy gyengéd csókot nyom a fülem mögé. - Négyre jövök érted. - feleli végül, és eltol magától karjaival. Megrökönyödve tekintek utána, ahogy észbontó járásával elhagyja a kávézót. Szememmel követem alakját, ahogy beszáll egy fekete Mercedesbe, majd megakadnak valamin a látógömbjeim. Itt felejtette a mobilját.
Szóval le se léphetek négy előtt, mert bunkóság lenne, ha nem adnám vissza a tulajdonát. Vajon direkt csinálta? Az ember csak nem lehet ilyen felelőtlen, hogy elfeledkezik a nemrégiben használt telefonjáról.
Ki tudja. De az száz százalék, hogy valahogy távol kell maradnom tőle. Túl nagy hatással van rám mind Jun.K és mind Junho. Nem tudom, hogy csinálják, de túlon-túl nehéz az embernek ellenállni nekik.
Elsasszézok az öltözőig, és szólok Amynek, hogy ma korán lelépek. Aztán visszamegyek az előtérbe, mert csilingelés üti meg a fülemet. Egy szerelmespár foglal helyet az egyik asztalnál, én pedig odalépdelek, hogy felvegyem a rendelésüket.

Pontosan három óra, ötvenkilenc perckor érkezik egy új vendég, aki nem más mint Junho. Amy oldalba bök, hogy figyelmeztessen, felém tart. Sóhajtok, ahogy megpördülök a tengelyem körül. Junho fekete inget visel, zakó nélkül, ugyanolyan színű farmerrel. Haja le van fésülve, egy picit belelóg a szemeibe, és egy kisfiús mosoly játszik az ajkain.
Jézusom. Nagyon dögös srác. Akárcsak az Adoniszom... De az ő szemeiben ártatlan fény csillog. Valahogy ezáltal kevésbé látszik forróvérűnek.
- Kész vagy? - kérdi, mire kínosan tekintek le magamra. Még a munkaruhámban vagyok, szóval nemlegesen megrázom a fejem.
- Sietek. - motyogom, és szapora léptekkel eltűnök az öltözőben. Gyorsan leszedem magamról a szoknyát, a harisnyát és a magas sarkút. Belebújok a ma reggeli öltözékembe, és átkozni kezdem magam, hogy miért nem voksoltam csinosabb darabok mellett a gardróbom választékából.
Kiszedem a csatot a hajamból, és beletúrok a rakoncátlan tincsekbe, hogy a helyükre kerüljenek. Meg vagyok áldva a göndör loknikkal.
Pár fújásnyi parfümmel még gazdagodva, a kistáskámmal a karomon lépek ki az előtérbe.
- Mehetünk? - mosolyog rám, és a karját nyújtja nekem, mire én belekarolok. Integetek az ámuldozó Amynek, aki megkövülten bámul utánunk.
Kinyitja nekem Junho a Mercedes ajtaját, majd ő is beszáll a kocsiba.
- Hova megyünk? - kérdem tőle, és most először fordul meg a fejemben, hogy nem kellett volna egy járműbe szállnom vele. Ő mégis csak egy vadidegen, és nem tudhatom, hogy nincsenek-e mocskos szándékai.
- Meglepetés. - pillant rám, majd újra az útra terelődik a figyelme. Az út alatt nem beszélünk sokat, de valahogy mégsem válik a csönd kínossá.
Jelenleg semmit nem tudnék Junhonak mondani, egyszerűen annyi minden kavarog a fejemben, hogy még én sem tudok rendet tenni köztük. A tegnapi nap óta valahogy a feje tetejére állt a világ. Nem értek semmit. Sem azt amit érzek, sem azt amit teszek. Kész kétely minden. Fogalmam sincs, hogy mikor vesztettem el az irányítást a dolgok alakulása fölött, de most nagyon gyengének érzem magam. Mintha valamit elvettek volna tőlem.
- Megérkeztünk. - szólal meg Junho, amivel megszakítja a gondolat menetemet. De most nem haragszom érte, úgy érzem, mintha saját magamtól mentett volna meg.
- O-oké. - felelem, és kioldom a biztonsági övem. Ő is egy tesz, majd az autót megkerülve kisegít az ülésről. Bizonytalan léptekkel indulok meg mellette, ahogy ő rutinosan araszol a drágábbnál drágább hajócsodák között.
- Ez a miénk. - szólal meg, ahogy egyszer csak megtorpan, amivel engem is erre késztet. Megbűvölve nézek végig a könnyed hajón, amely nyugodtan ringatózik a vizén. Mystique; hirdeti a nagy felirat a törzse oldalán a nevét.
- Ez a tiéd? - motyogom halkan, és botladozva elindulok utána, ahogy ő fellép a járműre, és a kezét nyújtja, hogy engem is felsegítsen.
- Igen. Szeretek felvágni vele. - vonogatja a szemöldökét, egy mosollyal az arcán. Elfintorodom, mire felkuncog. - Csak viccelek. Még egy lányt sem hoztam ide fel. - elereszti a kezem, és ellépdel az irányító fülke felé. Követem, de azért arra is szánok időt, hogy körbelessek a fedélzeten. A hajóorr előtt egy távcső van összeszerelve, tőle jobbra, úgy két-három méterre nyugágyak állnak, hívogatóan.
Belegondolok, hogy milyen jó lehet egy napot itt eltölteni, a zajos várostól távol, a friss levegőn. Aztán elszégyellem magam, ahogy belegondolok, pofátlanság lenne megkérni erre Junhot. Jobban végig gondolva semmi közünk nincs egymáshoz azon kívül, hogy táncolt nekem, és megpróbált flörtölni velem. Aminél én nem vettem a lapot. Mert mégis miért pont rám lenne kíváncsi egy gazdag, - sőt feltehetően dúsgazdag, bár ezt eleinte nem tudtam róla - vonzó, érett férfi? Nincs túl nagy tapasztalatom az emberi kapcsolatok terén, mert általában amikor valakinek sikerülne közel kerülnie hozzám, szépen eltaszítom magamtól. Ez alól csak Shelly kivétel, de köztünk van egy kimondatlan kapocs, valami erő, ami összetart minket, mintha testvérek lennénk. Furcsa, nem is értem, hogy miként tudott köztünk ilyesmi kialakulni, ilyen rövid idő alatt. Főleg, ha azt nézzük, hogy eleinte ki nem állhattuk egymást. Feltehetően pont ezért.
Annyira elkalandoznak a gondolataim, hogy el is feledkezem arról, hol vagyok. Junho koppintja meg a vállam, ahogy én a hajóorr előtt állok, és a kilátást figyelem.
- Nagyon szép, ugye? - kérdi, és mosolyogva a táj felé tekint. Biccentek, és végig pásztázom a tekintetemmel a fénylő óceánt. Olyan békés, nyugodt. Amilyen most én is vagyok.
Junhoval olyan más. Megnyugszom mellette, nem kellenek a fölösleges szavak, nem kell azon agyalnom, hogy vajon helyesen cselekedem-e. Teljes ellentéte Jun.K-nek.
- Nem kérsz egy pohár pezsgőt? Vagy bort esetleg? - kérdi, és elindul a lenti kabinba vezető lépcső felé. Átkarolom magam, és követem a lejáró felé.
- Köszönöm, egy pohár bor jól esne. - felelem.

Már elmúlt hat, és egyre jobban kezdem magam érezni Junho társaságában. Olyan kedves, a szavai megmelengetik a szívemet. Nincs semmi hátsó szándék, tolakodás abban, amit tesz. Csak érdeklődő, kérdezget a családomról, a múltamról, és cserébe ő is mesél magáról.
Kiültünk a fedélzeten egy mahagóni faasztal köré, egy üveg bor, és jégkrém társaságában.
Így sokkal könnyebben ment a beszélgetés is.
Elmondta, hogy csak azért lett erotikus táncos, mert az apja korán meghalt, az anyja pedig nagyon beteg, és valakinek pénzelnie kell a megélhetésüket. Ő és a húga is dolgoznak, de a testvérének már van egy kislánya, így neki róla is gondoskodnia kell. Azt is mondta, hogy ő csak pincérkedik és táncol, nem akar mindenféle lányokkal hetyegni. Ez kicsit rosszul esett, főleg azt tekintve, hogy Jun.K-t is így ismertem meg, és nekem nagyon is tetszett az, amit csinált a szobában. Bár az ő nézetei is érthetőek. Megértem, és valójában így a normális.
Azt mondta, hogy így is zavarja az, hogy már sokan felismerik az utcán. Egyszer szeretne normális életet élni, és nem akarja, hogy például a szomszédainak az ő múltja legyen a téma.
Végig gondolva neki adtam igazat, és elszégyelltem magam, hogy miképp vetemedhettem arra, hogy Jun.K szolgáltatásait igénybe vegyem. Hiába elképesztő az, amit a nőkkel tesz, ez egyáltalán nem helyes. Ő a pénzért volt velem, maximum még a testi élvezetekért, de nem azért, hogy engem, Natalie Flynnt megismerje.
- Zavarba hoztalak? - kérdi egy huncut mosollyal az arcán, ahogy a tegnapi estémről kérdezget.
- Ne haragudj, de ha lehet, akkor ezeket az emlékeket megtartanám magamnak. Így is kínos, hogy egy olyan sráccal beszélgetek, aki szinte meztelenül táncolt nekem. - köhintek egyet, és eltakarom egy pillanatra az arcom, mert máris rákvörös vagyok.
- Ha szeretnéd, neked akármikor megismétlem. - mosolyog rám, mire én idegesen felnevetek. Kezdünk túl közel kerülni a tűzhöz, jobb lenne, ha nem is firtatnánk a tegnap éjszakát.
Egy pörgős dallamra kapom fel a fejem, mire Junho fészkelődni kezd a helyén.
- Ne haragudj, de ezt fel kell vennem. - tornássza fel magát a székéből, és elsétál tőlem távolabb. Valahogy rosszul esik, hogy csak úgy kirekeszt, de ez érthető, mert semmi közöm nincs a magánéletéhez. Főleg akkor nem, ha mondjuk az esetleges barátnőjével beszél. Inkább hagyjuk is ezt az egészet, mielőtt még teljesen romba dönti a jókedvemet a fehérmájúságom.
Megrázom a fejem, hátha ettől kitisztul az elmém, mert a bor is kezd hatással lenni a gondolkodásomra.
- Itt is vagyok. - ébreszt fel kábultságomból Junho, de nem ül vissza a helyére. - És rossz hírrel jöttem. Sajnálom, de be kell ugranom a Lotus-ba, mert valaki beteget mondott.
- Ó, semmi baj. - legyintek, és kótyagosan felkelek a székemből. Teszek pár lépést, mert úgy vagyok vele, hogy én akkor most szépen lelépek. Majdnem megbotlok a saját lábamban, de még idejében megragadom a korlátot, és próbálom visszanyerni az egyensúlyom. Nem is értem. Csak két üveg bort ittunk meg. Ó, de várjunk csak. Ma a szegényes reggelimen és a fagylalton kívül mást nem is vittem a szervezetembe. Meg is van a ludas.
- Látom, megártott a bor. - ragadja meg a karom Junho, és maga felé fordít. - Ha gondolod, elviszlek haza, de ha szeretnél, a Lotus-ban is megvárhatsz. Egy óra az egész.
- Oké. - felelem gondolkodás nélkül, pedig jobb lenne mindkettőnknek, ha haza mennék. Junho biccent egyet, és lépünk pár lépést. Mikor ez nem bizonyul célra vezetőnek, akkor bármiféle szöszmötölés nélkül a derekamhoz nyúl, és felkap a karjaiba. A tüdőmben reked a levegő, ahogy megcsap erős parfümje, és szinte hozzáér a szám az nyakához. Összeszorítom a szememet, és próbálok kijózanodni. Ebben a helyzetben nagyon fontos lenne, hogy tiszta elmével átlássam a dolgokat.
Lelépdel velem a mólóra Junho, majd könnyedén elcipel a Mercedes-ig. Szomorúan intek búcsút a vitorlásnak, főleg, hogy végül nem is futottunk ki a tengerre.
Segít beülni az anyós ülésre, becsukja az ajtót, majd a kocsit megkerülve, ő is helyet foglal a vezető ülésen. A jármű dorombolva felmordul, és kihajtunk a kikötőből. Az ablakon keresztül bámulom a lenyugvó napot, ahogy megszínezi a világoskék eget, és végül végig az üvegre tapadva szemlélem a külvilágot, mintha még sosem jártam volna a belvárosban.
Hamar oda érünk a bárhoz, és megborzongok az emlékekre, amik megrohamoznak, ahogy kiszállunk a kocsiból. Az út alatt volt egy kis időm, és próbáltam rendbe tenni magam. A hűvös levegőn sétálva főként kezd kitisztulni a fejem, főleg, hogy nem a lépcsőn megyünk le, hanem megkerüljük a háztömböt. A vasajtóra a "Személyzeti bejárat" van felmázolva, és most először gondolom végig, hogy mennyivel jobb itt bemenniük. Legalább nem rohamozzák meg a kiéhezett nők őket. Legalábbis nem azonnal.
Junho kopog hármat, majd kitárul az ajtó. Egy számomra ismeretlen srác köszönti Junhot, kezet fognak, majd a partnerem be is lép a házba. Hátra pillant rám, mire feleszmélek, és követem. Az ajtó könnyedén kattan a helyén, és egyből megcsap a meleg, parfümtől, cigarettától és alkoholtól tarkított levegő.
- Ő ki? - mutat rám a fekete, felzselézett hajú srác, én pedig közben megállapítom, hogy ő is szívdöglesztő.
- Natalie. Járt már itt. - int felém Junho, és a másik férfi kutakodóan mér végig. Szinte átlát a ruháimon is, komolyan.
- Még nem láttam itt. Vagy nem emlékszem. - nevet kínosan, és megvakarja a tarkóját. - Amúgy, Taecyeon vagyok. - nyúltja felém a mancsát, amit én elfogadok, és erősen megmarkolva az ujjait rázok vele kezet.
Ezzel én lerendezettnek tekintem a bemutatkozásunkat, és ő sem firtatja a dolgot, szóval tovább állunk. Hosszú folyosó elé nézünk, mindkét oldalon ajtók sorakoznak. Mindegyiken egy-egy név van aranybetűkkel felszögelve.
Egyből kiszúrom Jun.K nevét, és Junhoét is. Majd Taecyeonét. Ami a legfurcsább, hogy megakad a szemem egy neven, érzem, hogy ismerős valahonnan, de arra már nem emlékszem, hogy honnan. Miért nem rémlik, hogy kihez tartozik ez a név? Magam elé révedve kattog az agyam, folyton ismétlődik a fejemben ez a nyolc betű, de nem jutok semmire.
Ki vagy te, Wooyoung? Miért tölti el a szívemet melegség, ha rád gondolok?

3. rész - Szerencsétlen reggel

Chapter 3 - Szerencsétlen reggel

Az óra kitartóan harsogja a reggeli híreket, én pedig nem akarom megadni magam. Nem akarom. Csak még öt percet. Csak még tíz percet.

- Csak még fél órát! - nyögök fel idegesen. Egy párna landol a fejemen, mire dühösen emelem ki a fejem a vánkosom alól, és szúrósan tekintek barátnőmre.

- Reggel hat, ideje kelni, Natie.

- Olyan álmos vagyok... - nyöszörgök álomittasan, de azért felnyomom magam a tenyeremmel. Az éjjeliszekrényre pillantok, ahol az ébresztőm csücsül békésen. Biztos Shelly nyomta le.

- Holnap én nyerek. - mondom neki összeszűkített szemekkel, és átgördülök az ágyon. Meztelen talpaimmal érkezek a puha szőnyegre, és elindulok a fürdő felé. Útközben látom, ahogy Shell a konyhában ücsörög egy péksüteményt majszolva, kávé előtte. Bah. Gyűlölöm a kávét. Amy mindig meg is jegyzi, hogy akkor miért egy kávézóban dolgozom. De hol máshol lennék, mikor nem fejeztem be az egyetemet? Pedig csak két évem lett volna vissza. De ahogy apa elment, nem volt rá elég pénzem. Így hát feladtam a jogász álmaimat, és azóta pincérként dolgozom a Cupcake-ben.

Mire a gondolatmenetem végére érek, azon kapom magam, hogy a csap fölött görnyedek, és a fogamat mosom.

Mikor azzal végzek, némi vizet fröcskölök az arcomra, hogy az felfrissüljön, aztán neki látok a mindennapos gyorsan-el-kell-készülnöm sminkemnek.

Fél hétre jelenésem van a Cakeben, mert arra is időt kell szánnunk, hogy elintézzük az asztalokon a borítást. Dobunk rá egy étlapot, egy váza virágot, aztán csókolom.

De ez eltart egy darabig, mert közben a cukrászoknak is segítenünk kell behordani a hozzávalókat. Átöltözünk a nagyon cuki - förtelmes, nyanya-szürke - felszolgáló ruhánkba, felcsapjuk a kötényeinket, és kezdődhet a munka.

A szobám felé veszem az irányt, felkapok egy csőszárú farmert, egy mintás pólót, és az elhagyhatatlan kényelemre szakosodott Conversem.

Gyorsan bekapok pár falat müzlit reggeli gyanánt, iszok mellé egy csésze teát - ja igen, mondtam már, hogy gyűlölöm a kávét? - aztán nyomok egy puszit Shelly arcára, felkapom a táskám, és integetve elrohanok a bejárati ajtóig. Kulcsra zárom a falapot, és lesietek a lépcsőn. Van lift is, de két emelet nem oszt nem szoroz, és a felvonóra várni is kell, amivel értékes perceket veszíthetek.

Ahogy kiérek a tömbházból a parkoló felé veszem az irányt. Kinyomom a riasztót és bepattanok a Chevrolet vezető ülésére. A piros Chevym dorombolva kel életre, és én kikormányzom a helyéről. Az autók közé sorolok az úton, és imádkozok, hogy ne legyen ma is nyüzsgés. Csak egy nap. Csak egy alkalmat kérek, amikor nem kések el a munkámból. Nagyon hálás lennék érte.

A főnököm már így is nagyon ferdén néz rám, közel állok hozzá, hogy munkanélküli polgár legyek. Furcsa, mert Sungjae nem lehet nálam sokkal idősebb úgy három-négy évvel. De amikor dolgozik, akkor olyan, mint egy harmincéves munkamániás hajcsár.

Pedig akárhány alkalommal ültünk be egy-egy italra a közeli bárba a többiekkel, akkor mindig kedves volt. Olyan, mintha skizofrén lenne. Minden esetre a főnök énjét utálom.

Bezzeg Shell! Neki sokkal könnyebb az élete. Rendezvényszervező, így igazából csak akkor megy valahova, ha az ügyfelei kérik. Otthon is tudja végezni a munkáját, sőt, nem kell elviselnie a szeszélyes vendégeket sem.

Mákos egy csaj, az biztos. Őt mindkét szülője támogatja, akik amúgy marha rendesek. Nagyon jóba lettem velük az évek alatt, a mai napig meglátogatjuk őket.

Leparkolok a Cake előtt, és leállítom a motort. Veszek egy nagy levegőt, ahogy a műszerfalon lévő órára pillantok. Ilyen sem volt még. Csak öt percet késtem.

Kipattanok a Cruzeból, és becsapom az ajtót. Rányomom a riasztót, és szapora léptekkel oda masírozok a kávézóhoz. Ahogy kinyitom az ajtót, a falap fölötti csengő csilingelve jelzi jöttömet, és egy Amyvel találom szembe magam.

Várok egy kirohanásra Sungjaetől, de az elmarad. Sőt, az előtérben sem látom. Szóval az irodájában van. Oda csak a fontos ügyfelekkel megy beszélgetni.

- Jó, hogy jössz. Emma nem tudott bejönni, mert nagyon rosszul érzi magát. Felhívott, és nincs mit szépíteni... olyan, mint a mosott szar. Túl sok volt neki a pia tegnapról. Természetesen én jól vagyok, én bírom az erőset.

- Már meg se lepődök. - legyintek, és kuncogva beszaladok a konyha melletti öltözőbe. Miss Wright mindig is híres volt arról, hogy bírja a töménytelen piálást. Minden orgiánkban benne volt, sőt ő volt az egyetlen, akinek sosem volt képszakadás. Rá akármikor rá merném bízni magam, ha arról lenne szó, hogy le akarom inni magam.

Magamra erőltettem a munkaruhát, és feltűztem a hajam.

A hajamról mindig rossz emlékek jutnak eszembe. Magam elé révedve idéződnek fel a múltamból részletek.

Félvérségemhez hozzátartozik, hogy szőke hajam van és kék szemem. Akárcsak apának. Anyától csak a tejfehér bőrt, és a mandulavágású szemeket örököltem. Sokat piszkáltak a hajam és a szemem színe miatt az általánosban, de a középiskolában megváltozott a helyzet, amikor Shelly mellé kerültem. Ő kanadai, barna hajjal, és smaragdzöld szemekkel. Minden fiú utána koslatott, és vele együtt én is felkapott lettem. Emlékszem, eleinte Shell utált, és a vetélytársaként tekintett rám, de aztán egy házibuli alkalmával illuminált állapotunkban kiöntöttük egymásnak a szívünket. Kiderült, hogy őt is eleget cikizték a származása miatt, szóval egyből jó barátságot kötöttünk.

Amy és Emma szintén nem koreaiak, bár ők az iskolát nem itt végezték el. Amy francia felmenőkkel rendelkezik, míg Emma félig latin-amerikai. Ennek köszönheti a bőre bronzos árnyalatát. Amy a suli elvégzése után költözött ide, a pasija miatt, aki azóta már nincs meg neki. Ütköztek a nézeteik - a srác úgy gondolta, hogy nyitott kapcsolatban élnek, és megcsalta fűvel-fával - így szétmentek. Emma az apja miatt van itt, mert miután elváltak a szülei három éve, nem az anyját választotta a bíróságon. Bár meg lehet érteni, mert az egy perszóna. Kiperelte az apja vagyonát, szóval most nem élnek már olyan körülmények között, mint régen.

Az én történetem egyszerű... amikor apa itt állomásozott a katonaévei alatt, akkor beleszeretett anyába, és a szüleire fittyet hányva itt telepedett le. Aztán, amikor nyolc voltam, anya meghalt. Tüdőrákban. Utána apa úgy bánt velem, mint egy hímes tojással. Mindig azt mondja, hogy élvezzem az életet, ne hagyjak ki egy lehetőséget sem. Titkon tudom, hogy ezt azért hajtogatja, mert nagy valószínűséggel genetikailag öröklődő volt a daganata anyának.

Anya halála után apa újra elment a katonasághoz dolgozni, hogy minél kevesebb ideje legyen magába borulnia. Természetesen így rám is kevesebb ideje volt, de azt akartam, hogy ő boldog legyen, így nem számított.

Amikor tizenegy lettem, akkor apa újra házasodott. Az egyik törzsőrmestert vette el feleségül, aki amúgy rendes nő. A bökkenő csak az, hogy a katonák lakhelye sosem állandó. Folyton máshova hívják őket. Azóta főleg sokat utaznak együtt, vagy külön, épp ahogy a küldetés elvárja. Lassan már fél éve, hogy nem láttam őket. Már a negyvenen túl vannak mindketten, de úgy érzik, amíg nem érik el az ötvent, nem akarnak leszerelni.

Én természetesen nem szólok bele az életükbe, de korántsem tetszenek a nézeteik. Jobban örülnék, ha itthon csücsülnének a seggükön, és a régi szép emlékekről nosztalgiáznának. Irodán dolgoznának, és nem játszanának az életükkel. Megnyugtatna a tény, hogy nem a frontvonalon vannak.   

De mindketten makacs emberek, így nem lehet hatni rájuk. Mindegy is.

Vár a munka.

Fél kilenc van, és még mindig nem láttam Sungjaet. Kezd már nagyon érdekelni, hogy mi van vele.

- Te, Amy, a hajcsár kivel van? - kérdem tőle, ahogy leadom az egyik asztal rendelését. Ő épp a tálcájával egyensúlyozik, de a kérdésem hallatán megtorpan. Lerakja a pultra, és megragadja a vállaimat.

- Nem hiszed el. De olyan dögös sráccal, akitől még én is hiperventilláltam. - néz mélyen a szemeimbe. Kitágult orrlyukain szívja magába az oxigént, és komoly arccal mered rám. Aztán elereszt és a jegyzetfüzetét oda szorítja a mellkasához. - Szexi tekintet, buja mosoly, és az a test... ó anyám.

- Ne viccelj. Sungjaenek csak nyomi haverjai vannak. - vonom össze a szemöldököm. - Hiába ő egész normális. Egy hajvágás, és normális göncök kellenének neki.

- Tudom jól! - fordul újra felém. - De ez a pasi...

Ekkor hangos nevetés üti meg a fülünket, így a konyha melletti ajtó felé kapjuk a fejünket Amyvel. Az nyikordulva kinyílik, és a főnökünk lép ki rajta. Majd még valaki, akinek az arca láttán a tüdőmben reked a levegő.

Ilyen nincs. Miért ver engem a jó Isten? Ekkora szégyent... Kifut az arcomból a vér, és teljesen lefagyok, ahogy elindulnak felénk.

Hátat fordítok nekik, de ahogy Sungjae köszön nekünk, muszáj rá pillantanom és viszonozni a gesztusát.

- Ó, hát te... - mutat rám hosszú ujjaival, és arcán megjelenik egy kisfiús mosoly. - Szia! - lép elém, és nekem akkor mondja fel teljesen a szívem a szolgálatot.